8. fejezet
Harad földjének kalandorai
Pár nappal a vendégek távozása után úgy határoztam, hogy tovább állok Völgyzugolyból, s egy nap visszafizetem Elrondnak a befogadásáért járó tartozást. A szolgálataimat engedelmességből végeztem. Ő azonban ennél többet adott nekem azzal, hogy gondoskodott róla, hogy fedél legyen a fejem fölött, s a családjával élhettem. Ezen kívül nem mondhattam le a Círdannak tett ígéretem betartásáról sem, s elérkezetnek láttam az időt arra, hogy elvigyem a Fekete nyilat, meg a tiszafa íjat Ereborba.
Egy kellemes, májusi reggelen gazdám elé álltam, s a következő szavakat intéztem hozzá:
- Elrond, uram - kezdtem tisztelettudóan - az értem hozott ötévnyi áldozatkészségedet szeretném meghálálni, s olyasvalamit adni érte, ami számodra sokat jelent.
- Örömmel tölt el, hogy ily nagylelkűen beszélsz, de nekem az eddig végzett, hű házimunkáid elegendő fizetségül szolgálnak. Nincs olyan ajándék, amelyre rászorulnék.
- Megértelek uram, de én ragaszkodok hozzá, hogy valamit adjak a jóságodért cserébe, még ha az csekély ajándéknak is fog minősülni a szemedben.
- Ha mindenáron erre vágysz, hát tedd azt, amit szíved szerint jónak látsz - vont vállat beleegyezően. - Most azonban áruld el, hogy miért kerestél fel, mert úgy látom, hogy nem ez a legfőbb ok, ami hozzám vezérelt.
- Egykoron ígéretet tettem egy tündének, hogy elviszek egy tőle kapott fegyvert a törpök birodalmába, s szeretném végrehajtani a sokáig halogatott küldetésemet. Kérlek, engedj utamra, hogy minél előbb indulhassak!
- Milyen fegyvert kaptál attól a tündétől? - kérdezte komolyan, ugyanis ha fegyverről volt szó, a felől mindig tudakolódzott, nehogy reá is veszélyt jelentsen.
- A Hegymélyben kovácsolt Fekete nyílvesszőt adta nekem, cserébe a két fiamért, akiket magával vitt Szürkerévbe. A nyílhoz tartozó íjat én készítettem egy tiszafarönkből, s a szavamat adtam, hogy elviszem e két harci eszközt Ereborba.
Elrond figyelmesen végighallgatott, majd felállva székéből, így szólt:
- Amit ígértél az nem egykönnyen valósítható meg. A törpök birodalmába egyedül belépni, és az odavezető út is veszélyeket rejt magában. Biztos vagy benne, hogy eléggé bölcsen megfontoltad a szándékodat?
- Igen, s ha kérhetlek uram, szeretném, ha mellém adnál egy védelmezőt, akinek a segítségével biztonságban eljuthatok a törp királyságba.
Elrond éppen válaszolni akart, amikor megjelent mögöttem Glorfindel, s büszke testtartásával némán közölte, hogy elvállalja a kíséretemet.
- Bízd őt rám, Elrond! Majd én vigyázok rá! - mondta, s a bal vállamra helyezte erős, férfias kezét.
Elrond bólintott, majd nem sokkal ezután szabadon bocsátott, s én övéitől is búcsút véve magam mögött hagytam öt évet.
A délelőtti órákban keresztülvágtunk a Magas Hágón, ahonnét utunkat vettük a Régi gázló irányába, amely összekötő kapocsként szolgált Imladris és Bakacsin között. Glorfindel lován indultunk el, én előtte ültem, és közben a magammal hozott papirusz térképet tanulmányoztam. Útközben így szóltam hűséges kísérőmhöz:
- Melyik útvonalon akarsz eljuttatni Ereborba? - kérdeztem.
- A lehető legbiztonságosabb úton - mondta.
- Miért nem mondtad el Elrondnak vagy másnak, hogy a Fehér mágus az ellenség oldalán áll?
- Hogy jutott eszedbe Szarumán? - nézett rám csodálkozva.
- Emlékszel még arra a napra, amikor segítettem neked elvinni a palantírt Vasudvardba?
- Hát, hogyne emlékeznék.
- Te akkor már tudtad, hogy az orkok Szarumán szolgálatában állnak, de azóta sem szóltál róla senkinek, ahogy Lindír és Limdúr sem. Miért?
- Az ilyen dolgok a mágusokra tartoznak, Liani. Az ő kötelességük nyitott szemmel járni saját körükben, s felismerni az árulókat. Egy nap valaki közülük tájékoztatni fogja a népünk uralkodóinak egyikét, Szarumánnak a gonosz erőivel való lepaktálásáról. Ha minderről említést tettem volna Elrondnak, akkor háború zúdult volna Középfölde országaira. A harcnak azonban még nincs itt az ideje.
- Ha már önszántadból vállalkoztál arra, hogy elvigyél Ereborba, kérhetek tőled még valamit?
- Amit csak akarsz, Nyuszikám - felelte, s finoman megsimogatta a lágy szélben libbenő hajzuhatagomat.
- Taníts meg harcolni és lovagolni! Nem akarok harci tudás nélkül maradni egész életemben!
- Megértelek, hogy fellángolva lelkesedsz a harcmodorunk iránt, de tudnod kell, hogy az ilyesfajta dolgot nem lehet pár hónap alatt megtanulni. Ehhez hosszú évekig tartó tanulás szükséges. Én pedig rendkívül kalandorlélek vagyok, ezért nem ígérhetem meg, hogy hamarosan rászánom magam az oktatásodra.
- Rendben, de szeretném, ha egyszer megtanítanál - néztem rá kicsit szomorúan.
- Úgy lesz, Nyuszikám - felelte meleg hangon, aztán bal kezével lova kantárját elengedve szorosan magához ölelt, s homlokon csókolt.
Déli irányban haladva átvágtattunk Nősziromföldön, s az Anduin mentén ügetve útba ejtettük Lothlórien erdejének nyugati határát is. Ezt követően eljutottunk Celebrant mezejéig, s a Nagy Folyó keleti oldalán tovább indultunk Emyn Muil felé. Kedvetlenül vágtunk neki a meredek, sziklás hegységnek, s hét napba telt, mire elértük Nindalfot, vagy más néven a Vízkaréjt. Onnantól Dél-Ithilia irányába vettük az utunkat. Közben Ithilia északi oldala mellett jártuk végig vándorutunkat, s megkerültük az Emyn Ament, amitől nem messze volt Minas Morgul. Glorfindel szándéka az volt, hogy átkeljünk a Poroson, amelynek túl oldalán Dél-Gondor lakatlan és puszta vidéke állott. Ez a folyó Mordor földjétől eredt, s torkollott bele az Ethil Anduinba. Az északi parton megpihentünk, s ott töltöttünk egy éjszakát. Az éj leple alatt tábortüzet gyújtottunk, s amellett melegedtünk. Mindketten fáradtak voltunk, kimerített minket a hosszú vándorlás, s én álmosan hajtottam a fejemet útitársam ölébe. Glorfindel szelíden mosolyogva simogatta a hajfürtjeimet, amíg el nem nyomott az álom.
Másnap reggel, amikor felébredtem, láttam, hogy Glorfindel szélnek eresztette a lovát, s visszakergette Völgyzugolyba. A nehéz álmot kidörzsöltem szemeimből, majd így szóltam hozzá:
- Miért engedted el a lovadat? Még szükségünk lehetett volna rá - mondtam értetlenkedve a cselekedetén.
- A Poros túloldalán veszély leselkedhet ránk, s nem akartam Asfaloth életét kockára tenni - felelte nyugodt hangnemben, miközben figyelte, ahogy a jószág fürge patadobogással elvágtat az erdőben.
- Szép nevet adtál neki - dicsértem meg ezt a számomra is különleges hangzású nevet.
- Köszönöm - mondta barátságosan, majd éles szemei a távolba meredtek, s eddig szelídséget sugárzó arca egyig percről a másikra gondterheltté változott.
- Mi a baj, Glorfindel? - kérdeztem aggódva, kiolvasva a feszültséget a tekintetéből.
- Kalózhajók közelednek Mordor felől - válaszolta, majd megfogta a jobb karomat, s a fülembe súgta:
- El kell tűnnünk innen, azonnal!
Én szó nélkül megfogadtam a tanácsát, s futásnak eredtünk, amikor a fekete vitorlás hajók már egészen közel jártak. A kapitányuk egy kegyetlenségéről híres férfiember, aki örömmel fog el tündéket, s adja át őket a sötétség erőinek, távcsövét elővéve kémlelni kezdte a terepet. Csakhamar észrevett minket, majd ekképpen szólott embereihez:
- Ma szerencsés halfogásunk lesz, barátaim. Tündék a láthatáron - mondta gonoszan elmosolyodva, s amint partra szállt, ránk küldte a legénységet.
A kalózvezér követői tüstént utánunk eredtek, s üldözőbe vettek minket. Glorfindel a létszámukat megállapítva tudta, hogy nincs esélyünk elmenekülni előlük, de nyílvesszővel sem lehet annyi kalózt kilőni, mint ahányan a nyomunkban voltak. Egy barackfára húzott fel maga után, s elhelyezkedtünk az ágak között.
- Mit tehetünk? - kérdeztem, s jelen pillanatban a legrosszabb is megfordult a fejemben.
- Részt veszünk egy kalandban - válaszolta, s visszafojtottan felkacagott.
- Elment az eszed?! - néztem rá dühödten. - Ha elfognak, akkor megölnek!
- Látni akartad Középföldét, nem igaz? Hát, tessék! Lássuk, hová visznek minket a kalózok!
Különös válaszára nem feleltem, csak beléje kapaszkodtam, miközben a kalózok körülvették a fát, s nem tágítottak, amíg ki nem vágták. Egy hangos reccsenés közepette az orrfacsaró szagú fűben landoltunk a törött faágon ücsörögve, s ellenségeink egy olyan vastag, kenderkötélből szőtt kötelet dobtak ránk, hogy vadászkéssel sem lehetett volna szétvagdosni. Glorfindel velem ellentétben nem kapálódzott, még csak meg sem moccant, mintha szórakozásnak venné az egészet. Az elfogásunkkal megbízottak becsomagoltak minket a hálóba, elvonszoltak a hajóig, s felcipeltek a fedélzetre kapitányuk elé. Szó szerint a lábai elé vetettek minket, s fejünket felemelvén Glorfindel így szólt:
- Deloth - mondta undorodva.
- Középfölde vizeit úgy járom, mint egy óriás, akinek a tengerek és folyók csupán apró tavacskák - szólalt meg felénk fordulva a kalózok fejedelme. - Kósza tündéknek semmi keresnivalójuk nincsen az én partjaimon.
- Meglátszik rajtad, hogy Szauront szolgálod a kezdetek óta - szólt gúnyosan Glorfindel, aki híres volt vakmerő bátorságáról az ellenséggel szemben.
- Ha majd Melkor segítségével eljutunk Haradba, korbácsot fogunk táncoltatni a hátatokon, aztán Khand földjén a légiók uralma alatt fogtok rabszolgaként senyvedni rongyéletetek utolsó napjáig - szólt, majd intett embereinek. - El velük!
A legénység közül néhányan durván megragadtak, s a hajó aljában bilincsbe verve bezártak minket a raktérbe. A történtek után könnybe lábadt szemmel néztem az aranyszőke hajú tündelegényre, aki dacos ábrázattal zörgette meg a csuklóit szorító, erős vasbilincset.
- Ez neked kaland? - kérdeztem, s felszívtam az orromat, hogy leküzdjem a sírásra való késztetést.
- Kerültem már rosszabb helyzetbe is - válaszolta komoran, immáron kedvét vesztve.
- Te igen, de én még nem. Miért kellett engem is veszélybe sodornod?! Mi értelme volt ekkora kerülőt tenni?! Átkelhettünk volna Bakacsin és Esgaroth földjén, s semmi szükség nem lett volna elvándorolni délre az arabok birodalmáig. Miattad kerültem én is bajba!
- Liani! - mordult rám felindultan. - Egyszer megbíztalak téged egy küldetéssel! Emlékezz vissza a napra, amikor először találkoztunk! Akkor egyedül vágtál neki Középföldének, s senki nem segített! Meghátrálás nélkül engedelmeskedtél a parancsomnak, s mindent megtettél annak érdekében, hogy eljussál Feanor palantírjával Vasudvardba. Nem féltél, hanem a gyűrűlidércekkel is bátran szembeszálltál! Ne feledd, hogy milyen vagy lelkileg!
- De fizettem a lothlórieni fivéreknek, hogy végretudjam hajtani a küldetést - fordultam el szégyenkezve.
- Nem tehettél mást - mondta megvetés nélkül. - Bakacsinban sem volt más választásod.
- Szerinted van rá esélyünk, hogy elkerüljük a korbácsolást? - tértem vissza a jelenlegi helyzetünkre.
- Azt nem tudom, de arra van esélyünk, hogy megszökjünk innen - felelte, s enyhe mosolyt csalt az arcára.
- Biztos vagy ebben?
- Nemcsak a bátorságomról, hanem a leleményességemről is híres vagyok Középföldén. Ki fogunk jutni innen! Most én segítek neked végrehajtani egy küldetést, hogy elvihesd a tiszafa íjat meg a Fekete nyílvesszőt Ereborba.
- Hiszek neked - válaszoltam, s ő hozzám kúszva szorosan magához ölelt, amíg a hajó himbálózva hömpölygött velünk a Forochel jeges-tengeren.
Hosszú órák teltek el, mire nyugati irányban megkerültük Dél-Gondort, s Harad sivatagos partjainál kikötöttünk. A szárazföldön egy karaván várt ránk, s miután Deloth átadott minket ötszáz halídzsiért, a beduin kinézetű harcosok betuszkoltak minket egy szűk faketrecbe. A karaván vezetője mellett egy egyiptominak látszó férfi megfújta elefántagyarból készült kürtjét, s a tevéken ülő csoport megindult a Haradi úton. A tűző nap sugarai perzselték a bőrünket, s a szomjúság szüntelenül gyötört, amíg Közel-Harad egyik táborához nem érkeztünk. A ketrec rácsain át szemlélve a tájat, nem láttam mást, csak forró homokot, kietlen pusztaságot és a katonás sorokban emelt sátrakat, amelyek körül tevéket itattak. Az elől baktató vezér intett két harcosának, akik hegyes dárdáikat a hátunkba nyomva az egyik sátor bejáratánál ülő, nagyra becsült uraság színe elé vezettek minket. Az illető Harad leghatalmasabb sejkje volt, s ő irányította a távoli délen fekvő arab birodalom összes légióját. Valószínűleg még Khandot is uralma alá hajtotta. Mellette az árnyékban egy köpenyes, csuklyás férfi tartózkodott, akinek nem láttam az arcát. A sejk pedig így szólt hozzá, amikor feléjük közeledni látott minket.
- Szép példányok, Musztafa - mustrált végig mindkettőnket. - Több mint ötszáz éve nem fogtunk be tünderabszolgákat.
- A noldák pedig különösen szívós munkaerők - vélte a csuklyás. - Nemes vér folyik az ereikben, s kiválóan értenek a kovácsmesterséghez, de az ékszerkészítésben is jártasak. Legendás a harci tehetségük.
A sejk egyetértően bólintott, aztán hármat tapsolt, s a megbízottak térdre kényszerítettek minket a porba.
- Kóbor tündék kerülnek a kalóz flotta hálójába, s végül Haradban kötnek ki. A tanácsadóm szerint nemes tündék vagytok, akik jól tűrik a rabszolgaságot. A birodalmamhoz tartozó Khand kapuja holnap hajnalban megnyílik előttetek, s csatlakozni fogtok a többi munkáshoz, akik a fáradságot legyűrve éjjel, és nappal dolgoznak a földemen. Előbb azonban, hadd lám mit hoztatok magatokkal. No, elő a kincsekkel!
- Nincs nálunk semmi egyéb, csupán egy nyílvessző meg egy íj - feleltem hirtelen, s erre a sejk mellett ülő Musztafa így szólott:
- Lássuk, csak azt a fegyvert! A légiók mesterien bánnak az íjászattal. Vajon a tündék harci eszköze jobb-e a miénknél?
Musztafa utasítására az egyiptomi katona letette a sejk elé a zsákomat, s kivette belőle az említett eszközöket. Az kezébe vette, nézegette, aztán átnyújtotta tanácsosának, aki szakembere volt a fegyverek származásának megállapításában.
- A nyílvesszőt alighanem egy Hegymélyéből származó, drága fémből kovácsolták, s az íj pedig egy tiszafa rönkjéből készült. Valódi, becses érték mindkettő. Hol szerezted ezeket, te tündelány?
- Az íjat magam készítettem, s a Fekete nyílvesszőt pedig egy tündehajóács adta nekem.
- Mit hazudsz, te! - üvöltött rám a sejk, holott igazat szóltam. - Íjakat és nyílvesszőket a nagy Finwe birodalmában, csak a vitézségről híres férfiak készítenek!
- Várj, Rasid! - intette le Musztafa. - A lány gondolatait a szeméből kiolvasva, azt mondom, hogy mégis igazat szólt. Van tehetsége az íjkészítéshez, s a harcmezőn is sokra vihetné. Többre való, minthogy rabszolga legyen Khand földjén.
- Uram - folytattam szapora légzéssel, s egyenesen Rasidhoz beszéltem - e fegyvert el kell vinnem a törpök birodalmába, mert tettem egy ígéretet annak, akitől a nyílvesszőt kaptam.
- Te mit gondolsz, Musztafa? - fordult az a csuklyáshoz.
- Javaslom, hogy engedjük el a lányt, s a másikat pedig vitessük Khand földjére. Egy nolda rabszolga hosszú időre elég lesz a földeden.
- Nos, nem bánom, legyen - egyezett bele némi habozás után. - A lány szabadon távozhat, s a társát pedig bilincsbe verve elszállíttatjuk.
- Ha az útitársamat nem engeditek szabadon, akkor én sem távozok innen - mondtam, s kinyújtottam a karjaimat, hogy bilincset adjanak az én csuklóimra is.
- Bátor tünde vagy - nézett rám Musztafa a csuklyája mögött mosolyogva. - Ha ennyire fontos neked a társad élete, akkor felajánlunk számodra egy lehetőséget, hogy elnyerhesd neki is a szabadságot.
- Bármit hajlandó vagyok megtenni, uram - feleltem kihúzott háttal.
- Hát jó - mosolyodott el Rasid is. - Menj el Khand földjére, s szerezz valamit, aminek valódi értéke van, aztán hozd el nekünk! Ha sikerrel jársz, akkor az utad során téged elkísért tündét is szabadon engedjük. Tíz napot adunk, s nem többet!
- Köszönöm, uram - hajtottam meg a fejemet, s hamarosan tevén ülve megérkeztem Khand földjére.
Az engemet kísérő légiósok kiállítottak a sivatag kellős közepére, s magamra hagytak. A végtelennek látszó homokbuckák között, s az aranysárga homokban semmi olyan dologra nem leltem, ami értékkel rendelkezik, s megfelelő fizetségként szolgálna a sejk számára. Féltem, hogy nem fogom tudni kiszabadítani Glorfindelt. Sőt! Könnyen lehet, hogy az önként felvállalt küldetésem kudarca miatt Rasid nem tartja meg a szavát, s engem sem fog utamra engedni. Sokáig bolyongtam az arab sivatagban, miközben éreztem, hogy erőm fogyatkozik. Egyszer csak hangos dübörgésekre lettem figyelmes, amely a hátam mögött egyre jobban közeledett. Ijedten megfordultam, s félelmemben a szívemhez kaptam. Egy hatalmas olifánt jött nagyokat dobbantva, vaskos ormányával a szelet hajkurászva, hátán egy csapatnyi légióssal, akik kifeszített íjakkal nyílzáport küldtek felém. Percekig nem is tudtam, hogy mit tegyek, ráadásul fegyverem sem volt, s ha lenne is, miként szállhatnék szembe ezzel a félelmetes teremtménnyel, meg az életemre törő harcosokkal. Amikor már úgy tűnt, hogy minden veszni látszik, s semmi reményem nincs a túlélésre, váratlanul ráléptem valami keményre a homokban. Fürge mozdulattal felkaptam, s legnagyobb megdöbbenésemre a kezemben tartott eszköz egy tündekard volt. Szakasztott olyan, mint amilyennel Feanor is harcba vonult a velem együtt töltött évek során. Hirtelen kimondhatatlan bátorság kerített hatalmába, s annak ellenére, hogy nem voltam kiképezve harcra, abban bíztam, hogy magamtól is képes leszek szembeszállni velük, ahogy évekkel ezelőtt a gyűrűlidércek ellen is kiálltam. Futásnak eredtem, s szembe kerülve a hatalmas, vad olifánttal, egy villámgyors ugrással felpattantam az egyik agyarára. Az óriási testű vadállat hosszú ormányával felém csapott, ám a kard segítségével ügyesen átszúrtam a megvastagodott szaruréteggel borított bőrét, így a döfés következtében a jószág enyhén vérezni kezdett. Fájdalmában éktelen morgásban tört ki, miközben én átlendültem a másik agyarára, ahonnét felkapaszkodtam a fülére. Mivel az olifánt iszonyatos sebességgel haladt, támadóim képtelenek voltak eltalálni, ahogy előre-hátra himbálóztam a lapátfülén. Egy kockázatos lendülettel megragadtam az elől ülő légiós kezében fogott kötelet, s végül annak segítségével felhúztam magam az állat fejére. A vezér előrántotta kardját, hogy levágjon, s ekkor megpillantottam egy, az olifánt orrnyergéhez erősített, vérvörös szirmú virágot, amely nemcsak különlegesen szép volt, hanem ránézésre értékesnek is tűnt. Hirtelen ötlettől vezérelve, elszántam magam, hogy bármi áron is megszerzem a virágot, és elviszem a sejknek. A légiósok parancsnoka felém suhintott tőrével, s én válaszul kiütöttem a kést a kezéből, majd az éles tündekarddal úgy átvágtam a torkát, hogy majdnem elmetszettem a nyakát. Ellenfelem a torkához kapva vért köpött az arcomba, s holtan zuhant az olifánt lábai elé, amely szinte lepénnyé lapította a vértől pirosló homokban. Ezt követően lejjebb csúsztam az állat homlokához, s teljes erőből kiszúrtam mindkét szemét. Az olifánt bömbölve, visongva, s vakon botladozva képtelen volt megtartani az egyenes útirányt, aminek a következtében egy oázisba tévedt, s nekivágódott egy erős törzsű fának, összezúzva magát utasaival együtt. Kissé én is megsérültem, de vérző horzsolásaim nem voltak túl vészesek. Vad örömmel elvágtam a virágot fogó bőrszíjat, s rohanva vittem el Rasidnak. Négy nap telt el, mire visszaértem a táborba. A sejk állta a szavát, s Glorfindelt csupán fogolyként őrizte sátrában. Sajgó lábakkal eléje térdeltem, s felmutattam a kezemben féltve szorongatott virágot.
- Uram - kezdtem szuszogva - ez a virág az egyetlen, amit a homokon kívül találtam Khand sivatagában. Remélem, hogy elfogadod, s elengeded a társamat.
Rasid elképedve átvette tőlem a virágot, majd elismerően így szólt:
- Ez a seregon, vagy másik nevén a kő vére. Ilyen csak az Amon Rúdhon terem, de mi elhoztunk belőle néhányat. Minden elismerésem, tünde. Kiérdemelted, hogy a társad is szabad legyen.
E szavakkal intett néhány harcosának, akik előhozták Glorfindelt a sátorból, s eloldották vasbilincseit.
- Hogyan sikerült megszerezned ezt a virágot? - kérdezte érdeklődve Musztafa.
- Ennek a homokban talált kardnak a segítségével - válaszoltam, s elővettem bőrövemből a kardot, amely még véres volt a harctól.
- Lenyűgöző tehetség - jegyezte meg mosolyogva, majd elkérte tőlem a kardot, amiért cserébe visszakaptam Círdan nyílvesszőjét, meg a tiszafa íjat.
- A seregont megtarthatod - szólt Rasid. - Add a társadnak, hisz érte harcoltál!
- Mindent köszönök, uram - hajoltam meg roskadozva, miközben arra gondoltam, hogy nem mertem nevén nevezni a sejket, hisz túlságosan nagyembernek gondolja magát ahhoz, hogy egy tünde kiejtse száján a tulajdon nevét.
A szerencsés szabadulásunk után Rasid jóindulatból megbízta embereit, hogy kísérjenek el minket Ereborba egy rövidebb úton, hogy ne kelljen ismét kerülőt tennünk, vagy a kalózok fogságába esnünk. Napnyugtakor közös tevére ültettek fel minket, s a karaván sietősen megindult a homoki macskák járta Haradi úton. Útközben éjjel tábort vertünk egy oázisnál, s én átadtam Glorfindelnek a seregont.
- Szívből köszönöm, amit értem tettél, Liani - mondta, s finoman megcirógatta a virág szirmait.
- Barátok vagyunk, Glorfindel - feleltem elmosolyodva, s erre ő baloldalról átkarolt, majd szenvedélyesen szájon csókolt.