Régi idők zarándoklata
P. J. 88 éves máriapócsi bácsit kérdezem, a régi idők zarándoklatainak hangulatáról és a máriás hitről.
Hogyan emlékszik vissza gyermekkora zarándoklataira?
Gyermekkoromban, az 1940-es években, többször zarándokoltunk Máriapócs kegyhelyre, a családdal és a hittanoscsoportommal is. Akkor is Máriapócs kegyhelyen voltam édesanyámmal, amikor Mindszenthy bíboros itt misézett 1946-ban. Gyalog jöttünk, a rózsafűzért és más imákat imádkoztunk, énekek kíséretében. Az egész zarándokút alatt lehetett gyónni, a nagymise előtt érkeztünk meg a kegyhelyre. A gyalogút alatt az úti kereszteknél megálltunk, külön köszöntöttük imával a keresztet. A Szent Liturgia után, hagytunk időt a vásárban szentképek és mézeskalács vásárlására. Szinte minden háznál főztek a zarándokoknak, nyitva voltak a kapuk, az udvarokon meg volt terítve egy hosszú asztal, általában gulyáslevest, töltött káposztát kínáltak. Akik messzebbről jöttek, 1 nappal korábban érkeztek, megaludtak a búcsús mise előtt a dohányszárítóban, valamelyik házudvarban. A háborús évek alatt is, a Rákosi féle szocialista kemény, szegény, nehéz évei alatt is nagyon vallásos, Mária tisztelő volt a nép.
1991-ben, amikor a rendszerváltás után II. János Pál pápa Máriapócson járt, helyszíni rendező voltam. Hajnalban már kihozták a papok a Máriapócsi Könnyező Kegyképet a tábori oltárhoz. A felkelő Nap első sugarainál imádkozhattam a Szűz Anyához a magyar ifjúságért, a magyar nemzetért, hazánkért. Felejthetetlen istenélmény volt, kegyelmi ajándék, amit azóta is köszönök a Mennyei Atyának.
Ki a kedvenc szentje?
Nagy Szent Bazil. 2008-ban hallottam róla, Király János görögkatolikus atyától, aki meginvitált a bazilita harmadrendbe, ebbe a kiscsoportos közösségbe. Bár nem lettem tagja a máriapócsi csoportnak, szívesen veszek részt a havonkénti összejöveteleiken, évi két lelki gyakorlatukon. A harmadrend a bazilita szerzetességhez kapcsolódik.
Mikor érezte a leginkább a Szűz Anya gondoskodását?
Máriás lelkületű lettem kisfiúként, miután az Istenszülő a háborúban megmentette az életemet. A bátyám mellettem vérzett el. Szerettem volna görögpapnak tanulni az 1950-ben nyíló nyíregyházi szemináriumban, de nem mertem ezt megkockáztatni a Rákosi időkben. Nem lehetett előre tudni, milyen mértékű lesz az egyházüldözés. Köszönöm Istennek a magas életkormat, és hogy végig Ő vezetett az úton.