Hit–tan

Meg vagyunk szokva vele, hogy hittan a tantárgy neve, pedig ha belegondolunk, hogy mit jelent ez a szóösszetétel, meglephet minket, hogy a hitet meg lehet tanulni? Beletanul valaki a hitbe? Beleszokik? Beleszületik? Tertulliánusz azt mondta, a hitbe nem lehet beleszületni, hívõvé válni kell. Minden ember szabad akaratából választja Istent. Senkit nem kényszeríthet még Jézus sem az üdvre. A hitet nem lehet megtanulni, de ha már valaki hívõ, a hit tanait ismernie kell.
Visszhangzik-e hitem a szívembõl? Tanítani nemcsak szavakkal, hanem a viselkedésünkkel is lehet. Lehet, hogy egy szót sem ejtek ki hitemrõl, mégis az erkölcsös, istenfélõ magatartásom példát mutat a gyerekemnek. Ez az élõ hit átadása. A hitoktató is így tesz. Ezért kell mindig, minden élethelyzetben a katekáténak, vagyis hittanárnak a keresztény megoldást tükrözni a mindennap gondjaira. Rendezett életûnek kell lennie, mindenkivel jó kapcsolatot kell kialakítania. Fokozottan figyel rá a környezete, ezért a felelõssége is nagyobb. Olyan apró részletre is ügyelnie kell, hogy ne halálfejes mintájú tarisznyája legyen, mert az megütközést kelthet. Persze ez minden komoly szülõtõl is elvárható. Viszont a hitoktató, ha civil is és nem pap, akkor sem magánember, hanem az egyház képviselõje.
A katekumen, vagyis hittanuló megtanulja a tételes hittant az oktatáson, de ugyanilyen fontos, hogy ismerje a liturgiát, vallásos közösséghez tartozzon, készüljön fel a szentségek felvételére. Ha gyermek készül az elsõ áldozásra, õ is három évig tanul elõtte, hát még akkor a felnõttnek mennyire felkészültnek kell lennie, hogy méltó legyen a szentség vételére.
A hitoktatásnak nemcsak pedagógiai, hanem vallási eszközei is vannak, így az ima, a böjt, a lelkiismeret-vizsgálat. A tanárnak is fel kell készülni ilyen módon az órákra, hogy azok gyümölcsözõek legyenek, és nagyobb, érettebb diákjainak is javasolhatja ezt a módszert. Persze az oktatót is elérheti a lelki szárazság, szakmai sikertelenség, magány, de tudnia kell, hogy munkája le-het, hogy évek, évtizedek múlva érik csak be. Jézus is magányosnak érezte magát, amikor nem értették meg saját szülõfalujában, Názáretben, saját vallási elöljárói, a farizeusok ellenségesek voltak vele, és még az apostolok is otthagyták a Gecemáni kertben. Mégis vigasztalja a magányos katekétát, hogy az üdvöt szolgálja tevékenységével. Mindnyájan rászorulunk az elcsendesedésre.
A hitoktató továbbképzését a püspöknek kell biztosítani. A hitoktató ébreszthet további tanítói vagy akár papi hivatásokat. A hittanárnak mindig készen kell állnia a szakszerû válasszal, akkor is, ha éppen rántáskavarás közben hívják fel telefonon, hogy magyarázza el egy zsoltárvers értelmét. Régen a tanító vezette az órát, a tanítvány csak befogadta a tudományt. A mai liberális szemléletben a tanítványra van bízva, mit akar megtanulni, a tanárnak kell tiszteletben tartani a gyerek személyiségét. Csakhogy téves elképzelés az, ha a gyerekre bízzák, akar-e hittant tanulni, hiszen a gyerek egyáltalán nem akar tanulni semmit. Majd felnõtt korában dönt, hogy vallásosan akar-e élni?Akkor miért nem mutatja meg neki a szülõ a vallásos életmódot is, hogy majd választani tudjon? A hitoktató és diákja között jó, ha kialakul egy magas fokú bizalom, amely hatására a gyerek úgy érzi, az oktatója szinte a nagyobb testvére, aki a keresztény életbe vezeti be, mert neki már megvannak a tapasztalatai. Érteni és alkalmazkodni kell a gyerek életkori sajátosságaihoz, pl. szóhasználatához, de nem szabad átvenni azt. Furcsán is hangzana a tanár szájából, ha így fogalmazna, Jézus megkajázott a haverjaival.
Végül is mi az egész hitoktatással a célunk?Az, hogy felelni tudjon a tanuló, ha bárki rákérdez, hogy: „Te miért hiszel? Miben hiszel? Miért élsz így?”
Eddig végig gyerekrõl beszéltem, amikor hittanulóról volt szó. Pedig már a II. Vatikáni zsinaton észrevették azt, hogy szükség van a felnõttek újraevangelizálására. Az evangelizáció az tanúságtétel, igehirdetés, missziós prédikáció, hitébresztés. Ezekre újra szükség van, még a hagyományosan katolikusnak mondott országokban is.
Már az I. század közepén létezett hittankönyv, a Didakhé, vagyis a 12 apostol tanítása. A keresztségre a felkészítés egyben próbaidõ is volt az ókorban. Jelentkezett a jelölt a püspöknél egy vagy két kezessel, akit akkor szponzornak neveztek. Felvették a jelöltet audientesznek, vagyis hallgatónak. Persze ha megbélyegzett foglalkozást ûzött a Római birodalomban, mint gladiátor, színész, táncos, ott kellett hagyni az állását. A misén az evangélium felolvasásáig és magyarázatáig maradhatott csak, utána az átváltozást már nem láthatta, mert a hittitokba még nem volt beavatva. A hívõk imádkoztak értük, elõmenetelükért, kitartásukért. A scrutinium egy vizsgálat volt, hogy átléphet-e a következõ kategóriába, a competentesbe, a hozzáértõk közé. A keresztelés után már illuminátinak, megvilágosodottnak nevezték õket. Húsvétkor történt a keresztelés, a fény liturgiájában, rögtön utána a bérmaolajjal is megkenték és meg is áldozhatott. Tehát mindhárom beavató szentséget egyszerre vehette fel. Ezután nem fejezõdött be még az oktatás, következett a müsztagógia, vagyis a tanultak megélése, pl. gyakorlat volt a beteglátogatás, egyéb szeretetcselekedetek. Így hát az õsegyház hitoktatása nem csupán információátadás volt, hanem bevezetés a keresztény életformába. Reméljük, hogy ez ma is így van. Amikor a 4. században a Római Birodalomban államvallás lett a kereszténység, sokan jelentkeztek keresztelésre, lerövidült a katekézis ideje. A X. század tömegkeresztelésekor már csak pár hetes maradt.
A középkorban az egyház annyira átitatta a mindennapokat, hogy külön hittanra szinte nem is volt szükség, mert a képek, szobrok, olvasmányok mind vallásosak voltak. Az iparos céheknek külön védõszentjük volt, akinek tiszteletére körmeneteket, felvonulást, ünnepélyt, vetélkedõt szerveztek, arcképét kifüggesztették az üzlet bejárata fölé. A passiójátékban, katedrálisokban, gregorián énekben, az élet minden területén a vallással találkozott az ember. Nem vált még szét az állam és egyház egymástól, mint manapság. A közösségi életbe volt ágyazva a hit, mégis a tömegek elszakadtak a liturgiától. Éppen ezért, a IV. Lateráni zsinatnak el kellett rendelnie, hogy évente legalább egyszer gyónjanak, áldozzanak.
Mi tagadás, a papoknak sem volt mindig magas szintû a mûveltségük, habár még mindig õk számítottak az írástudónak az egyszerû nép körében, akik megszerkesztettek egy-egy szerzõdést, végrendeletet, ha szükség volt rá. Luther reformációja idején azonban a Tridenti zsinat elhatározta, hogy minden püspöknek kötelezõ szemináriumot felállítani a papok számára, és minden plébános szervezze meg a népnek a hitoktatást.
A katekizmus a hit precíz, tételes, rendszerbe foglalt megfogalmazása. Ezt tanulták a gyerekek a hittanórán. A kérdéseket és feleleteket kívülrõl meg kellett tanulniuk, nagyjából ennyibõl állt az oktatás. Tehát teljesen más struktúrájú órák voltak, mint manapság a képes hittankönyvekkel, amelyek bibliai történeteket, éneket, feladatokat is tartalmaznak, amikor hittanórán lehet diafilmet vetíteni, bábozni, dramatizálni. Ilyen új típusú hittankönyveket a XIX. századtól adtak ki. Persze ma is tanítunk katekizmust, de az életre alkalmazzuk a tételeket, példákat hozunk fel a mindennapi életbõl, buzdítással a tanúságtételre. Vigyázni kell a gyerek memorizálásával, mert remekül megjegyez olyan elvont fogalmakat is szó szerint, aminek az értelmét egyáltalában nem látja. Mindig alkalmazkodni kell a gyerek értelmi szintjéhez.
1725-ben XIII. Benedek pápa elrendelte, hogy pénzbüntetés terhe mellett minden szülõ köteles elküldeni hittanórára a templomba vasárnap és ünnepnap a gyereket, 7-tõl 14 éves koráig. Ezt ma tankötelezettségnek hívjuk.
A XVIII. századtól, az állam szervezte meg a közoktatáson belül a hitoktatást. Ennek pozitívumai voltak, hogy minden gyerek rendszeres hitoktatásban részesült, tervszerû, folyamatos volt a katekézis, a hittan beleilleszkedett az egész képzési rendszerbe, más tantárgyakra reflektálni lehetett. Nem volt szakadék a profán és a vallási ismeret között. Negatívuma volt viszont, hogy a tanuló elvesztette kapcsolatát a liturgiával, pap helyett tanító oktatott, így egy szintre került a többi tantárggyal. Megjelent az állami anyakönyvezés, a polgári esküvõ, az egyház elveszítette korábbi tekintélyét az oktatás, egészségügy, szociális feladatok területén. A 20. század fasiszta és kommunista vallásüldözése miatt tömegek váltak hitetlenné. Ne hagyjuk, hogy így legyen, hiszen Jézus kínhalált halt azért, hogy az üdvöt nekünk megszerezze. Tudatosítsuk ezt gyerekeinkben is, hogy hitünk központjában Jézus feltámadása áll.