Ikonokról

Az ikonábrázolás az ortodox és görög katolikus egyház sajátja, a római katolikus templomok többségében barokkos képeket láthatunk inkább. Protestáns testvéreink többnyire tartózkodnak a képek, szobrok használatától.
Az ortodox egyházban is volt egy idő, amikor megoszlottak a vélemények arról, hogy szabad-e szent személyeket képeken ábrázolni. Az egyik párt szerint nem szabad, ezért amikor az ő állásfoglalásuk erősebb volt, elkezdődött a képrombolás kora.  
A képrombolás 120 évig tartott, fő kérdései közé tartozott még, hogy szabad-e a szentképeket tisztelni?
A 4. században már készítettek szent személyt ábrázoló képet. A hívő ember így akarta jelenvalóvá tenni Jézust és a szenteket. Az ikonok által a hatalmukat is gyakorolhatják, elháríthatják a veszedelmet. Ezért a város és magánházak kapuja felett ikonok díszelegtek. Az ikonok bekerültek a templomokba, az egyház vezetői is helyeselték ezt, mert az oktatás eszközeinek tartották, mert az anyagi szépség a természetfeletti szépség felfogásához vezet. aztán a szentképek már ott voltak az üzletek kirakataiban, ruhákon, bútorokon, ékszereken, a beteg, a gyógyszer helyett az ikonról lekapart festéket vette be. Eltorzult tehát a képtisztelet.  
A képrombolást III. Iszauroszi León császár indította el a 8. században, amivel a szerzetesek hatalmát akarta megtörni, visszaszorítani. A képrombolók érvei voltak,  Jézus szavai a szamáriai asszonyhoz „Lélek az Isten.” Jn 4,24 és így a Lelket azt nem lehet ábrázolni, és Szent Pál beszéde „Nem szabad azt gondolnunk, hogy az istenség, emberi művészettel és tervek szerint formált aranyhoz, ezüsthöz vagy kőhöz hasonló.” ApCsel 7,29. Ha tehát aki Krisztusról képet készít, csak emberi természetét ábrázolja. Ha az emberit és istenit is akarja ábrázolni, lehetetlenre vállalkozik, mert az istenség leírhatatlan. Krisztus egyedüli igaz képe az oltáriszentség.
A képtisztelők válasza minderre a következő, Krisztus emberré lett, ami látható, ábrázolható. Aki ezt tagadja, Krisztus emberségét tagadja.
A 7. egyetemes zsinat meghatározta a képtisztelet módját, fogalmát. Megkülönböztette a tisztelet és imádatot. Az imádás egyedül Istent illeti meg, a szenteket és szentképeket pedig tisztelet. A tisztelet nem a képek anyagára vonatkozik, hanem akit a kép ábrázol.
Bizáncban egy helyi zsinaton 843-ban, az ikonokat nagybőjt vasárnapján ünnepélyesen vitték vissza a Hagia Sophia templomba, ez lett az ortodoxia, az igazhitűség győzelmének ünnepe.
A képrombolás után megjelent az ikonosztázion, vagyis az ikonokat tartó képállvány. Az 5. században a szentélyt a hajótól, alacsony rács választotta el, ennek bejáratában állt a Krisztus és Mária kép. A rácsot fal váltotta fel az alapképekkel. A bizánci művészet a keleti szertartással együtt terjedt el a Bizánc által meghódított területeken. A Hermeneia, az athoszi ikonfestők kézikönyve tartalmazza az ikonfestészeti szabályokat, pl. a térben és időben egymástól távol eső események ugyanazon az ikonon jelennek meg.
Fatáblára festették a képeket, arany lemezekkel borították, drágakővel ékesítették. Az ikonok az elvont vallási igazságokat akarták érzékeltetni, oly módon, hogy az ikon és az ábrázolt személy közt belső kapcsolat áll fenn. A hívő úgy tiszteli a képet, mint az ábrázolt személyt. Az ikon közvetítő kapocs az imádkozó ember és az Isten közt. Ikonfestő csak egyházi ember lehetett, a 8. egyetemes zsinat, 869 kiközösítéssel fenyegeti mindazokat, akik világiak és ikonfestészettel foglalkoznak. Az ikonfestő, imával és bőjttel készül a munkájára.
Az ikonográfia tudomány az ikonok művészeti értelmezésével foglalkozik, az ikonológia pedig a képek tartalmát tárgyalja, az alkalmazott szimbólumokat. Az egyházi művészek miniatúrákat is készítettek könyvbe, mozaikokat templomba, zománcképeket koronára, keresztre. Az egyházi szobrászat a 8. századtól háttérbe szorult. A bizánci ikonok stílusát tükrözik vissza a Magyar Szent Korona zománcképei is.