Kissé gyerekes-infantilis módon, Rakaczky Bazil atya számomra azért volt bizalmat gerjesztő kedves bazilita pap az első perctől fogva, mert Bazil volt a neve, mint Nagy Szent Bazilnak, a rendalapítónak. Akkor ismertem meg, amikor a 2010-es években visszatért Máriapócsra, -az 1990-es, 2000-es években pedig Magyarországra tért haza (Hajdúdorogra)- több, mint 30 év USA-beli tartózkodása után. Az egyik évben a beteg búcsúról írtam egy összefoglaló cikket, amelyen atya prédikált, s a komplex beszámoló megjelenése után, odajött hozzám a bazilika udvarán, megköszönni azt. Nagyon meg voltam lepődve és meghatódva, persze hízelgő volt, hogy egy pap mond köszönetet nekem, nem veszi természetesnek és magától érthetődőnek, hogy a hívek szolgálják a papokat. -Tudnillik a hívek legfeljebb az egyházat szolgálják, Isten nagyobb dicsőségére, de nem kimondottan csak a papi hierarchiát az emberi személyükben, az talán hamisság is lenne.- Furcsán aranyosnak tartottam, ahogyan atya, amerikai akcentussal beszélt magyarul, angol szavakat keverve a megfogalmazásába. Kedves bájt kölcsönzött ez a lelki gyakorlatainak, prédikációinak. Azért beszélte akcentussal, törve a magyart, mert többet élt külföldön, mint itthon. Kényszerűen alakult így az élete. Rakaczky atya hórihorgas bazilita novicius-tanuló, szerzetes jelölt- volt 1950-ben, amikor a szocialista országokban, így hazánkban is a szerzetesrendeket szétzavarták. Itt, Máriapócson gyűjtötték össze a bazilita férfi és női rendházban a más rendekből ideszállított szerzeteseket. Az akkor ide érkező jezsuita, iskolanővér, szalézi, orsolyita szerzetesek, besegítettek a bazilikában. Végül a máriapócsi bazilita férfi- női- rendházat is feloszlatták, Regős bazilita tartományfőnök atya, Dudás püspök segítségével a 19 bazilita novicot, a nyíregyházi szemináriumban szerette volna elhelyezni, de ez nem sikerült, a kommunista állam nem engedte. A 19 főből, csak 3 fő tudott 1956-ban a levert forradalom után, külföldre menekülni. Rómában fejezte be tanulmányait, 2 rendtársával érkezett az USA-ba, ahol letette bazilita rendi örök fogadalmát. 1963-ban, Matawan farmon, bazilita monostort alapított, parókiát, 100 fős zarándokházat, 200 fős templomot. Nyájasságával, szívélyességével, mindenkit megnyert a görögkatolikus egyháznak. Ezt az életművet hagyta ott, nem nyugtalankodva, spekulálva, hanem a hazai életművéért, mert visszatérve, sok fáradozással megalapította a bazilita harmadrendet, Keresztes püspök engedélyével. 2010-től, rendszeresen részt vett a máriapócsi bazilita harmadrend összejövetelein, elbűvölően magyarázta a rend szellemiségét a civil tagoknak. Emlékezetes számomra a kedvessége, érzékenysége, figyelmessége, halkszavú alkalmazkodása, melyekkel egyszer meglátogatott, Lawrence Wolf testvért is elhozva hozzám, bemutatni az amerikai bazilita testvért. Később, a hittanjaimat is meghallgatta az intézetben, melynek 2019-ben a lakója lett. Sajnos, nem sokáig élt köztünk, 2019. áprilisában hunyt el, hosszan tartó betegség után, melyet mindig nagy türelemmel és alázattal viselt. Nagyon megrendítő volt figyelni a csendes szenvedését, hálás volt minden segítségért az ápolóknak, minden látogatásért a rendtársainak, paptársainak. Szívesen beszélt a régi időkről, amikor Máriapócson volt férfi- női- szerzetesház, meg a szerzeteseknek iskoláik, árvaházuk, földjük, malmuk, gyümölcsösük, olajprésük volt a szerzeteseknek. Tömjénezni szeretném az emlékét, nyíltan, de nem kell bizonygatnom, hogy Bazil atyát sohasem az érvényesülés vezérelte, hanem a szeretet-szolgálat. Sohasem volt mesterkélt-affektáló, hanem gyengéden, őszintén érdeklődő, fogékony mindenki iránt. A bazilita rend számára, ki merem jelenteni, hogy mindenképpen, életszentségben hunyt el. Áldott legyen az emléke, a baziliták nagy családjában, Máriapócson pedig feltétlenül !