18. Fejezet - Hobbitfansite

18. fejezet

Gyülekező sötétség

Csodálatosan szép reggel köszöntött Tirion városára. Fingolfin palotája a Túna tetejére épült, másnéven Zöld domb, ezért onnan tisztán lehetett látni Aman hegyeit, a Belegaer Nagy Tengert és a messzi Nyugat Beleriand földjét. A kellemes nyugati szél finom, hegyi virágok illatát hozta magával, s a felkelő nap sugarai aranyszínbe öltöztették a Pelóri hegységet. Az itt eltöltött idő alatt szorgalmasan tanultam a tündenyelv szavait, amelyeket királyom jóvoltából latin betűkkel írottan olvashattam egy pergamenen. Sok szót megértettem már a noldák nyelvén, amely hasonlított az emberek világában használt keleti nyelvjárásokhoz. A palota legfelső emeletén kaptam egy kényelmes szobát, ahonnét minden reggel és este megcsodáltam a kilátást. Szerettem nézni a Nyugati Tengert, s mindig örömmel töltött el, amikor éjszaka a kikötőben a Hold fénye megvilágította a tünde hajókat. Aznap Furin hajója megérkezett Fingolfin herceg birodalmába, aki csakhamar a kegyeibe fogadta, és szállást adott neki a palotájában. Furin attól kezdve őrült buzgósággal hozzá fogott, hogy megvalósítsa régóta dédelgetett álmát, amellyel nagy hírnévre tehet majd szert Ardában. Remélte, hogy a Nolda-ház fejei elismeréssel fogadják munkásságát, s bekerülhet a világunk neves történetírói közé.

Idő közben Középföldén az orkok és a törpök nagy csatája vészesen közeledett, s mindemellett a tündék között is zavargások törtek ki. Miután Celeborn és Galadriel elhagyták régi birodalmukat és a Ködhegység nyugati oldalán megalapították Magyalföldet, Lothlórienben zürzavaros állapotok kezdtek eluralkodni, és a lázongó erők tombolása végül háborút zúdított Arda tündéinek egész népére. Egy Saura nevű tünde szított viszályt a lothlórieni, a bakacsinerdei és a Ködhegység keleti oldalán lévő Tawarwaith birodalom nandái között. Saura azt hangoztatta, hogy a valák az idők kezdetén Amanba hívták az eldákat, s azzal hogy valamennyien Középföldén maradtak a nép széthúzását, a nemzetek egységének felbomlását és a három tündetörzs testvéri összetartozásának megtagadását eredményezték. A királyi pár távozása után Saura nyilvánosan felszólalt, és az Áldott Birodalom földjére való elvándorlásra buzdította honfitársait. Az elképzelését számos tünde támogatta, ám Ithilbor, az Anduin-völgyben élő nanda tündék vezére szembekerült Saurával, ahogy a Bakacsin irányítását kezébe vevő sinda Amdír herceg is. Az egyre elmérgesedő indulatok visszaszorításának érdekében Doriath királya, Thingol elküldte legfőbb harcosát, Lenwét és annak fiát, Denethort, hogy teremtsenek rendet a tünde királyságokban. Lenwe az a teler tünde volt, aki a Cuiviénentől, azaz az Ébredés Vizétől induló, nagy nyugati utazás helyett maradásra késztette az urától rá bízott csoportot. Doriathban úgy hívták őt, hogy leghátul menetelő, mivel Thingol vezetése alatt valóban utolsóként vándorolt a harcosok között. Denethor átkelt a nandákkal a Kékhegységen, majd Beleriand keleti oldalán Ossiriandban, a Hét Folyó Vidékén telepedett le övéivel. Saura és követőinek zúgolódása a szóbeszédek és a hírvivő madarak szárnyán végül minden birodalomba eljutott, amelyet tündék uraltak. A hír hallatára Fingolfin második fia, Turgon megbízta legkiválóbb harcosát, Ectheliont, a gondolini tünde urat, aki fiával, Rasvellonnal együtt útnak indult Tawarwaithba. Denethornak is volt már egy fia, Kalveldir, aki testvéri viszonyban állt Gondolin legfőbb tünde hadurának fiával. Ezt a két tündét mindenki úgy ismerte, mint akik soha nem vetik meg az italt, örömüket lelik a testi gyönyörökben és nem rettennek vissza, hogy bizonyos helyzetekben tündéket öljenek. Doriathban és Gondolinban úgy hívták őket, hogy Baccháns Fivérek, mivel folyton erőszakosakká váltak az italtól, s úgy vonultak háborúba is Melkor harcosai ellen. Az egyre terjeszkedő sötétség végül Fingolfint is arra figyelmeztette, hogy hagyja el Tiriont és térjen vissza Hithlumba. Egyedül a vanyák birodalmát nem fenyegette veszedelem, amelyet a tündék leghatalmasabb királya, Ingwe uralt. A Pelóri legmagasabb hegyén állt a királysága, amit Taniquetilnek neveztek. Ez volt a legnagyobb hegy egész Ardában, melynek csúcsán három vala úr lakhelye állt. Nevezték Magas fehér csúcsnak is, ugyanis a Taniquetilt vastag hóréteg borította. Ingwe király országában örökös fagy és tél honolt, ahová még a gonosz alattvalói sem merészkedtek. A szép tündék ura különben sem engedett be senkit a birodalmába még népének tagjai közül sem.

Ezalatt, Durin házának törpjei elhagyták Ered Mithrint, és az Alföldön vándorolva útjukat vették a Vasdombokba. Thorin tisztában volt vele, hogy Borin királyságában nem maradhatnak, mivel azok a hegyek Gundabad szomszédságában állnak. Mielőtt csatába indult volna a Pusztító ivadéka ellen, a gyerekeinket feltétlenül biztonságba akarta helyezni rokona, Vaslábú Dáin otthonában. Amióta Azog elfoglalta Móriát a húga, Dis, Kősisakos atyjának birodalmába költözött sok más Ereborból jött törppel együtt, akik túlélték Smaug támadását. Thorin úgy döntött, hogy őrá bízza utódainkat, amíg véget nem ér az orkok ellen vívott háborújuk. Szürkületkor már közel jártak a Vasdombokhoz. Thorin, Náin, Dáin és Kősisakos elől baktattak pónilovakon ülve. Fili és Kili egy teknő formájú talicskát húztak maguk után hátasaikkal, amelyben törp gyerekeink utaztak. Thól és Thil szemfüles arccal nézték a kopár és sötétségbe borult síkságot. Thin, a legkisebb testvér félúton már elszundított, és apja gondosan betakarta őt egy vastag cobolyprém takaróval. Thónt magas láz gyötörte, és súlyos sérülései olyan erős fájdalmat okoztak kicsi testének, hogy azokat egy felnőtt törp nem is érzi meg. Sietniük kellett, mivel Bolg egy ötven fős hadsereggel, meg hat tucatnyi warggal szorosan a nyomukban volt, és fáradhatatlanul vadászott rájuk. Amikor végre Dáin várának kapujához érkeztek, remélték, hogy az orkok feladják az üldözést, és nem követik tovább őket. Hirtelen vad morgások ütötték meg a fülüket, s a távolban észrevették a feléjük lopakodva közeledő wargokat. Nem sejtették, hogy Bolg közben üzent Mordorba Dagornak, aki egy kisebb ork csapatot és néhány vérszomjas nazgúlt küldött Gundabad királyának segítségére. Thorin dühösen megmarkolta lova kantárját, majd Dáinhoz fordulva így szólt:

- A mocskok! Sosem adják fel a harcot!

- Be kell jutnunk a várba, mielőtt ezek ide érnek. Az pedig nem lesz egyszerű, komám - felelte Dáin határozottan, látva a nagy túlerőt.

- Nazgúlok! - kiáltott fel Kili, amint megpillantotta a szürke égbolton megjelenő sárkánygyíkokat.

- Be a várba! Hamar, mindenki! - parancsolt rá Kősisakos a csapatra, akik vad vágtázásba kezdtek.

A nazgúlok sebesen repültek utánuk, és lecsapni készültek. Ekkor a törpök futtában lődözték őket nyilaikkal, mígnem döglötten le nem zuhantak a poros földre. Bolg orkjai közül páran utol akarták érni Thorint és társait a várkapu előtt, ám vezérük eléjük vágtatott egy koromfekete warg hátán ülve.

- Nem öljük le őket, vezérem? - kérdezte az egyik elképedve.

- Szégyen lenne, ha Tölgyfapajzsost hajszolnám, mint egy terelő kutya a juhokat a mezőn. Ebből a távolságból már lehetetlen utolérni őket. Becsuknák előttem a várkaput, és kinevetnének, hogy vesztesen kerültem ki az üldözésből. Mória kapui előtt hamarosan háborút vívunk ellenük, ahol feltétlenül győznünk kell. Nem okozhatok apámnak még egyszer csalódást, ezért kard által akarok Durin trónjának örökösével végezni - mondta fogvicsorítva, miközben hátat fordítva megindult Dúnföld felé.

A vele jött orkok követték őt, s az ellenség végül eltűnt a láthatáron. A törpök így komolyabb harc nélkül betértek a várba, ahol további rokonaik és ismerőseik fogadták őket. Késő este lett, mire rendezték soraikat. Dis a vár egyik felső emeleti hálószobájában fektette le a gyerekeket. Pompás vacsorát készített nekik csontlevesből, birkahúsból, borjúsültből és friss tejbe áztatott, fehér kenyér darabkákból, amit mind a négyen jólesően megettek. Dwalin ellátta Thón sebeit, és Dis finom, citromos gyömbérteával vitte le a lázát, amelybe édes vaníliát kevert. Thorin attól kezdve minden lefekvéskor és felkeléskor hálát adott Ilúvatarnak, hogy nem veszítette el a gyermekeinket, akiket Bolg kínhalálra akart ítélni Gundabadban. Este tíz felé Thón és Thin már aludtak, míg Thól és Thil szemei éberen nyitva voltak, és fülüket hegyezve hallgatták Dist, aki törpökről szóló mesét mondott nekik. A fiatal törp asszony, miután befejezte történetét, szelíden jóéjszakát kívánt nekik. Thil félénken megszólalt:

- Igaz, hogy él édesapánk királyságában egy sárkány? - kérdezte és azzal az őszinte tekintettel nézett Fili és Kili anyjára, amely ártatlanság minden gyermek szemében észrevehető volt.

- Én nem félek a sárkánytól! - mondta Thól harsányan és felült az ágyon.

- Miből gondolod, hogy igaz a sárkány legendája, fiam? - csendült fel Thorin hangja az ajtó mögül, aki mindvégig figyelte őket.

- Édesanyánknak egyszer azt mondtad, hogy visszafoglalod a várat a sárkánytól - felelte Thil, és a rettenetet elképzelve pici szájáig felhúzta takaróját.

Thorin kedvesen mosolyogva leült az ágy szélére, és lágyan megsimogatta a törp kislány apró göndör hajacskáját.

- Ne rémítse meg a szíveteket egy sárkány legendája, amelyet mások még félelmetesebbé tesznek a hazugságaikkal - mondta bátorítóan, és Thil megnyugodva apja erős keze után tapogatózott.

- Édesanyánk mikor tér vissza hozzánk? - kérdezte Thól, és könnyek szöktek dióbarna szemeibe, miközben rám gondolt.

- Egy időre el kell mennem, hogy legyőzzek minden gonoszt, aki meggátolja, hogy édesanyátokat viszontláthassátok. Addig a húgom, Dis fog vigyázni rátok, s amikor visszatérek, együtt indulunk útnak édesanyátokhoz, aki most távol van tőlünk.

- Édesanyánk olyan távol van, hogy még a nagy tünde tengeren meg a királyok várának hegyein is túl van? - kérdezte Thil csöndesen.

- A szülőotthonunk birodalmai messze vannak egymástól, de édesanyátok szeretete csupán egy karnyújtásnyira van tőlünk - felelte Thorin, majd aludni küldte Thólt és Thilt, akik a puha ágyban és a hófehér, meleg takarók alatt úgy aludtak, mint a törp királyi sarjak.

Pár nappal később egy napsütéses reggelen, amikor kihajoltam a szobám ablakán, láttam Fingolfint a palota udvarában a testőreivel. Feleségétől vett búcsút, majd lóra ült, és elvágtatott a kikötő felé. Tőlem nem köszönt el, hiszen csupán egy befogadott ágyas voltam, akitől nem búcsúzkodik egy tünde herceg. Nem tudtam, miért hagyta el a palotát, de úgy éreztem, hogy nincs jogom megkérdezni, ezért nem foglalkoztatott tovább az ügy. Meglátogattam Furint a könyvtárban, aki fáradtságot nem kímélve rajzolta, festette a betűket az asztalán levő pergamenekre egy állatszőrből készült ecsettel. Leültem vele szemben, s ő csodálkozva felpillantott.

- Szép jó reggelt, Liani - köszönt rám derűsen. - Mit óhajtasz?

- Fingolfin hercegtől lehetőséget kaptam, hogy megtanulhassam a noldák nyelvét. A szavakat latin betűkkel írva tanulom az itt tartózkodásom első napja óta nagy szorgalommal. Megkérhetlek, hogy visszakérdezd a szavakat, hogy Fingolfin visszatértekor már tündéül tudjam őt köszönteni?

- Parancsolj velem - felelte segítőkészen, aztán kezébe vett egy vaskos könyvet, és így szólt:

- Áldott? - fogott bele a kikérdezésembe, s türelmesen várta a válaszomat.

- Aina - feleltem némi töprengés után, és Furin helyeslően bólintott.

- Ezüstnyír? - adta fel a következő szót.

- Brethil

- Fényesség?

- Calassé

- Folyó?

- Duin

- Lélek?

- Eala

- Szabadság?

- Fairié

- Csillag?

- Gil

- Szivárvány?

- Helyanwé

- Mindenható?

- Ilúvala

- Imádság?

- Kyermé

- Szép?

- Linda

- Ragyogó ékszer?

- Miril

- Búcsú?

- Namarié

- Örök?

- Oira

- Nyíl?

- Pilin

- Tünde?

- Quendé

- Vörös láng?

- Rúnya

- Varázsló?

- Sairon

- Király?

- Tár

- Alkony?

- Uial

- Valákhoz tartozó?

- Valina

- Árnyék?

- Wath

- Szent hely?

- Yána

- Ügyesen haladsz a szavakkal - dicsért meg elismerően, majd becsukta a könyvet.

- Köszönöm, Furin - feleltem elmosolyodva. - Remélem, hogy a nolda herceg is elégedett lesz a tudásommal.

- Fingolfin nagylelkű hozzánk. Ha elkészülök az írásrendszerrel, akkor megírom a valák történetét és a tündék ébredését, amelyről oly sokat beszélnek Amanban.

Én bíztatóan sok szerencsét kívántam neki, s visszatértem a szobámba, ahol a közös nyelven írtam egy levelet Legolasnak. Attól függetlenül, hogy már ismertem a szavakat, mondatokat még nem tudtam írni tündenyelven. A jelenlegi helyzetemet adtam tudtára, és érdeklődtem Melron felől, aki tizennégy hosszú éve Valinorban élt vele együtt. Egyetlen mondatban közöltem Thranduil fogságának hírét, de megkértem őt, hogy ne szálljon szembe Gil-galaddal, aki mozgósította hadseregét és futárokat küldött Eregionba Celebrimborhoz, Feanor egyetlen unokájához, hogy szövetségre lépjenek a nandákkal Saura ellen. Ez volt az utolsó nyugodalmas napom Tirionban, mivel az elkövetkezendő hetekben a tünde királyságok urai hadat üzentek a lázadóknak, és a törpök háborújával egy időben éles tűzharcok robbantak ki Középföldén az egymás ellen csatázó felek között.

Aznap éjjel küldtem egy rigót Valinorba a Legolasnak szánt üzenetemmel. Ő és Melron Thranduil apjának, Orophernek a palotájában laktak. Fiunk azóta tehetséges és erős férfivá érett. A madárka éjféltájban Melron hálószobája ablakának párkányára szállt, piciny csőrében a gondosan összehajtogatott papírossal. Fiam nyomban átadta a levelet apjának, aki a következőket olvasta benne:

Drága szerelmem, Legolas!
Sok év telt el amióta utoljára írtunk egymásnak. Remélem, Melron boldog melletted Valinorban, és jeleskedik a hadgyakorlatozás terén. Rövid üzenetemben apád kérésének eleget téve számolok be neked lindoni fogságáról és Gil-galad jóindulatáról, aki Tirionba küldött a nolda király második fiához, Fingolfin herceghez. Feanor száműzetéséig itt kell maradnom, s bíznom abban, hogy Hithlum ura mindenben kegyes lesz hozzám. Nem tudom mondatokban leírni, hogy mennyire hiányoztok, de új királyom engedélye nélkül nem hagyhatom el a várost, sem Mardé és Giliath fiamat, akiket magammal hoztam Eriadorból. Kérlek, ne indulj apád megmentésére! Általam közli veled, hogy felvállalta a büntetését, amit a másodkor elejéig kell letöltenie. Szeretném, ha egy nap visszatérnétek Valinorból, hogy újra együtt lehessünk mindnyájan. Szerelmes szívvel ölellek: Liani

Legolas a levél elolvasása után elkomorult arccal nézett maga elé, majd így szólt Melronhoz:

- Megértem, hogy apám nem kívánja Lindon királyával a harcot, de én nem várom ki, amíg ezer évet letölt egy várbörtönben - mondta határozottan.

- Akarod, hogy veled menjek? - kérdezte Melron aggodalmasan.

- Elég erős vagy már, és ügyesen bánsz a karddal meg az íjjal. Szükségem lenne a segítségedre - válaszolta.

- Rendben, édesapám - mondta, és tisztelettudóan fejet hajtott Legolas előtt.

- Holnap kora hajnalban elindulunk, az út komoly veszélyeket rejt magában. Légy óvatos! Nem sokat jártál még Középföldén Valinoron kívül - szólt figyelmeztető hangon, s fiával együtt feszülten virrasztott pirkadatig.