Az élettõl búcsúzó ember és a gyászoló ember lelki gondozása

A haldokló ember mellõl mindenki menekül. Családtagjai kerülik, mert nem akarják a betegsége végsõ stádiumában látni, az orvos is kerüli, mert nem tudja, hogyan mondja meg neki, hogy már csak hetei vannak hátra, az ápolónõk is kerülik, mert az õ tevékenységük a gyógyítás lenne, nem tudnak szegény emberrel mit kezdeni. Régen ez bizony nem így volt. A családja körében halt meg az idõs ember, végakaratát elmondva. El tudtak búcsúzni tõle a családtagjai, barátai. A gyásznak megvolt az ismert folyamata, míg manapság az elhunyt hozzátartozója meg van zavarodva, azt sem tudja mit csináljon, hogyan viselkedjen. Az ószövetségi gyászoló ember megszaggatta a ruháját, hamut szórt a fejére, a magyar paraszti társadalomban élõ ember siratóasszonyokat hívott az otthon felravatalazott elhunyt mellé. A halálhírt követõ sokk, érzelmi bénultság persze szinte természetes minden korban, minden kultúrában. A temetés intézése idején kontroll alatt van a hozzátartozó, igyekszik viselkedni. Utána viszont erõt vesz rajta az üresség érzése. Hibáztatja az orvost, amiért „nem kezelte megfelelõen” a szerettét, hibáztatja a papot is, aki „nem végezte szépen a temetési szertartást”. A halál folyamatának tudományos vizsgálatát thanapszichológiának nevezik. A beteg általában megérzi, hogy élete vége közeledik, de ezt az érzést tudatosítani kell. Olyan is gyakran elõfordul, hogy a beteg tisztában van az állapotával, de nem akarja terhelni vele családját, mert úgy gondolja, nem bírnák ezt elviselni. Inkább alakoskodik, ami viszont számára fárasztó. A haldokló bizony szeretne beszélni állapotáról, információkat kapni, de senki nem hajlandó erre a környezetébõl. A beteg idõt szeretne nyerni, ez nagyon tipikus viselkedés, amikor újabb és újabb orvosokhoz fordul, hátha eddig téves diagnózist kapott. Ilyen idegállapotban találkozik a kórházlelkész a haldoklóval. Mit lehet neki mondani? – riadunk meg elsõ látásra ettõl a problémától. A haldoklónak semmiképpen nem tartunk hittanórát. Ez nem az az alkalom, ami megfelelõ lenne hitoktatásra. Amíg a haldokló nem tudatosította magában az állapotát, addig ne szembesítsük vele durván, erre a folyamatra idõt kell hagyni. Érzelmi kitöréseit vagy éppen levertségét a betegnek el kell viselni. A beteg elkezd fogadkozni Istennek „ha életben maradok, mindent másképp fogok csinálni”. Ha felismeri állapotát a beteg és nincs olyan kapcsolata, akivel ezt megbeszélhetné õszintén – kétségbeesik. Ilyenkor van nagy szerepe a hitnek. A rezignált beteg mellett a kórházlelkész nem beszél túl sokat, hiszen a haldokló már nem igényli azt. Csupán érzékeltetni kell vele, hogy mellette vagyunk, nem hagyjuk el, kitartunk vele, segítséget nyújtunk, ha kéri. A lelkigondozónak önállóan kell kialakítania a véleményét a betegrõl. Ne vegye át a hozzátartozók elfogult látásmódját. Fel kell ismernie, hogy mire van szüksége a betegnek. Arra, hogy jól kipanaszkodhassa magát valakinek? Vagy hogy vigaszt találjon valakinél? A lelkigondozónak persze ehhez a munkához nagyon erõs idegzetûnek, erõslelkûnek kell lennie. Saját magának tisztában kell lennie a halálhoz való viszonyával. Fél a haláltól? Vagy bármelyik pillanatban kész rá, mert felkészült? A gyász, tulajdonképpen hosszan tartó krízisállapot. Az emlékezés segít, hogy felidézzük az elhunyttal való közös élményeinket. Ez elvezet a búcsúvételhez. Az egyházi rítusok, pl. a gyászmise, segít a gyász feldolgozásában. A kisgyermekre nem szabad rászólni, amikor „temetést játszik”, az õ szintjén így tudja feldolgozni a számára félelmetes, ismeretlen élményt, hogy többször megismétli azt. A gyászolónak semmiképpen ne mondjunk közhelyeket „ne sírjál”, „majd az idõ begyógyítja a sebet”, mert ezek a mondatok nem vígasztalalóak, sõt sokkal inkább bosszantó hatásúak, semmitmondó demagóg szövegek. Valóban azt várjuk el, hogy ne sírjon, amikor meghalt az anyja? Tényleg azt hisszük, valaha is fog tudni fájdalom nélkül beszélni apja haláláról csak azért, mert nem tegnap, hanem tíz éve történt? Mondhatjuk inkább, hogy imádkozunk az elhunytért és érte is. Hallgassuk végig századjára is azt a történetet, amelyet könnyes szemmel mesél az elhunytról.  Ne lepõdjünk meg, ha idealizálja az elhunytat. Szerencsés, ha a család nem erõlteti a hozzátartozót, hogy adja el az elhunyt házát, váljon meg minden holmijától, költözzön el a közös otthonukból vagy bármilyen radikális változtatást vezessen be az életébe túl korán pl. menjen nyugdíjba. A keresztény ember is megsiratja az elhunytját, hiába tudja, hogy az már a mennyben van és nem szenved. A sírás nem önsajnálat. Jézus is sírt Lázárnak, barátjának a halálhírén, pedig hát Jézus tudhatta a legjobban, hogy a halállal nem ér véget az élet és azt is tudta, hogy fel fogja támasztani Lázárt.  Érzelmeinket nyugodtan kimutathatjuk. A családtagok másképpen dolgozzák fel az elhunyt halálát, nem lehet ráfogni valakire, hogy szívtelen és nem gondol szeretettel az elhunytra csak azért, mert mondjuk bír enni, meg tud nézni egy tv-filmet. Emiatt semmiképpen ne civakodjunk. A lelkigondozónak tulajdonképpen foglalkoznia kell az egész gyászoló családdal, nemcsak a haldoklóval, a nagybeteggel. A katolikus hívõ, amikor a szentségekrõl tanul a hittanon, elõre látja ezeket a krízishelyzeteket, amik érni fogják az életben, a betegséget, a halált és felkészülnek rá lelkileg, csupán azzal, hogy beszélnek róla. Ezért nem felesleges és nem korai már a kisiskolással sem megismertetni, hogy mi az a betegek kenete. Adja Isten, hogy mindannyian méltóképpen tudjuk viselni a gyászunkat.