Az irgalmas apa

Ezt az új címet lehetne adni annak a példabeszédnek, amelyet úgy ismerünk, hogy a „Tékozló fiú”. Mindjárt bebizonyítom, hogy miért. Egy apának van két fia. Szándékosan nem ad meg aprólékos adatokat a példabeszéd a szereplõkrõl, a helyszínrõl, az idõrõl, azért, hogy könnyebb legyen megjegyezni a történetet, azért, hogy bárki magára tudja vonatkoztatni.
„Atyám, add ki a vagyonból rám esõ részt” –mondja a kisebbik fiú. A mi szemünkben botrányos ez a viselkedés, mert az európai kultúrkörben a halál után örököl az ember. Ha valaki pedig az örökséget követeli, olybá hangzik, mintha a szülõ halálát kívánná. De nem így volt a zsidóknál. A törvény szabályozta az elsõszülött fiú örökségét, õ kapta a földet, ingatlanokat, az ingóságnak pedig a kétharmad részét. Ez minden apára kötelezõ érvényû volt. A kisebb testvérnek be kellett érnie a vagyon egyharmadával. Ha az apa másképpen akarta elosztani tulajdonát, még életében odaadta gyermekeinek, amit nekik szánt.
Ha a fiú már családot akart alapítani vagy üzletet akart nyitni, elkérhette a pénzt, amit amúgy is neki szántak, ebbõl nem származott sértõdés. Nem ezzel sértette meg az öccs az apját, hanem azzal, hogy megszakította a szeretetközösséget, messzire költözött rokonaitól. Megtették ezt mások is, mert a zsidóknál kevés volt a megmûvelhetõ föld, 4 millió zsidó élt diaszpórában, vagyis idegenben, az otthoni fél millióhoz képest. De az öccs nem gazdálkodni akart külföldön, hanem mulatozni, és elõrelátóan messzire utazott otthonától, hogy a rokonok ne szólhassanak bele választott életmódjába.
Bár errõl nem szól az evangélium, de lelki szemeinkkel szinte látjuk, mi történt ezzel a fiatal fiúval. Tulajdonképpen nem akart õ rosszat, csak szórakozni egy kicsit, megismerni a szerelmet. Belekeveredett azonban egy társaságba, amelynek tagjai bûnbe vitték, kicsapongásokba, feslett lányok közé. Amíg tartott a pénzébõl, voltak „barátai” is. De ahogy kifolyt kezébõl az örökség, eltünedeztek mellõle a haverok.
A bajban ismerszik meg az ember, tartja a magyar mondás. Nos, itt igencsak nagy baj támadt, dolgozni kényszerült az úri fiú, akit mindig kényeztettek, aki mindent készen kapott. Disznópásztor lett. Megalázták ezzel a munkával, hiszen a sertés tisztátalan állat a zsidóknál, aki hozzáér ezekhez az állatokhoz, maga is tisztátalanná válik. Akinek megvolt mindene, csinos, kellemes külsejû, jó modorú, tanult, tehetséges, szép reménységekkel bíró volt, most szembesülnie kellett vele, hogy elveszítette kellemét és mindenben mástól függ. Még a legalapvetõbb dolgokban is másra van szorulva, abban is, hogy mikor és mit eszik. Ráfanyalodott volna szorultságában még a disznók moslékára is. Ennél megalázóbb egy zsidó számára már nincs is, hogy egy pogány embertõl, akit rendes körülmények között lenézne, most szívességet kénytelen kérni és még csak nem is kap a tisztátalan állat ételébõl sem!
Amikor az ember szükséget szenved, egyedül van, ráér gondolkozni. Végignézi életét, rájön hibáira és próbál változtatni. Hírtelen más szemszögbõl világlik fel minden. A mi hõsünk is magába szállt és számba vette lehetõségeit. Mi lenne, ha másik munkahelyet keresne? De ki adna neki itt, idegenben munkát, amikor úri fiú, nem is ért semmihez? Jobb lenne a zsidók közt. Még jobb lenne otthon. De vajon visszafogadják-e? Elhatározta, hogy bocsánatot kér apjától. Elképzelte jó elõre a jelenetet, hogyan fog majd megalázkodni, milyen szavakat használ majd. Idáig lehet, hogy sok vétkes eljut, de megtenni valóságosan az elsõ lépést, az az igazán nehéz, itt torpannak meg sokan.
Nem így a tékozló fiú, aki véghez is viszi, amit eltervezett. Ahogy halad hazafelé, az apja már messzirõl észrevette õt. Ez csak úgy lehetséges, ha az apa minden nap a kapuban ülve várta haza kisebbik fiát, ha leste az utat, nem az õ gyereke közelít-e. Amint meglátta az elgyötört, szenvedõ gyermeket, mindent elfelejtve, minden sérelmet megbocsátva eléje futott. Egy gazdag, tekintélyes, talán nagy hasú, idõs apa futásnak ered! Lehet, hogy nem futott kamaszkora óta, most meg nem is nagyon bír, de a fiúért mindent megtesz.
Belefogott az öccs a bocsánatkérésbe, amit idegenben megfogalmazott, gyakorolgatott, csiszolt, de nem volt alkalma elmondani. Nem azért, mert az apa pofon vágta volna, elzavarta volna, szemrehányást tett volna, hanem mert irgalmasságában nem engedte, hogy a fiú megalázkodjon. Próbaidõ nélkül visszafogadta és parancsot adott ki a szolgáknak: „Hozzátok ki a legszebb ruhát és adjátok fel rá, és húzzatok gyûrût a kezére és sarut a lábaira.” A gyûrû, pecsétgyûrû volt, amivel szerzõdéseket hitelesíthetett. Mindez azt jelenti, hatalmat kapott az atyai vagyon felett. Újra teljes jogú gazdag fiú lett. Akármennyire is szerette a testvérét a báty, és talán aggódott is érte, amikor távol volt, ez a túlzás már mégsem tetszett neki. Gondoljunk csak vissza saját gyerekkorunkra, ha csak egy simogatással több jutott a testvérünknek, már féltékenyek voltunk, pedig lehet, hogy csak egy kis biztatásra, figyelemre volt szüksége a testvérnek, hogy elérje ugyanazt az eredményt, amit mi egykönnyen produkáltunk.
Az irgalmas apa jósága igazán most mutatkozik csak meg egész teljességében. Nem fáradt bele, hogy most meg a nagyobbik fiát kell megbékítenie, kimegy hozzá is az udvarra beszélgetni. „Fiam, te mindenkor velem vagy, és mindenem a tiéd. Vigadnod és örülnöd kellene, hogy ez a te testvéred meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott.” Eddig tart az evangélium beszámolója, de én biztos vagyok benne, hogy ezek után a bátyó örömmel ment be az ünnepségre, amit a testvére hazaérkezésére rendeztek. Megölelte, megpuszilta, kezet fogtak, ajándékot adott neki, koccintottak. Bizalmat szavazott õ is neki, mint az apa, és mindenben segítette ezután a megbotlottat, soha fel nem emlegetvén a múltat, szívében titkos csodálkozással, hogyan volt képes lelkileg ilyen erõsnek lenni, hogy meg bírt állni a lejtõn.
Nem lenne teljes a példabeszéd-elemzésünk, ha nem említenénk meg a történet allegorikus vonatkozását, amelyben a báty a zsidó nép, az öccs a pogányság, akit az apa, vagyis a Mennyei Atya visszafogad, ha megtér. Jézus korában nem minden zsidó tudta elviselni, hogy az üdv minden néphez szól, és nem csak a zsidóság a választott nép. De ahogyan reményünkben a báty, úgy a zsidók is biztos meggondolják majd magukat, és békejobbot nyújtanak a keresztény világnak.