Az élet célja

Az ember, megpróbáltatásai idején, hangsúlyosan szembekerül azzal a kérdéssel, hogy mi az élete célja? (Az üdvösség.) Merre vezeti az életét? (A cél felé, vagy valami –bűn- eltéríti?) Ahhoz, hogy szépen haladjunk a kitűzött cél felé, ki kell alakítani, a célnak megfelelő életstílust, életformát. Egyengetni kell a célig az életutat, gondot viselni az életútra. Ehhez szükséges megvizsgálni az embernek a gondolatvilágát, mert olyan lesz az élete is. (A gondolatban már eldől minden, az életedben látható események már csak a következmények.) A jó gondolatokat meg kell őriznünk magunkban, ez az a világosság, amiről Jézus beszél, hogy a tartóra tesszük, nem az ágy alá. Kísértés idején, gondolhatunk egy-egy imára, szentírási szakaszra, így űzzük el a gonoszt.

Jó, ha van egy kitüntetett, elkülönített idő, ami csak az Istené az életünkben, pl. a reggeli-, esti- ima, a Szent Liturgiák, imaórák, lelkiismeret vizsgálatok a nap végén, a hétvégén, a hónap végén, amikor visszatekintünk, hogy mi is történt Isten kegyelméből és segítségével, milyen eredményeket értünk el, amiért hálát adhatunk. Vagy milyen sajnálatos események történtek velünk vagy másokkal (pl. betegség), amiért imádkozni kell, hogy kiállhassuk ezt a próbatételt. A lelkiismeretvizsgálat, a gyónás, egy kontroll, az életünk felett.

Isten, egészséges lelkű követőket vár, ezért vizsgáljuk meg az önbecsülésünket, hogy rendelkezünk-e az egészséges önbecsülés kifejlődéshez szükséges 5 tartóoszloppal: 1 a pozitív emberi kapcsolatokkal, 2 hozzáértéssel, 3 tájékozódási képességekkel (célok, értékek), 4 a jóemberré válás igényével, 5 és az életörömmel, életkedvvel, mindezeket Isten dicsőségére fordítva.

Az életünkben adódó negatív tényezőket, körülményeket, tudomásul kell vennünk, el kell fogadnunk. Tudnunk kell azonosítani az ezzel kapcsolatos érzéseinket, és megfogalmazni a magunk és mások számára is. Ha nem vesszük észre, nem tudatosítjuk a saját érzéseinket, akkor nincs meg az esélye, hogy változtassunk a saját jellemvonásainkon. Meg kell értenünk az Isten akaratát az életünkben, imádkozni kell érte, hogy megértsük, hogy mire hív minket, milyen életútra, milyen munkára, milyen tanúságtételre. Biztos, hogy üzen nekem is valamit Isten, hiszen minden embert megszólít !

Alázatosan elfogadom Isten akaratát (amit felismertem)? Gondolkozzunk el rajta, hogy készen állunk megbánni a bűneinket, elfordulni a bűntől, és elmélyíteni a keresztény életünket?

Ahhoz, hogy intenzívebben kövessem, szeressem Istent, jobban is kell ismernem Őt! Tegyük fel magunknak a kérdést: Tanulok Róla (prédikációkból, lelki olvasmányokból, lelki gyakorlatokon, a Szentírásból?

Korunk nagy betegsége, a célnélküliség, ám a keresztényeket, nem fenyeget(het)i ez a veszély, hiszen ismerjük életünk célját, ami az örök boldogság a mennyben, az üdvözülés által. A kereszténység megmutatja a világnak, az értelemre, az értékekre való hangolódás gyógyító erejét. Az egzisztenciális váqumot, az Isten tiszteletével lehet betölteni. Az ember úgy van megteremtve, hogy a természetfelettire, a transzcendentálisra van irányulva az értelme, a vágya. Hiszünk a gondviselő Istenben, és az életet, mint egy feladatot, felelősségteljesen fogjuk fel. Persze a krisztusi lelkület kialakítása, a Szentlélek műve nagyrészt, és csak kisebb részben a mi emberi erőfeszítésünké, de az emberi szabad akarat és hozzájárulás nélkül, nem jöhetne létre.

A Szentlélek által részesedünk Jézus életében. A kegyelmi élet segítői a szentségek vétele és a Szentírás olvasása. Az ember, meghívást kapott Istentől, hogy részesedjen a Szentháromság szeretetében, ez az ajándék, az Istennel való közös életet jelenti. A Szentháromság, „beveszi” negyediknek az embert, a szeretet kötelékébe, fogadott fiúvá teszi (Ef 1, 4-8).

(A fenti morálteológiai gondolatok megegyeznek a bazilita harmadrend alapgondolataival.)