Lelki előkészület az Eucharisztikus Kongresszusra
A 2020-ban Budapesten tartandó Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra való lelki felkészülésképpen, tekintsünk végig az eucharisztiáról tudott alapvető tanításokon.Az eucharisztia, szentségi áldozat, szentségi egyesülés, az eucharisztiában Jézus van jelen. Krisztus önmagát felajánlotta a kenyér és bor színe alatt, magát lelki táplálékul adta híveknek. Jézus az utolsó vacsorán a saját testét adta nekünk, amit később a kereszten felajánlott, és vérét, amit kiontott. Misztikus áldozatot hozott létre, amiért az egyház hálaadással emlékszik. Az eucharisztó görög szó, hálaadást jelent szó szerint. Az egyház a kereszt áldozatában részesül a felajánlás és az eucharisztia útján. A hívők a felajánlásban a Megváltóhoz társulnak. A kenyér és a bor, Jézus valóságos teste és vére, nemcsak jelképesen a teste és vére. Krisztus belerejtőzik az átlényegült kenyérbe és borba. A feltámadott és megdicsőült Jézus van jelen az eucharisztiában, ezért nem vagyunk kannibálok, amikor esszük a húsát, isszuk a vérét.
Jézus parancsára végzik a papok, Krisztust képviselve az Utolsó Vacsora eseményeit „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.”. Az eucharisztiában hálás köszönetet mondunk az üdvgondozásért Istennek. Az eucharisztiában a teljes üdvtörténelmet bemutatjuk, felajánljuk Istennek, megjelenítjük és az Atya elé tárjuk köszönettel. Hálát adunk a megváltás művéért az egész-teljes Szentháromságnak. A megváltás műve, az üdvgondozás azt jelenti, hogy az ember az üdvre juthat. Az eucharisztia, a köszönet összefoglalása egy fogalomba. Isten öröktől fogva azt akarta, hogy minden ember üdvözüljön, tehát üdvözítő akarata egyetemes. A Szentlélek a megváltás kegyelmeit közvetíti számunkra, megadja az istengyermeki életet, folyamatosan és fokozatosan. Az eucharisztia a legmagasabb hálaadás, dicsőítés, közösséget teremt Jézussal és a hívek közt egymással. Az eucharisztiában Krisztus a Felajánló és a Felajánlott.
A Szent Liturgiában felajánlott kenyér, hagyományosan csak tiszta búzából készülhet, csak búza gabonából, mely frissen készült, a romlás veszélye nélkül. A bor, természetes romlatlan szőlőbor, nem pedig másfajta gyümölcsbor. A görögkatolikus proszfora megfelelő állagához, jó minőségű lisztet szoktak felhasználni, hogy ne morzsálódjon könnyedén, lehessen késsel vágni. Áldozás előtt fel kell indítani a bűnbánatot, a tökéletes bánat az, amikor utálja a bűnét a hívő, és nem akarja többé elkövetni, és szándéka van mielőbb gyónni. Az eucharisztiát hagyományosan, Szent Liturgia keretben kell kiosztani, hacsak megfelelő ok mást nem indokol, pl. a betegek kenete feladása során az utolsó útravaló kiszolgáltatása a betegnek. A szent eucharisztiát tartósan, az oltáriszekrényben tartjuk, ami kulccsal zárható szekrény. Keleten a katolikusok, galamb alakú szentségtartót használnak, ami rugóról lóg le a plafonról, kampóval húzzák le, amikor kinyitják. Egy templomon belül, egy tabernákulum van, ami mindenképpen szilárd és nem átlátszó. A tabernákulumon belül a szentséget, cibóriumban, kehelyben tartjuk. Krisztus jelenlétét, örökmécses jelzi. A gyerekek elsőáldozása csak akkor megengedett, ha gondos felkészülésben részesültek, kellő ismerettel rendelkeznek, képességük szerint felismerik Krisztus misztériumát, az eucharisztiát hittel, áhítattal tudják magukhoz venni, ha az eucharisztiát a közönséges ételtől meg tudják különböztetni, tisztelettel tudják magukhoz venni. Az első gyónásnak meg kell előznie az elsőáldozást. A felnőtt keresztelkedő, gyónás nélkül, a keresztség, bérmálás után, rögtön szentáldozáshoz járulhat.
1969 óta vezették be latin egyházban a kézbe áldozást, de a Szentszék fenn tartja a hagyományos mód általános értékét. Nem viheti a helyére az áldozó a kézbe kapott ostyát, az oltár előtt kell magához venni, az oltár felé fordulva. Nem veheti ki magától a kehelyből az ostyát, a kinyújtott tenyerébe kell, hogy kapja, mert az eucharisztiát az egyháztól kapjuk. A celebráló pap, Krisztus személyében tevékenykedik, a Szentlélek leesdése révén képes az eucharisztia létrehozására. Nyugaton Jézus alapító szavait tekintik a lényegi elemnek az eucharisztiánál, keleten az ezt követő epiklézist –Szentlélek lehívását-, elengedhetetlennek tartják. Ez nem ellentmondás, mert az alapítás szavai és az epiklézis, egyetlen egységet képeznek. Az epiklézis tulajdonképpen, a szentírás alapító szavaiban kifejeződő esemény tartalmi kifejtése. Keleti megközelítésben, az átváltoztatás egy folyamat, beteljesítő tetőpontja ennek, a Lélek leesdése az adományokra. A Szentlélek változtatja át a szent adományokat, Krisztus testévé és vérévé, hogy megvalósuljon az egyház növekedése.
A keleti katolikus hagyomány, nem kötik az eucharisztia felvételét az értelem használatához, ezt úgy kell értelmezni, hogy az eucharisztiát, mint beavató szentséget, a másik két szentség mellett, megkaphatja a gyerek. A tradíció szerint, mielőbb sor kell kerüljön az áldoztatásra, lehetőleg egyazon liturgián belül. Nyugaton a kisdedek áldoztatása, a 12-13. században szorult vissza. A lateráni székesegyház liturgikus rendtartása a 12. században még említi az újszülöttek áldoztatását. A csecsemő áldoztatását úgy kell elképzelni, hogy a pap az ujját a kehelybe mártja, majd a Szent Vért a kicsi ajkához érinti. A magyar görögkatolikusok körében a 18. századig szokásban volt a csecsemők áldoztatása.
A latinok a laikusokat kizárták a második szín alatti áldozásból, ekkor szűnt meg a gyerekek áldoztatása, ekkor alakult ki a késleltetett elsőáldozás. 12-14 évesen elsőáldoztak. Aquinói Szent Tamás írta, hogy áhítattal kell áldozni, ez viszont az értelemhasználathoz kötött, ezért szorult vissza a csecsemők, kisdedek áldoztatása. A kisded nemcsak egyszer áldozhat, a beavatáskor, hanem rendszeresen, lelki fejlődésük érdekében. Nagy Szent Bazil egyébként, a napi áldozásra buzdít.
Nyugaton a 9. századtól nagyarányú visszaesés mutatkozott az áldozásban, ezért a IV. Lateráni zsinat a híveknek évente egyszer kötelezővé tette a gyónást, áldozást, elmulasztóit a templomból való kizárással, egyházi temetés megvonásával fenyegette. Az évi egyszeri alkalom, lehetőleg a húsvéti időben történt. A keleti jog, a minél gyakrabbi áldozást kéri, de a részleges jog meghatározására bízza a kötelező alkalmat. A bizánci tradícióban a négy böjti időszakot követő ünnepen, húsvét, apostolfejedelmek jun.29., Istenszülő elszenderedése aug.15., ill. karácsony a javasolt időszakok a kötelező áldozásra.
Ami igen hamar feltűni, mint különbség az áldozásban a római- és görög- katolikusok közt, az az eucharisztia anyaga (kovásztalan, kovászos kenyér) és a bor használata. Nyugaton áttértek a laikusok egy szín alatti áldoztatására, mert féltek a járványveszélytől, mert túlságosan tisztelték a szent vért, pl. hogy a bor lecsepeg, a maradék bort hol tárolják,..stb., mert borhiány is előfordulhatott, és a legfőbb érv, a dogmatikai vita a huszitákkal, akik kétségbe vonták, hogy a különválasztott egy szín alatt is ott van a teljes Krisztus. Ennek a tévedésnek a cáfolására kezdett el a római katolikus egyház csak ostyával áldoztatni. Ezért vetette el a laikusok két szín alatti áldoztatását a Konstanzi zsinat 1415-ben. Az egy szín felvétele is elégséges és érvényes az áldozáshoz. De a keletieknél a két szín alatti áldozás a kötelező, kivéve a betegeket, kisdedeket. X. Piusz pápa helyreállította a különböző katolikusok közti eucharisztikus kommunikációt. A Firenzei zsinat állapította meg a két kenyértípus egyaránt érvényes az eucharisztiában, a kovászos is és a kovásztalan is, mindkettőt törvényesen használja a katolikus egyház.
Az eucharisztia iránti tisztelet megnyilvánulása, hogy a szentélybe nők nem léphetnek be, a királyi ajtón az ikonosztázon csak liturgikus ruhában léphet be a pap is. Csak kivételes esetben oszthatja ki az oltáriszentséget laikus.
Az eucharisztiához kapcsolódóan elmondhatjuk, hogy a görögkatolikus hívek körében a szentségimádás, nem ismeretlen fogalom, bekapcsolódtak és bekapcsolódnak a római katolikus Úrnapja ünneplésébe, nyugati ihletésre. A nyugati-latin-római katolikus egyházban, a 13. században vezették be az Úrnapja ünnepet. Szántay-Szémán István az 1938-as Eucharisztikus Kongresszusra készülve, szerette volna bevezetni az ünnepet a görögkatolikusság körében, a papi zsolozsmáskönyv függelékében megjelentette az ehhez szükséges magyarra fordított liturgikus szöveget. Összegzésként, történelmi távlatból elmondhatjuk, hogy nem vált a magyar görögkatolikus egyház saját gyakorlatává az Úrnapja megünneplése. Viszont az ájtatossági füzetekben, kiadványokban, szerepelt a szentségimádás. Az első ilyen, Ungváron jelent meg 1932-ben, 1936-ban a bazilita szerzetes atyák gondozásában.