Énközpontúság

Biztosan ismerős az az érzés, akár saját tapasztalatból, akár mások elmondása alapján, amikor rosszul esik az a fajta viselkedés, mikor úgy néz ki, hogy mindenki bántóan csak a saját érdekei után megy, a saját előnyét, kívánságait helyezi előtérbe, „letaposva” másokat. Azért fájó ez az érzés, mert tudjuk, hogy nem ez, nem ilyen az ember eredeti természete, küldetése. Miért változtunk tehát meg? A bűn, megosztotta az ember belső létét, az eredeti küldetése, és a megváltozott viselkedésmódja, az önzés között. Ezért érzünk meghasonlottságot. Aki felfedezte magában ezt a kínzó érzést, tenni akar ellene.

A szétszakadt belsejű ember, hogy ne kínlódjon, ne szenvedjen lelkileg, elnyomná az egyik énjét, vagy az eredeti jó természetét, vagy a bűnös önző énjét. A vívódó személy, nem képes megtalálni az identitását, menekül önmaga elől. Külsőségekben él csak, elterelő cselekvéseket végez, ez az oka testi-lelki betegségeinek. A személyek bűne, tovább halmozódik a társadalomban, így a bűnös világból, kikívánkozik, elvágyódik időnként az ember, kicsit megpihenni.

A fent vázolt önző viselkedést a teológia, énközpontúságnak nevezi. Krisztus tanítása, kimozdít az énközpontúságból, példát mutatva a szolidaritásra, segítő szeretetre, empátiára. Az énközpontúságot a teológia 3 csoportba osztja, bírvágy, hatalomvágy, becsvágy. Az énközpontúság alapformája a bírvágy. Az evangéliumban a gazdagság és szegénység témájának ütköztetését látjuk pl. a Tékozló fiú történetében. Ismerjük a történetet, a tékozló fiú, birtokolni akarta az örökségét, de türelmetlen módon, erőszakosan. Bírvágyó az az ember, aki szívét a vagyonhoz köti.

Az énközpontúság másik formája a hatalomvágy. A hatalomvágy, azt a kényszert jelenti, hogy akaratunkat ráerőltetjük másra. Mindenáron azt szeretnénk elérni, hogy mi kerüljünk a középpontba, a saját terveinkkel. Evangéliumi példa, a farizeusok, akik az előjogaikra hivatkoztak.

Az énközpontúság harmadik formája a becsvágy. A becsvágyók, vagyis a dölyfösök, arra vágynak, hogy elismerjék, dicsérjék őket, „nagyközönség” előtt. Ellenpélda a Lukács evangéliumában, a szegény asszony, aki csak 2 fillért tudott a templomi perselybe dobni, de azt tiszta szívvel áldozta oda Istennek.

Az énközpontúságot azonban, lehet kezelni, oly módon, hogy visszatérünk az istenközpontúsághoz. PL. Amikor kimegyünk a természetbe, és megcsodálunk egy varázslatos tájat, a Teremtő fenségét dicsérjük önkéntelenül is.

Az énközpontúságot tehát átváltoztatjuk, istenközpontúsággá, oly módon, hogy a bírvágy, ajándékozássá válik az emberek felé, Isten felé pedig önátadás lesz. A hatalomvágy, szolgálatkészséggé alakul az emberek felé, Isten felé, Isten szolgálatát jelenti. A becsvágy tiszteletadássá változik az emberek felé, Isten felé imádás, istendicséret lesz.

Jézus mutat az átváltoztatásra példát, aki a megváltással, odaajándékozta, átadta magát az Atyának, és az emberiségnek. A szentmisében, Jézus önátadását ünnepeljük, bekapcsolódunk az önátadásába, lelkületébe. Azért nevezzük a szentmisét istentiszteletnek, mert abban Jézust, vagyis a teljes Szentháromságot tiszteljük.