A világ és az ember teremtése

A felnõtt hívõ, aki gyermekkorában foglalkozott utoljára az Ószövetség történeteivel, mesének tartja azokat, fõleg természettudományos ismeretei tekintetében. Elfelejti viszont, hogy az Ószövetség nem akar versenyre kelni a kémia-, fizika-, biológia-, de még a történelemtankönyvekkel sem. A bibliai szerzõk sok évszázad alatt, sokféle mûfajban írták meg azt, ami elsõsorban hitünk szempontjából érdekes.
A bibliai szerzõk a saját tudásuk alapján és persze a Szentlélek sugalmazására írták az ószövetségi könyveket. Az õ koruk tudásanyaga maradt fenn az iratokban. Nem várhatjuk egy Kr.e. 2000 körül élt embertõl, hogy például a relativitáselméletet figyelembe véve gondolkodjon.

A VILÁG TEREMTÉSE

Az ember nem lehetett tanúja a világ és az ember teremtésének. A bûnbeesés, az elsõ gyilkosság története sem szájhagyomány útján maradt fenn több ezer éven át. Akkor mit kezdjünk a hat napos teremtéstörténettel, Ádám és Éva, Káin és Ábel történetével? Ezek a történetek tipikus szituációkat írnak le, olyan kérdésekre adnak választ egy történettel, amelyek az akkori kor emberét is izgatták, de a mi korunkét is. Ezeket a történeteket a szerzõ isteni sugalmazásra választotta ki, ezért alkalmasak a kinyilatkoztatás közlésére, a kegyelem miatt.
Az ókori keleti mítoszokban a világ és az ember teremtése az istenek életének bemutatásával kezdõdött. A teremtés a mítoszokban, a tér és idõ feletti õsidõben játszódik. A mítoszokban megjelenik a világ megértésének igénye. Hogyan lett a világ és az ember. A bibliai szerzõ ismerte az ókori keleti mitologikus hagyományokat. Izrael azonban abban különbözik a környezõ népektõl, hogy monoteista, vagyis egyistenhívõ. A bibliai teremtéstörténet nem szólhat az istenek harcáról, mert csak egy Isten van. Nem az istenek teremtik a világot, hanem az egy Isten. A bibliai õstörténet felhasznál közös motívumokat az ókori keleti mítoszokból, de demitizálja ezeket, vagyis megfosztja mitologikus tartalmuktól. Az õstörténet, vagyis a teremtés a Bibliában a valóságos történelemhez tartozik, ezt fejezi ki a teremtés napjai számának megadása. A hat nap tehát nem szó szerinti értelmû. A világ több millió év alatt keletkezett, az Egyház sem vitatja ezt.  
Így már nem gúnyolódunk azon, hogy az elsõ napon megteremti Isten a világosságot és a sötétséget, amikor még a Nap égitest sincsen. A világosság és a sötétség szétválasztása azt jelenti, hogy a teremtés idõben történt, nem pedig a mitologikus múltban. A nemzetségtáblákkal a teremtést a szerzõ a történelemhez, Ábrahám korához csatolja. A teremtés hat napja alatt 8 teremtéscselekményt olvasunk. Ez azt érzékelteti, hogy minden Isten teremtõ akaratából jött létre, nincs valami õsanyag, amelyet felhasznált volna, mert a semmibõl teremtett az akaratával, szemben a mítoszok isteneivel. A mítoszok istenei csupán a káoszból emelték a világot a rendbe, és félõ volt, hogy a világ bármikor visszahullhat a káoszba. A rend alapvetõ szabályossága a napok rendje, a sötétség-világosság váltakozása által valósul meg. A hatodik napon azt látja Isten, hogy minden nagyon jó, amit alkotott. Ez mutatja a különbséget az isteni szándékot a teremtéssel kapcsolatban és a mostani bûnös állapot között. Az üdvös kezdet viszonyítási alap a bûnös mostani helyzethez képest.

AZ EMBER TEREMTÉSE

Az ember teremtéstörténetének kétféle variációja maradt fenn, amelyeket a bibliai szerzõ egybeillesztett. Nem törõdött viszont azzal, hogy a különbségeket eltüntesse. Így egyszer azt olvassuk, hogy az asszony a férfi oldalbordájából lett, másszor azt, hogy eleve férfinak és nõnek teremtette Isten a két embert. Itt nem kell ellentmondást keresnünk, mert a két történet kiegészíti egymást. A nõ egyenrangú a férfival, ezt jelképezi, hogy a férfi oldalbordájából alkotta Isten. A férfi és a nõ egymást kiegészítik.
A bibliai szerzõt az foglalkoztatja, hogy honnan az ember? Honnan van az ember kétnemûsége? Milyen az ember viszonya a világhoz? Mi a feladata a világban? Ezekre a kérdésekre válaszol Ádám és Éva történetével. Tehát az embert Isten teremtette. A kétnemûség Isten akaratából ered. Az emberi személyiség kibontakozásához tartozik a kétnemûség. Az ember méltóságát az istenképisége határozza meg, ezért a nemek egyenrangúak. A férfi-nõ kapcsolatának titkára, a házasságban beteljesedõ vonzalomra keres magyarázatot a szerzõ ezekben a történetekben. "Ezért a férfi elhagyja apját, anyját, feleségéhez ragaszkodik." A zsidók a nõt vitték a férfi házába, de a szerelem olyan erõs, hogy legyõzi a tradíciókat, ezt akarja jelezni a fordított fogalmazással a szerzõ.
Az elsõ emberpár a paradicsomban él. Perzsául a pardes körülkerített, gondozott díszkertet jelent, öntözött, megmûvelt földet. Innen ered a Paradicsom elnevezés. A kert biztosítja az életlehetõséget. A kertet öntözõ folyó 4 ágából kettõt ismerünk, Tigris, Eufrátesz. Nem az a lényeg, hogy ezek ma is létezõ folyók, és tudjuk, hogy helyileg hol vannak. Ez nem azt jelenti, hogy helyileg a paradicsom a Közel-Keleten volt. A vízbõség az élet bõségét jelképezi, különösen a közel-keleti szikár vidéken. Hétköznapi, szokásos tevékenységeket végeznek a kertben, nem a henyélés helye tehát a paradicsom. A paradicsomban nem kellett gyötrõdni a megélhetésért. Béke volt az ember és az állatvilág között. Az ember adott nevet az állatoknak, ez azt jelenti, hatalma van felettük, mert akkor tudunk elnevezni valamit, ha ismerjük lényegét. Isten közelségét állandóan megtapasztalták Ádámék. A világban érvényesülõ harmónia az Isten és az ember közti harmónia következménye volt. Azért nem szégyenkezett az ember a meztelensége miatt, mert önmagával is harmóniában élt, ura volt ösztöneinek. Egyet nem tehetett csak az elsõ emberpár, nem ehettek a jó és a rossz tudás fájáról. Mit jelent ismerni a jót és a rosszat? A jó – Isten akaratának követése. A rossz – az Isten akaratával való szembe fordulás.
Az ember választhatja azt is, hogy eszik a jó és a rossz tudás fájáról, mert szabad akarata van, de vállalni kell a döntéséért a felelõsséget. A kígyó megszólítja az asszonyt, aki természetességgel beszélget vele. Emberi nyelven beszél egy állat. Hol szokott ilyesmi elõfordulni? A mesék világában. A bibliai történet azonban nem mese. A kifejezésmód csupán annyit akar érzékeltetni, hogy a rossz tett nem az ember belsejébõl fakad, hanem egy külsõ csábító, az ördög mûve. A férfi és a nõ eddig egymásra voltak utalva, most azonban kapcsolatukban törés áll be. Ezentúl az asszony nem segítõtársa, hanem szolgája lett a férfinak. A szülés fájdalmas lett. A történet azt fejezi ki, hogy az ember vágyódik az igazabb életre, de nincs ereje megvalósítani. A kísértés azt ajánlja fel, hogy az ember döntsön a jó és a rossz között. De az ember a rosszat nem a rosszért választja, hanem azért, mert azt az érdekének megfelelõ jóként látja. A meztelenség miatti szégyenbõl látja Isten, hogy megszegték Ádámék a tilalmat. Azért szégyenkeznek a meztelenség miatt, mert nincsenek már harmóniában önmagukkal, meghasonlottak belsõleg, nem ura vágyainak többé az ember. A mezítelenség a kiszolgáltatottság jele. A bûn következménye, hogy az ember harcban áll a környezetével. A ruhával védelmet keres magának. De törés áll be az Isten és az ember kapcsolatában is, az ember fél Isten jelenlététõl, ítélkezése miatt. Ezért bújt el Ádám, mikor Isten szólította. Elõször a férfit kéri számon Isten, aki azonban áthárítja a felelõsséget a nõre, tehát megtörik kettõjük kapcsolata, oda a szolidaritás. Az asszonyt az a büntetés éri, hogy lényegének két vonásában szenvednie kell, visszaélnek szerelmével, aggódnia kell az életadásnál, a szülésnél. A férfi büntetése, hogy munkája eredménytelen lesz. A föld az ember ellenségévé válik, nem hagyja magát alávetni az élet urának, az embernek, hanem visszaüt. A következõ részben azt az izgalmas témát fogjuk körül járni, hogy a paradicsomban vajon meghalt volna-e az elsõ emberpár, vagy a halál az elsõ bûn következménye?