Történelmi idők
Debrecenben, a Svetits gimnáziumba, korábban volt a felvételi, mint az állami gimnáziumokba, abból a meggondolásból, hogyha nem sikerülne, akkor el sem kell mondani az állami általános iskolában, nehogy megbélyegzés érje az embert, amiért katolikus középiskolát választott volna. Ilyen volt a szocialista rendszer, 40-45 éven át.
Amikor felvételiztem a Svetits Katolikus Leánygimnáziumba, megmutatták az apácák az új kollégiumban a hálószobákat, köztük egy olyan 15 férőhelyeset is, amit a kommunista államvezetés, nem engedett használatba venni, hiába készült el. Meghallgattam ezt az információt, de eszembe sem jutott 14 évesen rákérdezni, hogy miért nem lehet használni egy elkészült, tökéletesen berendezett és modernül felszerelt hálót, ha egyszer a gyerekek számára építették? Nem tudtam még akkor, hogy Magyarországon nem csak az a 4 szerzetesrend volt régen, ami 1950 és 1990 közt működhetett, 8 gimnáziumot fenntartva, hanem betegápoló és egyéb rendek is működtek, kórházakkal, szociális intézményekkel.
A szerzetes rendek feloszlatásakor 1950-ben, a bencések, piaristák, ferencesek, iskolanővéreknek engedték meg a kommunisták, hogy 8 gimnáziumot, 6 kollégiummal megtarthassanak. Így működhetett a bencések pannonhalmi fiú-gimnáziuma, és Győrben a Czuczor Gergely gimnázium, az iskolanővérek lány-gimnáziuma a pesti Patrona és a debreceni Svetits, a kecskeméti piarista fiú-gimnázium és a pesti piarista gimnázium, a ferencesek esztergomi és szentendrei gimnáziuma. Évfolyamonként 2 osztályt lehetett indítani, a és b osztályokat, 40-40 fővel. A kollégiumokban a tanulók 50 %-át lehetett elhelyezni.Megengedte tehát a kommunista vezetés az iskolanővéreknek a gimnázium és kollégium működtetését, de csak lekorlátozott létszámmal. Debrecenben a Svetits úgy oldotta meg a kollégium-férőhely-hiány állapotát, hogy externátus-ba küldte a kollégiumban el nem fért diákokat, ez amolyan albérlet volt, hívő néniknél.
40 főt lehetett felvenni egy osztályba, előre kiküldték a névsort, kikkel leszek egy osztályban, és már kinéztem egy Kelebiá-ból származó lányt, hogy őt feltétlenül megjegyzem, hogy kicsoda, mert olyan mesés hangzású volt nekem az, hogy Kelebia, soha nem hallottam azelőtt, hogy Magyarországon létezik ilyen nevű település. Az osztályfőnök apáca tájékoztatta a diákjait, hogy 39-en kezdünk csak. A kelebia-i lány, nem volt ott a bemutatkozásnál. Megkérdeztem, hogy miért. „Meghalt.”-hangzott a válasz. Teljesen elképedtem. Hogy lehet az, hogy meghalt? Egy fiatal is meghalhat? Azelőtt ez elképzelhetetlen volt számomra.
Az osztályból kb. 5 fő, görögkatolikus volt, a többi római katolikus. Mi, görögök, külön hittanra jártunk és külön templomba. Később megtudtam, hogy sokkal több görög jelentkező van mindig, de amolyan „numerus clausus” van kiadva a görögökre, tehát létszámstop, görög kvóta, mert a nyírségi görögök elárasztanák az eredetileg római katolikus gimnáziumot.
Ivancsó István atya tanította a görög hittant, és úgy megszerettette a görög liturgiákat, hagyományokat, úgy megismertette az iskolanővérekkel, olyan jó kapcsolatot alakított ki az iskolavezetéssel, hogy rendszeresen elengedtek minket görögöket a máriapócsi ifjúsági búcsúba, sőt, a saját diákjaikat is elhozták. Gyalogosan jött a gimnázium 300 lány diákja Nyírbátorból, Máriapócs kegyhelyre, -életemben nem fáradtam el annyira- és énekeltük a templomba érve a Szűz Anyának, hogy „Magyarországról, édes hazánkról, ne felejtkezzél el, szegény magyarokról.” Nem gondoltam addig, hogy ilyen dolgokért is lehet imádkozni, hogy a hazánkért, és nemzetünkért.
Máriapócson három apácát láttunk mindig, a kegytárgyboltban árultak. Régiesebb, földig érő rendi ruhában voltak, mint a mi iskolanővéreink -térdig érő egyszerű „civil” fekete szoknyában. Annyit tudtam róluk, hogy „görög apácák”, de azt nem, hogy bazilisszák, és hogy Szent Bazilról kapták a nevüket, és hogy egyáltalán ki volt az a Nagy Szent Bazil. Ezeket mind Ivancsó István atya tanította meg a görög hittanon, és hogy a görögöknek külön püspökük van -akkor Keresztes Szilárd-, és Máriapócson volt férfi- női- szerzetesház, meg a szerzeteseknek iskoláik, árvaházuk, földjük, malmuk, gyümölcsösük stb. Az, hogy ezek hogyan enyésztek el, és most -a ’80-as évek végén- miért nincsenek, valahogyan homályban maradt – számomra. A rendszerváltás után értesültem csak róla, hogy 1950-ben a kommunista rendszer, „bántotta” a szerzeteseket.
Így történt, hogy a bazilissza nővérek működési engedélyét is megvonták 1950-ben Máriapócson az állami rendelettel a kommunista hatóságok. Ugyanakkor, a más rendből deportált férfi és női szerzeteseket, Máriapócson gyűjtötték össze egy ideig. Pl. a dombóvári Szent Orsolya nővérek is itt laktak 2 hónapig.
A Máriapócson, mint internáló gyűjtőponton összezsúfolt apácák, a bazilita rendházban igen szűkösen voltak, 2 hónapig szalmazsákon, vagy csupasz szalmán aludtak, az alagsorban, ebédlő padlóján. Takarózni csak pléddel, lepedővel tudtak. Napközben a bazilikában tartózkodtak, imádkozva a Csodatévő Könnyező Kegykép előtt. A szerzetesrendek működési engedélyének megvonása után, a szétzavart szerzetesek, nem hordhatták a rendi ruhájukat, egymással csoportosan nem találkozhattak, nem tarthatták a kapcsolatot, állandó rendőri megfigyelés alatt álltak. Civil munkát kellett vállalniuk pl. gyárban, a hatóságok igyekeztek rávenni őket, hogy jelentsenek társaikról, tehát legyenek besúgók. Pl Tekla nővér 1968-as ideiglenes fogadalmát is megtudta a rendőrség és emiatt 1 évig sűrűn zaklatta. A bazilissza nővéreknek 1950-ben a feloszlatáskor, 24 örökfogadalmas apácájuk volt, és 4 novícia. Közülük néhány a Nyíregyházi Görögkatolikus Szeminárium konyháján tudott elhelyezkedni, de mindenhol besúgók voltak, még a püspökségen is. Máriapócson csak 2 fő apáca maradhatott a rend feloszlatása után, Stefkó Bazília és Homa Terézia nővér, akik a kegytemplomot gondozták. 1957-ben csatlakozott hozzájuk Morvai Márta nővér. A rendszerváltás után a szétzavart 70 női szerzetesközösségből, 6 tudott sikeresen újra indulni csak, a nulláról, a megváltozott erkölcsi, kulturális légkörben. Máriapócson az apácák az épületüket 1991-ben kapták vissza, szinte használhatatlan állapotban az eredeti funkcióját tekintve.
A mi debreceni iskolanővéreinknek tehát nem kellett az alapoktól újrakezdeni a munkát a rendszerváltáskor, hanem működhettek a szocialista politikai berendezkedésű 45 év alatt is, igaz, erősen lefojtott állami anyagi támogatással. A nehéz pénzügyi helyzeten, külföldi adományokkal igyekeztek segíteni, főleg a németországi (NSZK) rendi testvériskoláktól. Mi, kamaszlányok, semmit nem érzékeltünk az elmúlt kommunista évek elnyomó légköréből. Azt sem tudtuk, hogy annak idején
Révai József a magyar kommunista pártot úgy informálta, hogy 23 férfi szerzetes rend van hazánkban 1950-ben, és 40 apáca rend működik, 2582 férfi taggal, és 8956 női taggal, mely szerzetes rendek hatalmas feudális földbirtokokkal rendelkeznek. A valós számadatok, az egyház nyilvántartása szerint, 44 női szerzetes rendről tudott akkoriban, 9036 nővérrel, 580 rendházban, 2429 férfi rendtagtagot tartott nyilván 157 rendházban. Révai elvtárs, a népi demokrácia ellenségének nevezte a szerzeteseket, akik feleslegesek, mert terhet jelentnek a szocialista társadalom számára. A „játék a számokkal”, a „számháború” nem is annyira fontos, nem a leglényegesebb dolog a történetben a pontos számadat, sokkal inkább az, hogy ezek a „feleslegesnek” titulált emberek, igazán elhivatottan, éppen a népet szolgálták, annak előrehaladását, fejlődését, pl. az apácák által fenntartott 328 iskolában, 127 óvodában, 80 kórházban, 127 szociális intézményben. A földtulajdonaik jövedelméből pedig az intézetek működését finanszírozták, a több, mint összesen 10 ezer küldetéstudattal rendelkező szerzetesek. Révai felismerte azt, hogy a szerzetesrendek megszüntetése egy jogszabály által, egész közösségeket likvidál egyszerre, így több, mint 10 ezer hívőt lehetetlenít el egyszerre, nem külön-külön kell üldöznie a személyeket.
Így született meg a törvényerejű rendelet, mely a szerzeteseket, kényszerlakóhelyre költöztette. A hivatalos határozatot a szerzetesekkel egyenként aláíratták, miszerint kényszer-tartózkodási helyre költözik, melyet kijelölnek neki, melyet el nem hagyhat, különben internálják. Ilyen kényszer tartózkodási hely, gyűjtőpont volt Máriapócs mellett Jászberény, Hatvan, Mezőkövesd, Máriabesnyő, Pásztó, Fót, Eger, Zirc, Kunszentmárton, Ludány. Többnyire kolostorokban voltak összezsúfolva a többféle rendből származó szerzetesek.
A nyomásgyakorlás a Püspöki Karra, a megállapodás az egyház és állam közt, aláírására, azért történt, hogy a megállapodásra, a papokkal szembeni eljárások folyamán hivatkozhassanak, visszautalhassanak az állami hatóságok, a Párt emberei. A katolikus egyház és a kommunista államhatalom részéről Rákosi Mátyás, heti rendszerességgel ültek össze „tárgyalni”, pontosabban 1950 nyara alatt, végig a deportált szerzetesek helyzetével zsarolta a párt, a katolikus vezetőket, a megállapodás aláírás érdekében. 1950. aug. 1.-én még a békepapi szervezet megalapítását is bejelentette a kormány. Aug. 30.-ára így született meg kényszer hatására a megállapodás. Szept. 7.-ére a szerzetes rendek működési jogát felfüggesztette az állam, 4 rend kivételével, akik az oktatásban tevékenykedtek, ők a bencések, piaristák, ferencesek, iskolanővérek (de ők sem tarthatták meg minden iskolájukat, kollégiumokat.) A rendek minden vagyona, az államé lett (földek, épületek, berendezések, könyvek, orvosi felszerelések stb.)
1950 nyarán Magyarországon, több, mint 10 ezer szerzetest deportáltak eredeti rendházaikból. Halálos áldozata is volt a keresztények, katolikusok ilyetén megfélemlítésének, a szombathelyi annunciáta nővéreket szállító egyik teherautónak balesete volt, - fának ütközött- , Gizella nővér meghalt, rajta kívül 9 apáca megsérült.
Mindszenthy bíboros nevét, nagy becsben tartottuk a gimnáziumban, z apácáktól szentképet kaptunk, mely a fehér vértanú bíborost ábrázolta, és az érettségi ajándékunk is a főpap peréről szóló könyv volt.
Mindszenthy bíboros 1948 karácsonyától börtönben raboskodott, a Magyar Katolikus Püspöki Kar mégsem írta alá a megállapodást az magyar szocialista állammal, ezért volt szükség az állam részéről zsarolásra, hogy így kényszerítsék az aláírást, a szerzetesrendek csaknem teljes eltörlése által. A törvényerejű rendelet a szerzetesrendek működési engedélyét megvonta, így 2300 férfi szerzetes, és 8800 apáca került utcára egyik pillanatról a másikra. A szerzetesi élet csak 1990-től, a rendszerváltás után indulhatott újra – törvényesen.
A gimnáziumi évek, „burokban” teltek el számunkra, és csak később ébredtünk rá, hogy történelmi időket éltünk. Köszönjük a Magyarok Nagyasszonyának, hogy ma már megtapasztalhatjuk az igazán szabad vallásgyakorlást.