A lelkigondozásról
Írásomban a lelkivezetésről, lelkigondozásról, lelki tanácsadásról szeretnék szólni, pasztorális szempontból, felvillantva e határ-tudományterületek közös pontjait a mentálhigiénével. A vallásos orientáció, törekszik a mentális egészségre, mint értékre, hogy azt megszerezze és megőrizze. A lelkivezetés, lelkigondozás, lelki tanácsadás is felhasználja a pszichológia tudományág eredményeit. Előfordulhat, hogy a lelki segítő, kénytelen továbbküldeni kliensét pszichológushoz, pszichiáterhez. A pszichológia is a lelki élettel, lelki jelenségekkel foglalkozik, azok kiváltó okaival, lefolyásával, hatásmechanizmusával a személyiségre. A pszichiátria az érzelmi élet és a viselkedés zavaraival foglalkozik. A pszichoterápia a komoly életkonfliktusoknál kap szerepet.
A pasztorációra, vagyis lelkigondozásra azért van mindenkinek szüksége, mert az emberi kapcsolataink, sebeket hordoznak, sőt, az Istennel való kapcsolatunk is válhat kiegyensúlyozatlanná. Az egyház, osztozik az emberek mindennapjaiban, sikereikben, bánatukban, együttérez örömeikkel, kudarcaikkal a lelkigondozásban, útitársául szegődik az egyház a gyermekeinek, őszinte segítő szándékkal, hogy a szükséges gyógyulási attitűdökre rátalálhassanak, a kellő önismeretet megszerezzék.
A lelkigondozó segíti a hívőt a krízishelyzetben. A lelkigondozó segít az Istennel való kapcsolatteremtésben, pont akkor, amikor az adódó probléma miatt, nehezebben tud az ember gondolkodni, az érzelmeit megfogalmazni, a kéréseit, felajánlásait imába foglalni. Ha a hívő ki tudta mondani a gondját, azzal már tudatosította, ami az első lépés a megoldás keresésében. A lelkigondozó a segítő beszélgetésben, helyet biztosít Istennek, a hívő felé szeretettel, megértéssel fordul, hogy az, nyitott maradjon a transzcendens felé, elmélyítse kapcsolatát Istennel. Segít felfedezni a hívő belső erőforrásait, csökkenti a szorongását, megláttatja a nehézségek okait. Támogatja a hívőt abban a felismerésben, hogy az Atya, minden körülmények között a gondját viseli.
Sokaknak nehéz belátni Isten jóságát, mert nem úgy alakult életük, ahogy tervezték, Isten nem változtatja meg a dolgokat úgy, ahogy ők kérik. Isten gyűlöletessé válik a szemükben, ezért az érzésért saját magát is gyűlöli a személy, ez lelkiismeret furdaláshoz vezet. A harag Istennel szemben, akadályozza a másokkal való kommunikációt is. Ha valakinek a szívében csak kétségbeesés van és nem is hajlandó kikerülni belőle, akkor még nem született meg a vágy benne egy új élet felé. Az ellenállás, elhárítás akkor is működik, amikor valójában szeretne beszélni a problémáról a lelkigondozott. A testi-lelki szenvedés kigyógyít az önközpontúságból, minden mást elenged a hívő, amihez ragaszkodott és tárt karokkal, bizalommal vár Istenre. Már az útkeresés maga is a Szentlélek ajándéka. A lelkigondozó tudatosíthatja, hogy Isten méginkább keresi a hívőt, a szenvedőt, és „vágyódik” a találkozásra. A lelkigondozónak nemcsak a problémákat kell orvosolnia, hanem az Isten felé vezető utat is meg kell mutatni. Előkerülnek beszélgetés közben az egzisztenciális kérdések, pl. miért élünk?, mi értelme az életünknek?, stb. A lelkigondozó, mint egy empatikus kísérő segít bejárni a válasz útjait. A válaszokat keresve, a szenvedő, tekintheti a problémáját egy misztériumnak, melyből Isten annyit tár fel a számára, amennyit szükségesnek tart.
A szenvedő elengedi azt a fajta hatalmat az élete felett, amit eddig gyakorolt, és engedi, hogy Isten rendelkezze a sorsát, jóságos gondviselése szerint. Hisz és bízik abban, hogy Isten valami jót fog kihozni a jelen nehéz, fájdalmas helyzetből.
Az Ószövetség elképzelése szerint, a betegség a bűn büntetése. A szenvedés hatására mindenképpen átértékeli az ember a jelenlegi élethelyzetét. A szenvedés, betegség, az embert egzisztenciálisan, a létében érinti, ezért okoz lelki fájdalmat is, lelki vívódást. A Messiás, minden emberi fájdalom iránt érzékeny, hiszen maga is átélte azokat, magára vette szenvedéseinket. A hívő, hűséges Jézushoz a mindennapokban, ezért maga is „felveszi a keresztjét”, vállalja a nehézségeket, zúgolódás nélkül. A testi-lelki szenvedés megragadja a figyelmünket, mert frusztráló helyzetbe enged, elgondolkodunk, hogy mi az Isten terve rólunk, miért engedi meg a betegséget az életünkben, felhasználja a problémát, hogy nyitott legyen a beteg, Isten titkára.
A problémák, keresztény értelmezést kapnak, a lelkivezetővel folyó beszélgetések az életről, a hitről folynak. A lelkigondozói kapcsolat szintjeinek tekinthetjük a jelenlétet, meghallgatást, értelemkeresést, imát. A lelkigondozás tulajdonképpen olyan folyamat, melynek során a vezetett, a vezető segítségével a hit szemszögéből mondja el tapasztalatait, érzéseit, érzelmeit megfigyeli és szavakba önti. Elhatározásokat tesz az imaélet elmélyítésére, életének rendezésére, tapasztalatait beépíti az életébe.
A lelkigondozás célokra irányul, megtapasztalni, elfogadni Isten szeretetét, magunkat, a Szentlélek ajándékát. Érzékenyebbé válni Isten szava iránt, felelősséget vállalni életvezetésemért, fejleszteni döntőképességemet. Növekedni a hitben, folyton felülvizsgálni a magatartásunkat, elhatározásainkat, ezt kiértékelni a Jézussal való kapcsolatunk szemszögéből. Törekedni arra, hogy mindenkiben megtaláljuk a jót.
A lelkigondozás, szerető, odafigyelő együtt-lét, melynek célja, az evangéliumi élet elmélyítése. A lelki fejlődés útja, hogy a hívő elismerje gyengeségeit, mert Isten úgy szereti őt, ahogy van, továbbá, hogy helyes istenképe legyen. A hívő felfedezi a vezető segítségével, hogy a szenvedés az örök életre, az üdvre irányítja a figyelmet, lényeglátóbb lesz az ember. A szenvedés, részesülés a Megváltó szenvedésében, az Isten iránti hűség próbája. A szenvedés által nyilvánvalóvá válik az ember, Istentől való függése.A lelkigondozott, elmélyülhet a beszélgetések során az istenismeretben, önismeretben, szorosabbra fűzi kapcsolatát Istennel, szeretteivel, mely tevékenységet imával támogat meg. Számon tartja elhatározásait, előrehaladását az evangéliumi életben, a szenvedés, nehézség elfogadásában.