Vendégségben Simon farizeusnál

Jézus meglepõ dolgot tesz, Lukács evangélista szerint, elfogadja egy farizeus meghívását és vele vacsorázik. Meglepõdünk, hiszen az evangélium más részeiben Jézus ostorozza szavaival a farizeusokat („Jaj nektek farizeusok, meszelt sírok vagytok…”), tanítványait is félti tõlük („Óvakodjatok a farizeusok kovászától…”). Most meg elmegy a gyûlölt ellenséghez vacsorázni, hogy lehet ez? Jézus nem gyûlöl senkit, nem tekint ellenségének senkit, mindenkinek megadja a lehetõséget. Ha ez a Simon nevû farizeus kíváncsi rá és kedvesen meghívja vacsorázni, hát elmegy. Megadja a lehetõséget Simonnak is az ismerkedésre, beszélgetésre. Mert hát mirõl is akarna beszélgetni két tanító? Nyilván a mennyek országáról.
A farizeus szó, elkülönültet jelent, mert más gondolkodásúak voltak, mint a másik vallási párt, a szaddúceusok. A farizeusok hittek az angyalokban, a lélek halhatatlanságában, a feltámadásban, a szaddúceusok nem. Ezért is akarták kérdõre vonni furfangos példabeszédükkel Jézust a szaddúceusok, amikor egyikük elõállt azzal a történettel, hogy egy nõt hét férfi vett feleségül, kinek a neje lesz tehát a túlvilágon a nõ. Ezzel azt akarták érzékeltetni tévesen, hogy nincs élet a halál után. Vallási elképzeléseikben tehát a farizeusok közelebb álltak Jézushoz. Komoly tanulmányokat folytattak, próbaidõt is kellett letölteni annak, aki közéjük akart kerülni. Az õsegyház korában, amikor az evangéliumok íródtak, már teljesen ellenséges volt velük a viszony. Jézus szigorú hozzájuk, mint vallási párthoz, de az egyénnel, Simonnal, megbocsátó.
A jóindulatú Simon, rabbinak, vagyis tanítónak tekintette Jézust, de meg akart arról is gyõzõdni, hogy próféta-e. Ezért meghívta a házába enni. Az étkezés régen különös jelentõségû, majdhogynem vallásos cselekedet volt, nem úgy, mint ma, amikor menet közben kapunk be valamit. Akkor meg kellett dolgozni minden háznál a nyersanyagért, el kellett készíteni otthon az ételt, nem volt futárszolgálat, ahol készételeket, mirelitet rendeltek. Az étkezés Isten elõtti asztalközösség volt. Kit szoktunk meghívni vendégségbe?Aki a barátunk, aki hasonlóképpen gondolkozik, mint mi, akinek a véleményére kíváncsiak vagyunk. Ott van tehát Jézus, a díszvendég Simonnál, és akkor megjelenik egy kéretlen vendég is, akit Lukács csak úgy nevez, a bûnös nõ. A hagyomány tudni véli, hogy paráznaság volt a vétke ennek a bûnös nõnek. A nevét Mária Magdolnának mondjuk, onnan gondolva, hogy Lukács az evangélium következõ történetében megemlíti, hogy Jézus hét ördögöt ûzött ki belõle. Talán a feltámasztott Lázár testvére volt, Márta húga, azé a Mártáé, akinél Jézus sokat vendégeskedett Betániában. Mindenesetre megbánva bûneit, leborult Jézus elé, könnyei Jézus lábára potyogtak, letörölte azt a hajával, egy alabástrom szelencébõl pedig olajat öntött Jézusra.
Érdekes módon Simon farizeus nem a nõ tettére reagál, hanem elkönyveli magában, hogy Jézus nem próféta, mert ha az lenne belelátna ebbe az asszonyba, hogy ez miféle életet él. Ezzel meg is volna a válasz, amiért Jézust meghívta vacsorára, megtudta, hogy a vándortanító nem rendelkezik prófétikus képességekkel. Csakhogy Jézus rácáfol a gondolatmenetére, mert pont azzal bizonyítja próféta mivoltát, hogy egy történettel felel Simon kétkedésére.
A példabeszéd két adósról szól, akiknek a hitelezõ elengedte a tartozását. Méghogy a zsidók közt ilyen hitelezõ van?Ez olyan képtelenség, hogy a történet szinte kényszerít arra, hogy ne földi adósságra gondoljunk, hanem lelkire, az égi hitelezõ pedig a Mennyei Atya. A mi adósságaink a bûneink. Mindenkinek van belõle. A példabeszédben szereplõ két ember közül az egyik több, a másiknak kevesebb tartozása volt. Simon jól érezte, hogy annak nagyobb az öröme, akinek több adósságát engedték el, több bûnét bocsátottak meg. Ezért ilyen hálás ez a megtérõ nõ, mert sok bûne vált most semmissé.
Miután Simon farizeus megértette a példabeszéd által Jézus tanítását és célzását, hogy mindenkinek van bûne, még a farizeusoknak is, akik pedig tisztának gondolják magukat, Jézus a lányhoz fordult. „A te hited megtartott téged, eredj békességgel.” – mondja neki. Ma is ezt halljuk a gyónás után „Menj békével és többé ne vétkezzél.”
Jézus megemlíti Simonnak, hogy nem mosta meg a lábát, amikor betért hozzá. A zsidóknál szokás volt, hogy egy rabszolga megmossa a betérõ lábát, hiszen mezítláb jártak a homokos úton. A hosszabb útról való utassal tettek így, nem tudjuk, Jézus honnan érkezett Simonhoz, nem feltétlenül volt Simon udvariatlan azzal, hogy elmaradt a lábmosás. A bûnös lány viszont a könnyével mosta meg Jézus lábát, tehát rabszolgasorba alacsonyította le magát bûnbánatában.
Simon nem köszöntötte csókkal Jézust, amikor az megérkezett a vendégségbe. A csók, a különleges vendégnek járt. Lehet, hogy Simon farizeus nem érezte Jézust nagyon különlegesnek? Hiszen prófétaságában is kételkedett? Csak egy vándorprédikátort, egy csodadoktort látott benne? A bûnös nõ viszont Jézus lábát csókolgatta. Simon olajkenetet sem adott Jézus hajára, a bûnös asszony pedig Jézus lábát kente meg az alabástrom szelencébõl. Azért kenték olajjal a zsidók a hajukat, mert azon a szeles vidéken telefújta a szél homokkal az ember haját. Miután Jézus elgondolkoztatta Simont, hogy az ne emberi, hanem isteni szemszögbõl lássa az életét, megbocsátotta Magdolna bûneit. A vendégsereg felzúdult, hogyan mondhat Jézus ilyet, amikor csak az Isten bocsáthatja meg a bûnöket! Na, hogyan? Hát úgy, hogy Jézus valóban Isten, Istennek a Fia!