Ikonrombolás története

Mi vezet rá valakit arra, hogy a gyönyörû szép fára festett vallásos képeket, az ikonokat elégesse? Ez történt tömegesen a Bizánci birodalomban a VIII. században. Sok õsi ikon semmisült akkor meg, ami pótolhatatlan a mûvészettörténet és a hívek számára. Az ikonrombolás 726-ban kezdõdött, III. Leó bizánci császár rendeletére. (Szent Germanosz konstantinápolyi pátriárka megtagadta a császári rendelet aláírását, ezért számûzték és az ikonromboló Anasztasziosz pátriárkát ültették a helyére.) Valóságos utcai harcok kezdõdtek, amelyet az ikonrombolók és ikontisztelõk folytattak. Sokak életükkel fizettek amiért védelmezték az ikonokat. II. Szent Gergely  pápa megerõsítette az ikontiszteletet. III. Gergely pápa 731-ben a zsinaton az ikon megszentségtelenítõit eltiltotta az áldozástól, és kitagadta az egyházi közösségbõl. V. Konstantin bizánci császár erre ikonromboló zsinatot hívott össze. Õ pedig megtiltotta a túlságosan gyakori templomba járást (!) és a nõtlenséget is. (Az ikon védelmezõ Szent Germanosz patriarchát, Damaszkuszi Szent Jánost és Ciprusi Szent Györgyöt is kiközösítették a zsinaton.) A szerzeteseket zsákba varrva vízbe fojtották, az ikonfestõk kezét elégették.  A szerzetesek tömegestül menekültek Itáliába, Ciprusra, Szíriába, Palesztinába. Mûvészetük így Bizáncon kívülre került, külföldön is elterjedt. Zakariás római pápa,  II. István, I. Pál, III. István és I. Hadrianus pápák a menekülõ szerzetesekkel festették ki a templomokat. IV. Leó bizánci császár után özvegye, Eiréné és kiskorú fia, Konstantin került a trónra. Eiréné rögtön visszaállította az ikontiszteletet. 787-ben zsinatot hívott össze Niceában. Tarasziosz konstantinápolyi pátriárka szokatlan türelmességgel meghívta az ikonromboló eretnekeket is, hogy tanításukat kifejtsék. A zsinat kimondta az ikonok és az ereklyék tiszteletét. A béke 27 évig tartott az ikontisztelõk és rombolók közt. V. Örmény Leó bizánci császár visszatér az ikonromboláshoz.  I. Szent Niképhorosz patriarchával (810–815) kezdett tárgyalásokat arról, hogy az ikontiszteletet tiltsa be. Mivel erre nem volt hajlandó a pátriárka, számûzték, és helyére az ikonromboló V. Theodotoszt (815–821) nevezték ki. Theodóra bizánci császárné uralkodása alatt véglegesen visszaállt az ikontisztelet. Konstantinápolyban 842-ben, Szent Methodiosz patriarcha idején gyûlt össze a zsinat. Ez megerõsítette az ikontisztelet dogmáját. A nyugat római birodalomban a bizánci szentek és ereklyéik  tiszteletét váltotta ki az ikonrombolás. A VII. egyetemes zsinaton  felmerült az a kérdés, hogy pontosan miként kell az ikonokat tisztelni. A vélemények eltérõek voltak. Az ikontisztelet dogmája így hangzott: „Mindenfajta újítástól mentesen õrizzük a számunkra megszabott írott és íratlan egyházi hagyományokat. Ezek közé tartozik a festett képi ábrázolás, amely megfelel az evangéliumok által hirdetett történetnek…  a drága és életet adó kereszt ábrázolásához hasonlóan a drága és szent képmásokat is – akár festve, akár mozaikból… legyenek ezek akár a mi Urunk és Istenünk és Megváltónk, Jézus Krisztus képmásai, akár Nagyasszonyunké, Istennek Szentséges Szülõjéé, (vagy pedig a tiszteletreméltó angyalok, vagy az összes szentek és szentéletû emberek képmásai)  …csókkal és tiszteletteljes hódolattal illetjük e képeket, nem pedig … imádásban részesítjük õket, amely egyedül csak az isteni természetet illeti meg …éppúgy, mint a drága és életet adó kereszt ábrázolását, a szent evangéliumot és egyéb szent tárgyakat, úgy ezeket is tömjénezéssel és gyertyák gyújtásával tiszteljük meg…” Tehát a zsinat rögzítette, hogy az ikont tiszteletteljes hódolattal kell illetni, és nem egyedül Istent megilletõ imádásban. Tisztelni kell, mint a keresztet és az evangéliumot.  A zsinat Nagy Szent Vazult idézve kimondja, hogy „...aki hódol az ikon elõtt, az az ikonon ábrázolt hüposztaszisz elõtt hódol.” Az ikon tehát közvetít az ábrázolt személyek és az imádkozók között, akik a kegyelem által kerülnek egymással kapcsolatba. Az ikon egyik eszköze Isten megismerésének, s a Vele való érintkezés egyik útja, hitvallás. Az ikonrombolók az ikonok hiányának ellensúlyozására az istentiszteleteken nagyobb teret adtak a prédikációnak, a vallásos költészetnek és különféle zenéket vezettek be.