Zsoltár magyarázatok II. rész

22. zsoltár

A 22. zsoltárt, mindenki ismeri, mert a passióban, Jézus szenvedéstörténetében imádkozza Krisztus ezt a zsoltárt a kereszten, mikor fel van feszítve.
„Istenem, Istenem, miért hagytál el engem? / Távol van szabadulásomtól hangos jajveszékelésem,”
Bármelyik hívő személyes imájává válhat ez a zsoltár, mert nincs benne megnevezve a konkrét fájdalom, probléma, betegség, szenvedés, ezért bárkire vonatkozhat, aki nehéz élethelyzetbe, határhelyzetbe került. A hullámvölgyben lévő imádkozó gondolatai pattognak, nem tud objektíven, józanul következtetni. Nem tud kilépni a saját elkeseredett gondolatköréből, kétségbeeséséből.
„Én Istenem, kiáltok nappal, de te nem hallgatsz meg, és éjjel is, de nyugtot nem találok.”
Szinte a bőrünkön érezzük az imádkozó magányát.
„Pedig te szent vagy, és Izrael dicsérete között laksz. / Benned bíztak atyáink,"
Szenvedése hullámzik, van, amikor csak a kínjáról tud beszélni, aztán ezt egy másféle lelkiállapot követi, amikor képes gondolkodni, kutat a népe történelmében, hogy abból merítsen erőt. Reménykedik, hogyha Jahve megsegítette az izraelitákat, irgalmas volt velük, akkor most őrajta is segíteni fog. Erre a reményre alapozva tölti fel a lelkét.
„Én azonban féreg vagyok, nem ember,"
Elérkezett a szenvedő kiszolgáltatott ember, az önutálat, önmegvetés végső stádiumába, tehetetlenségében. Nincs megelégedve magával, mert beteg, ezt a pszichológia úgy magyarázza, hogy feszültség keletkezik a lelkében, mert nem felel meg a saját maga én-képének, egy egészséges, szép, sikeres én-képnek. Megveti a beteget, a hátrányos helyzetűt a környezete, gondolván, hogy csak terhére van a társadalomnak, élősködő. A szerencsétlen már maga is elhiszi, hogy nem szeretetre méltó, a környezet gonoszsága juttatta idáig, hogy magát tartja féregnek, és nem azt mondja, hogy mások gondolják ezt róla. Agya szüntelenül őrli a gúnyszavakat. A személyét és az egész életét gyalázzák, depresszióba hajszolják.
„Hiszen te vagy, aki kihoztál engem anyám méhéből, te vagy reménységem, anyám emlője óta.”
A szenvedés hullámzásában, újra egy kis józanabb időszak jelentkezik, amikor az élettörténetében próbál pozitívumot keresni, amibe belekapaszkodhat, fogódzót, ami által elfogadhatja a szenvedést, feldolgozhatja, tudja majd kezelni a történteket. A tapasztalt lelkivezetők ma is azt javasolják a szenvedőnek, indítson fel magában egy vígasztaló emléket, Isten korábbi kegyelmét, hogy az mutassa meg, hogyan viszonyuljon a mostani, kevésbé sikeres életszakaszhoz.
„Rád voltam utalva anyám ölétől, anyám méhétől fogva te vagy az Istenem."
Szorosabb kapcsolat nem képzelhető el, mint ami az anya és a magzata közt van. Ilyen szorossággal jellemzi a zsoltáríró, mennyire ragaszkodik ő Istenhez. A csecsemő viszonyát az édesanyjához, a pszichológia, ősbizalomnak nevezi. Az a csecsemő, melyet a szülője elhagyott, és emiatt nem tapasztalta meg az első 3 évben, de különösen az első 9 hónapban a feltétlen gondoskodást és ősbizalmat, vagy nem kellő mértékben pl. egy árvaházban, az később bármilyen kedvező körülmények közt éljen is, menthetetlenül károsodást szenvedett érzelmileg, lelkileg, ami abban nyilvánul meg, hogy képtelen lesz normális, tartós, kiegyensúlyozott emberi kapcsolatot kiépíteni. Emberi kapcsolatok, mintha hiányában pedig, az Istenhez való viszonya is torz lesz, vagy semmilyen. Ezeket az állításokat, tények is kutatások támasztják alá.  
„Körülvett engem sok tulok, Básán bikái körülfogtak engem. / Kitátották felém szájukat, mint ragadozó és ordító oroszlán.”
Tulok, bika, oroszlán, az ember életét fenyegető vadállatok. A lét a tét – mondhatnánk, ha viccelhetnénk ebben a helyzetben. A zsoltáros, nem konkrét jószágokra gondol itt, hanem azokra az emberekre, szituációkra, akik, amik halálba kergetik. Manapság Európában nem a háborúzás a divat, hanem egyes nemzetek, lassú halálra ítélnek más nemzeteket, pénzügyi, politikai gúzsba kötve, lehetőségeinktől megfosztva őket, agyonszabályozva életüket, munkájukat, terményeiket, szinte még az uborka hajlásszögét is meghatározva.
A következő sorok, próféciák, melyek Jézus haláltusájában valósultak meg.
„Átlyuggatták kezemet, lábamat, / megszámlálhattam minden csontomat."
Mt 27,35: „Miután felfeszítették…"
„Néznek rám, bámulnak engem,"
Mk 15,29: „Az arra járók pedig a fejüket csóválták…"
„Elosztották maguk között ruháimat, és köntösömre sorsot vetettek."
Lk 23,34 „A ruháit elosztották és sorsot vetettek rájuk."
Jn 19,23 „A katonák pedig, miután megfeszítették Jézust, fogták ruháit, elosztották négy felé, minden katonának egy részt, azután fogták a köntöst is. A köntös varratlan volt, felülről egy darabban szőve, ezért azt mondták egymásnak, ezt ne vágjuk szét, inkább vessünk rá sorsot, kié legyen.”
Elosztják Jézus ruháit, egyetlen vagyontárgyait, mintha már halott is lenne. Falun figyelhető meg manapság még mindig ez az érzéketlen viselkedés, hogy amikor a haldokló még eszméleténél van, elhordják a házából mindenét, mert úgy gondolják, úgysincsen már rá szüksége. Nem adják meg a végtisztességet, megcsúfolva a kimúló embert.
„Hadd hirdessem testvéreimnek nevedet, a gyülekezetben hadd dicsérjelek,"
A dinamikus zsoltárok közé soroljuk ezt a 22. zsoltárt, mert az előbbi szenvedések leírásához képest, hírtelen megváltozik az író lelkiállapota, az ellentétébe fordul, és dicsőíti az Atyát. Mindez nem fokozatosan történik, hanem egycsapásra, egy szempillantás alatt, előzmények nélkül, ebből látjuk, hogy ez isteni kegyelem. A könyörgés, dicséretbe fordul át.
„Ti, akik félitek az Urat, dicsérjétek őt. Félje őt Izrael minden utóda,"
„Csak őt imádják mind, akik a földben alszanak,”
Időben kiszélesedik a látószöge az imádkozónak, Izrael utódait, leszármazottait hívja, hogy együtt dicsérjék az Urat, valamint az elődöket is.
„Jóllakásig esznek majd a szegények, akik keresik az Urat, dicsérik majd őt,"
Az ószövetség embere az Istenhez való közelséget, az Atyával való kapcsolatot mindig közös étkezéssel, lakomával érzékelteti. Prófétai látásban látja a zsoltáros, hogy az imént megkínzott ember, lakomához terített asztalhoz ül. Ez a lakoma a keresztények számára, az eucharisztia. Vele, a szenvedő, de megszabadult zsoltáríróval lesz az egész emberiség, a már elhunytak, és a még meg sem születettek. Térben, időben, mindenkire érvényes, az egész történelemre, hogy állapotukban alapvető változás áll be, szabadulás, megváltás. Ezt a megváltást pedig Jézus hozta el nekünk, a megtestesült Messiás.
„Észbe kap és megtér az Úrhoz a föld minden határa, és leborul színe előtt a nemzetek valamennyi családja.”
Nemcsak a zsidók, a pogányok is megtérnek. Előrajzolja az evangélium teljesedésének útját. Minden nemzetet meghív az üdvösségre Isten, mert minden ember meg lett váltva. Ezzel a megváltásunkkal, már csak élni kell.

Jézus végigimádkozta a kereszten a 22. zsoltárt, tehát Istent dicsőítve halt meg, adta át a lelkét mindannyiunkért, még véletlenül se képzeljük, hogy az Istentől való elhagyatottságban halt meg, csak azért, mert így kezdődik a zsoltár, Istenem, Istenem, miért hagytál el engem. Ez a hitünk alapja, Krisztus halála, feltámadása, megváltása, tanítása, élete, mert mindezek jelentik az örömhírt, görögül az evangéliumot. Ez az evangélium tartson össze bennünket az egyházban, kiket-kiket saját helyi közösségében, ne csak az egyházadó fogjon minket össze.