10. Fejezet - Hobbitfansite

10. fejezet

A vándormutatványos

Öt év múltán harmadszor léptem Bakacsin földjére, amely újra felidézte bennem a sindákhoz fűződő emlékeimet. Erebor hegy és dombvidékén át haladva tizennégy nap alatt jutottam el az erdőig. Nem akartam Imladris völgyén keresztül menni, ezért úgy döntöttem, hogy Bakacsinerdő déli részén át folytatom az utamat Lindon felé. Az erdő déli oldalának nyugati szélén állt Dol Guldur, az a sötét erők mozgásáról árulkodó erődítmény, ahová évszázadok óta nem merészkedett sem törp, sem tünde, sem ember. Glorfindel a Völgyzugolyban töltött éveim alatt említette nekem ezt a helyet, s figyelmeztetett, hogy kerüljem el Szauron felségterületét. Ennek érdekében a magammal hozott térképemen tájékozódva úgy döntöttem, hogy elmegyek a Keleti Hurokig, remélve, hogy ily módon elkerülöm a veszély földjét. Már beesteledett, amikor végre közel jártam kijelölt uticélomhoz. Bakacsin erdeje nappal mindig félelemmel töltötte el a szívemet, de éjszaka még vérfagyasztóbb érzést váltott ki bennem. A süvítő szél, a fák lombjainak rezzenése, a faágak árnyékának kísérteties surranása, az éjjel vadászó állatok füttyögése és vinnyogása, s az erdő tündék ólálkodására utaló zajok magukkal hozták az iszonyt, amely a telihold fényében egyre jobban erőt vett rajtam. A terebélyes lombkoronájú fák és bokrok között bolyongva váratlanul ráleltem a Tündék ösvényére, amely téglalap alakú mészkövekből volt megépítve. Azelőtt csupán magas fűszálak határolták bal és jobboldali irányban, s a földúton fénylő kavicsok csillogtak az éjben. Minimális biztonságban érezve magamat, ráléptem, s az ösvény köves útját követtem. Utam során szentjánosbogarak raja vett körül, s szemeim előtt zöld színben világítva repkedtek. A következő pillanatban egy sunyi képű, fiatal erdő tündefiú ugrott elő az egyik vaskos fatörzs mögül, s feszes húrú íját reám szegezte. Megálltam, s fegyvertelenül biztos voltam benne, hogy ismét fogságba kerülök. Ekkor a hátam mögött előrontott egy másik, majd egy harmadik, s végül két tucat tünde vett körbe. Mozdulatlan, álló helyzetben így szóltam:

- Nem vagyok betolakodó, csak szeretnék kijutni az erdőből. Kérlek, engedjetek utamra! - szóltam szelíd hangon.

Azok nem válaszoltak, csak egymásra nézve elmosolyodtak, majd az egyikük előhúzott öltözékének derékövéből egy szarvasbőrtokba helyezett cserfasípot, s nagy levegőt véve megfújta. A többiek pedig felém közeledtek, s fegyverüket leengedve karon ragadtak. Durvaságukat egy darabig eltűrve olyan düh fogott el, hogy nem bírtam tovább, s bal kézzel fejbe csaptam az egyiket. Az nyomban lehajolt, fölkapott egy nagyobb kavicsot, s hozzám akarta vágni, de elhajoltam a dobása elől. Mögöttem egy másik vetette rám magát, akit két kézzel karon ragadva átlendítettem a fejem fölött. Életemben először vívtam fizikai harcot a saját fajtársaimmal. A verekedés hevében letepertem egy korombeli tündelányt, s a vállainál fogva leszorítottam. Az kárörvendő mosolyra húzódott ajkakkal bámult rám, mire én döbbenten felnéztem a körülöttünk álló társaira. A fák tetejéről hatalmas, fekete óriáspókok kúsztak le, s ragacsos nyálukkal vastag hálót szőttek az ágak köré. Támadóim tüstént faképnél hagytak, majd egy szempillantás alatt eltűntek az erdőben. Mivel nem volt nálam sem kard, sem íj, nem tehettem mást, mint segítségért kiáltoztam. Az utolsó pillanatban mentették meg az életem. A gyilkos lények körém gyűltek, mint keselyűk a döghús köré, s csáprágóikat kattogtatva közeledtek felém. Mintha közös nyelven szóltak volna, olyan hangzású volt a csipogásuk. Az imént rám támadt erdő tündék pedig nem is értették a beszédemet, azért nem válaszoltak. Nyílván, csak a sindák nyelvét beszélték, amely Thranduil házának is anyanyelve volt, de velem szemben ők is a közös nyelvet használták. A pókok körbefonták a testemet hálóikkal, majd néhányan közülük döglötten hullottak el. Két bőrváltó ugrott elő a bozótosból, s nyílvesszőikkel az undorító rovarokat lődözték. Véo és nővére, Valya, termett ott, épp a legjobbkor. Glorfindel sokat beszélt róluk, amikor Ereborban tartózkodtunk. Elmondta, hogy apjuk, Beorn, a bőrváltók rettegett vezére, akinek több száz ork vesztette életét a keze által. A két fiatal harcos hősies bátorsággal rárontott a feldühödött pókokra. Hihetetlenül fürge kardvágásokkal szabdalták szét azok csápjait, döfködték halálos mérget fecskendező fullánkjaikat, s megszabadítottak a fullasztó hálópólyától. Véo kezét nyújtotta felém:

- Jól vagy? - kérdezte.

- Úgy érzem, hogy igen - feleltem mélyet szusszantva. - Hálásan köszönöm a segítségeteket.

- Nolda tünde vagy, igaz? - lépett hozzám Valya is barátságosan. - Az én nevem Valya, ő pedig a testvéröcsém, Véo.

- Engem Lianinak hívnak - mutatkoztam be mosolyogva. - Lindon felé tartottam, amikor a pókok megtámadtak.

- Az utóbbi időben elszaporodtak a mérges pókok Dol Guldurban - mondta az idősebbik testvér aggódó szemekkel.

- Gonosz átok ül ezen az erdőn. A szüleink is megmondták, hogy Bakacsin elátkozott - vágott közbe Véo, aki szertelenül büszke volt rá, hogy a Völgyzugolyból jött Gildor a Thranduil által rendezett verseny alatt megtanította őt harcolni.

- Hallgass az árnyakról! - torkolta le a nővére. - Nem is lenne szabad az erdő közepéig merészkednünk!

- Az én részemről sem volt okos ötlet, hogy Bakacsinba tegyem a lábam, főleg amióta a sinda király elköltözött - mondtam szomorkásan.

- Ismered az erdő tündék nagykirályát? - nézett rám Valya csodálkozva.

- Túl jól ismerem - válaszoltam, de ennél többet nem feleltem, mert a múltamat nem akartam kiteregetni mások előtt.

- Őszintén megértünk téged, Liani - bólintott a bőrváltó lány együtt érzően, s a jobb vállamra helyezte vaskos kezét.

Én szerényen elmosolyodva bólintottam, ám ekkor újabb pókok jöttek elő a sötétből, s ránk támadtak. Fojtogató hálóikat ránk tekerték, mint a madzagot a kötözött sonkára, amelytől tehetetlenül vergődtünk a pókcsapdában. Furcsa mód meghallottam a párbeszédüket, akárcsak a két bőrváltó.

- Finom, szaftos és ropogós husikák! - motyogták vinnyogó hangon.

- Faljuk fel őket! Lakmározzunk belőlük!

Mindhárman ész nélkül, s kétségbeesetten kapálózni kezdtünk, amikor erősfényű lángocskákat láttunk szállingózni az égen. A cikázó fények szétszóródtak, s hamuvá égették a pókok egy részét, amint hozzájuk értek. A maradék rovarok társaik pusztulásának láttán félelmükben visszakúsztak a fák tetejére, s elbújtak a lombok sűrűjében. A testvérek vidám arcot vágva nyomban tudták, hogy ki a megmentőnk, s Véo örömében így kiáltott fel:

- Barna Radagast! Hogy kerültél te ide?

Az egyik magas bokor mögül egy mulatságos kinézetű, töpörödött mágus jött elő nagy sietve. Cafatos ruhája tele volt varrva mindenféle ákombákommal, nyusztprém kabátjának alját verte világjáró csizmája, s hegyes süvege úgy díszelgett a fején, akár egy törpkalap. Nem tudtam megállni, hogy egy percre elfordulva ne nevessem el magam. Egy kicsiny, hegyi rigófióka repdesett előttem, s miután Radagast leemelte fejvédőjét, a madárka kényelmesen elhelyezkedett a fején lévő fészekben.

- Ezernyi pókláb járta végig a Zölderdőt! Átok sújtja a tündék földjét! - kiáltozta, mint egy eszelős.

- Radagastról tudnod kell, hogy félbolond - szólt oda nekem Véo kacarászva.

- Azt látom - bólintottam mosolyogva.

Bő félórába telt mire bemutatkoztam e nagy erejű, s szórakozottságáról pletykák központi tárgyává vált mágusnak. Minden egyes mondatom után hátrált néhány lépést, mint aki egy elátkozott személytől óvakodik. Ám a bőrváltók mindannyiszor megnyugtatták, hogy tőlem fölösleges tartania, hiszen csupán egy hontalan tünde vagyok. Mi más lehettem volna jelen helyzetemben? Rendes volt tőle, hogy hazavitt minket a kunyhójába, amely közel volt Dol Guldur erődítményéhez. Éjféltájban vendégül is látott mindhármunkat. Ő ugyanis megszokta, hogy mindig éjfélkor étkezik harmadszorra. Gombalevest, borjúsültet és almássüteményt kaptunk. Italnak pedig gyömbérteát. Kimondhatatlanul finom volt a háromfogásos vacsora, s álmomban sem gondoltam volna, hogy ez a kótyagos mágus ilyen jól ért az ételkészítéshez. Egy hosszúkás viaszgyertya állott a tölgyfaasztal közepén, amely egy apró lángocska fényétől haloványan pislákolt. A vacsora végeztével néhány percig néma csendben ültünk az asztal körül, mire nagylelkű vendéglátónk megszólalt.

- Újdonsült barátunk Lindonba készül utazni - szólt monotonon, mint aki varázsigét mormol.

- Igen, Radagast. Oda készülök - feleltem kissé furcsállva, hogy ezt ismét megemlíti, amikor már tudomására hoztam az erdőben.

- Azt a földet a hatalmas Gil-galad király uralja, aki senkit sem enged be birodalmába, hacsak az illetőnek nincs rá komoly oka - folytatta elmerengve.

- A fiaimat szeretném viszont látni, akik Szürkerévbe utaztak egy tündehajóáccsal.

- Anyai szereteted minden szerelmednél és kötelességednél erősebb. Értük képes lennél feláldozni a saját életedet. Ám mielőtt oda mennél szükséged van egy felkészítőre, aki megtanít téged tökéletesen harcolni.

- Uram - szóltam közbe gondterhelten - sok időt töltöttem Bakacsinerdőben, Esgarothban, Imladris völgyében, s jártam már Ereborban, Bríben, Harad földjén meg Lothlórienben is. E hosszú esztendők alatt számos alkalommal vettem részt harcokban, ezért úgy érzem, hogy az előttem álló küzdelmekre kellőképpen fel vagyok már készülve.

- Brí! - emelte fel jobb kezének mutatóujját Radagast félig csukott szemekkel. - Menj el a Hobbit megyébe, ahol hamarosan találkozni fogsz a mestereddel! Ő segíteni fog neked kitanulni a tündék harcmodorát.

- Hallgass a barna mágusra - szólt egyetértően Valya. - Lehet, hogy kissé buggyant a fickó, de mindig tudja, hogy mit beszél.

- Ne aggódj! Elkísérünk a Megyéig. Ismerjük az odavezető utat - mondta Véo.

- Rendben. Megfogadom a tanácsodat, Barna Radagast - feleltem, s ő e szavakkal fejezte be a beszélgetést:

- Indulj Nyugat felé, de igyekezz, nehogy még egyszer rád esteledjen, mert a gonosz éjjel áll őrszemet!

Az utolsó mondatának végén összehúzta szemeit, s nehézkesen tartott feje hangos koppanással az asztalra esett. A két testvér összenevetett, majd Véo ezt mondta:

- Fejébe szállt a tea - vélte magabiztosan.

- Induljunk, Liani! Ne vesztegessük tovább az időnket - állt fel Valya, s azzal nekivágtunk a vaksötét éjszakának.

Négy napig tartott a vándorutunk, míg elértük a Hobbit Megyét. A határnál elbúcsúztam Beorn gyermekeitől, s sokadszorra rátettem lábamat egy idegen földre, ahol csak remélhettem, hogy jó sorom lesz. Szép helyen terült el a hobbitok otthona. Széltében és hosszában több kiló méternyi távolságig kiterjedő erdőségbe épült, ahol minden megtermett, amire egy élőlénynek szüksége volt. Amerre csak néztem mindenhol szántó és termőföldeket láttam. Úgy tűnt, hogy ezen a vidéken földművelésből élnek, s nem pedig kincseket bányásznak a hegyekben. Sokáig gyalogoltam a mezőkön, miközben arcomat kellemesen érte a lágy szellő, s a lenyugvó Nap langyos sugarai. Szürkületkor egy kukoricásra bukkantam. Rövid töprengés után arra az elhatározásra jutottam, hogy keresztülvágok rajta, hogy azon túl rátaláljak végre a Megye falvaira, amikről az öreg, bolondos Radagast beszélt. A magasra nőtt kukoricahüvelyek közt botorkálva szüntelenül az járt a fejemben, hogy mi értelme volt ide jönnöm, hiszen nem ez volt a kijelölt úti célom. Ugyan, hol találkoznék én itt olyasvalakivel, aki felvilágosítana afelől, hogy miként forgassam a kardot a kezemben, s célozzak tökéletes pontossággal az íjammal? Hirtelen hangos csámcsogások ütötték meg a fülemet, s feszülten szétnyitottam magam előtt a kukoricák élénkzöld szárait. Egy különös, hozzám képest alacsony termetű, emberszerű lény üldögélt a frissen gondozott talajon, s egy jókora kukoricát eszegetett. Amikor meglátott, ijedtében leejtette a csomát a pórba, s remegve így szólt:

- Kérlek, bocsáss meg, tündekisasszony! Nem számítottunk az érkezésedre. Tudod, már ezer éve nem jártak nálunk tündék - dadogta riadtan, s én barátságosan így feleltem:

- Nem kell félned tőlem. A Barna mágus küldött ide a Megyébe. Hobbit vagy, ugye?

- Mi tagadás, az vagyok - felelte büszkén mosolyogva. - Eddig még soha egyetlen tünde sem kérdezte meg tőlem, hogy mi vagyok. Ez számomra szokatlan.

- Életemben most látok először hobbitot - válaszoltam visszamosolyogva. - Azelőtt nem tudtam, hogy a tündéken, a törpökön és az embereken kívül hobbitok is léteznek. Igazán szép helyen éltek.

- A mi földünk nemcsak szép, hanem különleges is - igazított ki vidám hangon. - Ha akarod, szívesen körbevezetlek.

- Nagyon köszönöm, de elsősorban szállásra lenne szükségem, mivel itt csupán átutazóban vagyok.

- Nem gond - legyintett nevetve. - Nálunk nyugodtan ellakhatsz. A mi bugylaki házunkban van bőven férőhely.

Még egyszer köszönetet mondtam, majd udvariasan bemutatkoztam.

- Én Bögyös Odovakár vagyok - mondta meg a nevét a fiatal hobbit. - Az asszonyommal, Tuk Rozamundával, a fiúnkkal, Fredegárral, s a leányunkkal, Estellával élünk együtt. Mi hobbitok mindig nagycsaláddal rendelkezünk.

- Örülök, hogy egy ilyen csodálatos nép körében lehetek, mint a tiéd - kedveskedtem, s ő fütyörészve elkalauzolt engem az otthonukig.

Bögyösék otthona számomra egészen különleges kinézetű volt. Megállapítottam, hogy a hobbitok egyedi építészettel rendelkeztek Középföldén. Várpalota, kastély, erődítmény, kunyhó és faviskók helyett domboldalba vájt üregekben laktak, amelyekbe még földalatti alagútrendszert is fúrtak. Érdekes megoldásnak minősült ennek az apró népnek a házépítési szokása, s azzal együtt a kultúrájuk, meg az egész életmódjuk is. Mindeddig ahány helyen jártam a szülőföldemen, mindig magával ragadott az adott hely szépsége, így a hobbitok földjéről is hasonlóan jó véleménnyel voltam.

Nem számítottam rá azonban, hogy a Bögyös család otthonában sokkal hosszabb ideig fogok lakni, mint gondoltam. Fél év telt el azóta, hogy beköltöztem hozzájuk, de szerencsére nem jelentettem terhet az életükben. Becsülettel kivettem részemet a házimunkából, s Rozamunda eszes lánya megismertette velem a földműves mesterséget is. Fiúk, Fredegár, akit nagyétkűsége miatt a környékbeliek Pufinak becéztek, nagy csibész és kópé volt. Gyakran nem jött haza estére, hanem a szomszédos faluban lévő hobbit lányokhoz ment udvarolni, így sokszor megkaphattam a szobáját. Más különben a nappalijukban aludtam egy lócapadon. Ételben és italban nem volt hiányom. Estella pedig kitanított engem a varrásra, aminek köszönhetően ruhát is tudtam szabni magamnak. Egy problémám volt csupán, hogy hozzájuk képest olyan magas voltam, hogy még a házuk ajtaján is csak lehajolva tudtam belépni. A fejemet épphogy nem vertem be a plafonba, s az előszobában zsinórra függesztett gyertyacsillárral is vigyáznom kellett. Ettől függetlenül jól éreztem magam náluk, s minden hatodik napon megüzentem Legolasnak, hogy miként alakul az életem a hobbitok Megyéjében.

Egy forró, nyári napon Kotoréklikakban jártam, s a Borbuggyan folyóban mostam pár hálóinget. Mindig ehhez a vízhez mentem fürödni. A távoli domb tetején egy furcsa szerzet bukkant fel. Amint megpillantottam, ijedten felpattantam ültőhelyemből, s kiemeltem a frissen mosott ruhadarabokat a vízből. A visszataszító külsejű alak egyszer csak megtorpant, összerogyott, s a földre zuhant. Egy percig haboztam, hogy oda menjek-e hozzá, vagy sem. Végül, felsiettem a dombtetőre, ahol az illető mozdulatlanul hevert. Első ránézésre azt hittem, hogy egy vadember, vagy egy ork Mordorból. Ám, amikor egészen közel mentem az idegen férfihoz, tisztán láttam, hogy egy törp. Loboncos, éjfekete haja gubancokban borította a fejét, bozontos szakálla csomós volt az alvadt vértől. Az út porától bepiszkolódott öltözékéből ítélve előkelőnek látszott, mint egy királyi sarj. Oldalán éles kardot, bal kezében vastag pajzsot szorongatott, s a hátán egy kincsekkel feszesre tömött zsákot cipelt. Zömök testalkatát elnézve meglátszott rajta, hogy erős és harcban edzett törp férfiú. Verejtékezve, zihálva vonszoltam el magam után Bögyösék otthonáig, akik éppen a termőföldeken dolgoztak. Odabent lefektettem a lócapadra, s óvatosan félresöpörtem a hajzuhatagát, hogy az arcát szemügyre vehessem. Kimondottam jóképű törp volt, s milyen fiatal. Nem sok évvel lehetett idősebb nálam. Szigorú, s ugyanakkor önfeláldozó szeretetről árulkodó szemei csukva voltak, s vaskos karjait meggyengülve lógatta le a padról. Finoman levettem róla a kabátját, s láttam, hogy egész testén súlyos sérülések tátongtak. Sietve tiszta forrásvizet öntöttem egy dézsába, majd egy vászonkendőt megnedvesítettem, s nekiláttam lekezelni a vérző sebeit. Miután kitisztítottam a sebeit, mézet kentem rájuk, s bekötöttem őket egy-egy gyolcstekerccsel. Tartottam tőle, hogy vendéglátóim nem fognak örülni a jelenlétének, de ők nem voltak faragatlan hobbitok, s megengedték, hogy itt maradjon, amíg fel nem épül a sebesüléseiből.

Másnap reggel korán keltek, s a falu szélén lévő szőlősbe vonultak. Én a fél éjszakát átvirrasztottam, várva, hogy a törp magához térjen ájultságából. A hangos madárcsicsergésre a vadidegen, ápolásra szorult betegem felnyitotta bágyatag szemeit.

- Hol vagyok? - szólalt meg mély, férfias hangján, s a homlokához emelte jobb kezét.

- A Hobbit Megyében vagy. Én hoztalak ide, miután eszméletlen állapotban találtam rád a dombon. Elláttam a sebeidet.

Ő komoran rám nézett, majd megvetően így felelt:

- Nincs szükségem egy tünde ápolására. Átok verné meg a fajtátokat!

- Miért mondasz nekem ilyeneket? Én semmit nem ártottam neked! Segítettem rajtad.

Ő erre nem válaszolt, hanem a lócapadon felülve lehajolt a magával hozott zsákhoz, hogy ellenőrizze nem hiányzik-e belőlük egy darab sem. Egyesével kitette őket a mellette levő kisasztalra. Volt a zsákban arany, ezüst, gyémánt, s egyéb drágakő. Gazdag törp uraság volt, s nem pedig szegény, számkivetett, mint én. A kardja meg a páncélja ott hevert a kandalló mellett. Megpróbáltam békésen szót érteni vele, s így szóltam:

- Ereborból jöttél?

- Mit gondoltál honnan jöttem? Völgyzugolyból, vagy netán Bakacsinból? - kérdezett vissza gúnyosan, miközben kardjának élét szemlélte.

- Ott voltam Smaug támadásakor. Szemtanúja voltam a sárkány pusztításának.

- Mondj egy ésszerű okot, hogy miért mentél a szülőhazámba! Máskülönben egy szavadat sem hiszem el!

- Én készítettem Girion íját egy tiszafa rönkjéből még Esgarothban - feleltem. - Ígéretet tettem valakinek, hogy elviszem az íjat meg egy Hegymélyben kovácsolt Fekete nyílvesszőt Ereborba, hogy segítségére lehessek Völgy és Tóváros urának.

Ő merően rám nézve végighallgatott, majd kardját az ölébe fektetve így szólt:

- Találkoztál az erdő tündék királyával a támadás idején?

- Nem, csak láttam őt egy dombtetőről.

- Úgy beszélsz, mintha személyesen ismernéd Thranduilt - jegyezte meg kissé meglepődve.

- Igen, ismerem - mondtam elszomorodva.

- Nem vagy túl jó véleménnyel róla - vájkált tovább a személyes kapcsolataimban.

- Nyolc évvel ezelőtt száműzött - tártam fel előtte a múltamból egy villanást.

- Nem csodálkozok rajta, hogy te is utálod - mondta, s mosolyra húzta a száját.

- Mi a neved? - kérdeztem, miután szóba elegyedtünk egymással.

Először nem akart válaszolni, aztán mélyet sóhajtott, s ezt mondta:

- A nevem Thorin. Thrór király fiának, Thráinnak vagyok a fia - válaszolta, majd komoly arckifejezéssel jelezte, hogy ne akarjak többet tudni.

- Mihez akarsz kezdeni a királyságod nélkül? - kérdeztem szelíd hangon.

- Visszaszerzem - felelte egyszerűen, majd felkelt ülőhelyéről. - Nem fogok ölbe tett kézzel várakozni egy hobbit üregben, s főleg nem egy tünde társaságában.

E szavakkal hátat fordított, s kitántorgott az ajtón. Délig nem is jött vissza, ezért kezdtem azt gondolni, hogy bolond fejjel, súlyos sebesülésekkel elhagyta a Megyét, s elindult visszaszerezni a birodalmát. Ebéd után Rozamunda megkért, hogy szedjek szamócát a mezőn. Egy nehéz puttonyt cipelve a hátamon leballagtam a Borbuggyan folyóhoz. A part egyik szélén megpillantottam a törp herceg öltözékét, amelynek darabjai gondosan egymásra voltak hajtogatva a fűben. A csizmája, s a kardja pedig egy kő alatt lapult. Szemeimmel a vizet kémleltem, s megláttam Thorint, amint nyakig elmerült a langyos folyóvízben. A sebeit hűsítette. Azt hittem, leszedte róluk a gyolcskötéseket, de amikor karjait kiemelte a vízből, megbizonyosodhattam afelől, hogy azokat továbbra is magán viselte. A kellemes víz látszólag lenyugtatta, ahogy behunyt szemekkel nekidöntötte hátát egy sziklának. Nem akartam megzavarni, így próbáltam zajtalanul odébb állni, ám ő hirtelen megszólalt.

- Azt hiszed, nem hallom, hogy a közelemben ólálkodsz? - fordult felém szemrehányóan.

- Nem akartalak háborgatni - mondtam barátságosan mosolyogva.

Thorin megmosta arcát, aztán félig jókedvűen így válaszolt:

- Azt nem tudom, hogy mi az ördögöt kezdjek itt. Ide kerültem az otthonából elűzött, királyi sarjként a fél szerzetek földjére, ahol szállást kaptam egy hobbit üregben, s közös nappali szobán, meg lócapadon kell osztozkodnom egy tündenővel. Szerinted létezik ennél mulatságosabb megaláztatás?

Én mosolyogva leültem vele szemben a fűbe, majd így feleltem:

- Amikor Thranduil száműzött, Esgarothba menekültem. Nem értettem sem a kardforgatáshoz, sem az íjászathoz, de nem voltam tétlen. Az ott töltött évek alatt a két fiamat neveltem, s rájuk viseltem gondot. Miután Smaug elpusztította a Völgyvárost, Völgyzugolyba költöztem, s Elrondnak szolgáltam öt esztendeig.

- Nem néztem volna ki belőled, hogy már szültél - mondta, miközben derékig kiemelkedett a vízből, s izmos karjait összekulcsolva rákönyökölt a nedves talajra.

- Kétszer szültem ikreket - feleltem mosolyogva.

- S kiktől származnak az utódaid? - kérdezősködött.

- Az első kettő Bakacsin királyától, s az ő fiától, Legolastól származik. A másik kettő pedig akaratom ellenére fogant meg másoktól - mondtam meg az igazat, s lehorgasztott fejjel elfordultam.

- Sajnálom - mondta együtt érző hangon. - Thranduilból kinézem az ilyesmit.

- A múltamat már lezártam - feleltem, majd így folytattam:

- Azt javaslom, ismerd meg önmagadat.

- Ezt, hogy érted? - nézett rám elképedve.

- Amíg nem tudod visszafoglalni Erebort, nézd meg, mihez van tehetséged! A kardforgatásban való kiválóság nem azt jelenti, hogy kizárólag a harchoz értesz. Lehet, hogy sok minden másban is ügyes vagy. Használd ki az adottságaidat, amíg van rá lehetőséged!

- Azt akarod, hogy maradjak itt a hobbitok között?

- A döntés a te kezedben van, Thorin - mondtam. - Én csupán egy ötletet javasoltam neked.

E szavakkal felálltam, s elindultam szamócát szedni a mezőre. Estig nem találkoztunk egymással. Bögyösék szokásukhoz híven korán aludni tértek. Én viszont éjfélkor még kint ücsörögtem a házuk előtti, füves térségben. Gondolataimba merülve a tiszta égbolton tündöklő félholdra szegeztem világoszöld szemeimet, amikor a fiatal törp herceg helyet foglalt mellettem.

- Jó a Holdat bámulni unaloműzés gyanánt, ugye? - kérdezte a délutáni beszélgetésünkhöz képest sokkal barátságosabb stílusban.

- Én kizárólag csendben tudok elmerengeni - válaszoltam megörülve a jelenlétének.

- A szüleid élnek még? - kérdezte ezúttal ismerkedés céljából.

- Nem ismerem a szüleimet - feleltem.

- Honnan jöttél?

- Amanból - válaszoltam, majd kíváncsian ezt kérdeztem:

- Hány éves vagy?

- Kétszáztizenhét. És te?

- Százötvenkettő.

- Nagyon fiatal vagy még - jegyezte meg mosolyogva.

- Te sem vagy sokkal idősebb nálam - kacsintottam rá visszamosolyogva.

Egy percig szótlanul néztünk egymás szemeibe, majd Thorin elővett a cobolyprém kabátjából egy ezüstös fuvolát, s nyugalmat érezve lelkében, játszani kezdett rajta. Kimondottan szépen játszott. Egy kellemes, lágy dallamot szólaltatott meg hangszerén. Olyan volt, akár egy altató dalocska, s jobb kezemmel megtámasztva fejemet, türelmesen meghallgattam a különleges, törp stílusú muzsikát.

- Kitől tanultál meg ilyen szépen fuvolázni? - kérdeztem.

- Az apám tanított meg gyerekkoromban. Ezt a dalt az őseim énekelték, amikor háborúba vonultak. Mi úgy nevezzük, hogy „Egy kéklő hegység vár”.

- Nagyon szép dal. Bárcsak én is ilyen jól tudnék játszani - feleltem mosolyogva, s bal térdemet átkulcsoltam.

- A hobbitok szemében az énekléshez meg zenéléshez értő törp tehetségnek számít?

- Azt mondom, igen, de mi tündék és törpök sok minden máshoz is értünk a muzsikáláson kívül.

- Tünde létedre egészen más vagy, mint a fajtád többi tagja - mondta. - Szerencsésebb lettél volna, ha nem közéjük születsz.

- Néha én is ezt gondolom - bólintottam elkomorulva, majd így folytattam:

- Mi lenne, ha együtt belevágnánk a dologba?

- Bontakoztassuk ki közös erővel a tehetségünket? - fordult felém Thorin helyeslően.

Én bólintottam, s erre ő beleegyezően kezet szorított velem.

Attól az éjszakától kezdve Thorin is részt vett a közös munkákban a Hobbit Megyében. Bögyösék minden különösebb gond nélkül befogadták Thorint is az otthonukba, aki minden percét fuvolázással, festéssel, meg az agyagozással töltötte, majd engem is megtanított rájuk. Ezen kívül megtanított pónin lovagolni, s később pedig versenylóra is felültetett. Mindezt követte a harci technikák elsajátítása. Jól emlékszem, amikor Thorin először adott törp kardot a kezembe, milyen volt kemény markolata, alig tudtam megszorítani, sokáig fájt is a kezem tőle. Az éles tőrökkel való bánásmód még ennél is nehezebb volt. Ám ő türelmesen tanítgatott, s nem dorgált meg, ha hibáztam, de henyélni sem hagyott. Hozzá szoktatott a korai keléshez, a fáradhatatlan munkához, s a bőséges étkezéshez, amit a saját népem mindig megvont tőlem. Emellett rákapatott a dohányzásra, így minden éjjel kint ültünk, s élvezettel szívtuk a pipánkat. Hát, igaza volt Barna Radagastnak. Csakugyan találkoztam a mesteremmel.

Fél esztendő elmúltával, a nyári évszakban egy mágus látogatott a megyébe. Az illető az istarok rendjének második tagja volt. Egészen pontosan egy kék mágus, akinek sokáig a nevét sem tudtam. Akkoriban még nem voltam járatos a mágusok terén, s nem tudtam, miféle varázserővel rendelkeznek. Radagastról és a Fehér Szarumánról sem tudtam semmit azon kívül, hogy az egyik félnótás, a másik pedig áruló volt. Ez a fiatal mágus viszont hallott felőlünk a hobbitoktól, s kíváncsi volt a tehetségünkre. Thorin összeszorította fogait, ugyanis még sohasem mutatta be a tudományát nyilvánosság előtt, főleg ha egy mágus is van a nézőközönség tagjai között. Bögyös Odovakártól megtudtam, hogy a kék mágus tiszteletére egy ünnepség keretében mutatványokat fognak rendezni, amelyen bárki felléphet. Elmondása után rögtön az az ötlet vetődött fel bennem, hogy Thorinnal együtt mutassuk be a tehetségünket a mágus és a Megye minden lakója előtt.

Egy meleg, nyári estén a Megye minden falvából valamennyi hobbit összegyűlt Zsáklakban. Egy tisztáson sátrakat állítottak fel, ahol megrendezték a fesztivált. Kolbászt sütöttek, boroztak, sőt, még tűzijátékot is csináltak. Sok mindent átvettek a Középföldén kívül élő emberek világából. Középen egy színpadot emeltek, amelyre egymás után léptek fel a különböző mutatványosok. Ezek mind hobbitok voltak, akik gond nélkül el tudták szórakoztatni a mágust. Mi ketten a legutolsó sátorban várakoztunk. Ő feszülten, s ölbe tett kezekkel nézte az apró bűvészeket, akik ugrálva, tapsolva, fütyörészve, dalolva adták elő produkciójukat. El kellett ismerni, hogy ügyesek voltak, s jól értettek a szerepléshez. Mélyet sóhajtottam, s bíztatás gyanánt rátettem bal kezemet Thorin erős, férfias kézfejére. A csábos arcú törp herceg csodálkozva felém nézett.

- Úgy viselkedsz, mintha nem először lenne dolgod törpökkel - mondta furcsállva a cselekedetemet.

- Egyszer régen megismerkedtem Bríben egy fiatal törp legénnyel.

- Nocsak! Ki volt az? - kérdezte kíváncsian, s elmosolyodott.

- Olyan régen volt, hogy már a nevére sem emlékszem, de még az arcát sem tudom felidézni magamban. Az egyetlen emlékem róla, hogy adtam neki egy rúnakövet a szerelméért cserébe - válaszoltam, s én is elmosolyodtam.

Thorin hamiskás mosollyal az arcán azonnal rájött, hogy a fiatalabbik unokaöccsével találkoztam sok évvel ezelőtt, de ezt valamiért eltitkolta előttem. Viszonzásképpen megsimította az arcomat, s én kedvességből ugyanezt tettem, de nem akartam vele szorosabb kapcsolatba kerülni. Thranduil követőinek erőszakossága sokáig nyomta a lelkemet, amely meggátolt abban, hogy a szerelmét bárkinek is viszonozzam. Emellett nem voltam az ifjú törp hercegbe szerelmes, csak tetszett az arca. Ez volt minden, amit éreztem iránta. Nem sokkal ezután ránk került a sor, s meghajtott fejjel felbaktattunk a porondra. Ekkor váratlanul odaröpült hozzánk a hegyi rigó, s bebújt Thorin cobolyprémes kabátjába. Ő kacsintott egyet felém, s ezt követően felpattant a színpadra az egész Bögyös család, meg egy idegen hobbit gyerek. A fura maszkok alatt simán rájuk ismertem. Odovakár és fia, Fredegár orkoknak öltözve táncoltak körül minket, miközben ezt kiáltozták:

- Középfölde a miénk! Elpusztítunk minden tündét és törpöt, akik az utunkba állnak!

- Én vagyok a hobbitok legnagyobbika, s a legbátrabb mindközül! - kiáltott fel a kis hobbit fiú. - Az én nevem Bikabúgó Tuk! Az én uram pedig Thráin fia, Thorin! Együttes erővel legyőzzük hírhedt ellenségeinket!

- Jól beszélsz, ifjú hobbit! - rántotta elő a kardját Thorin, s egyszerre minden feszültségét legyűrve belelendült a színjátszásba. - Ígéretet tettem atyámnak, s a nagyapámnak, hogy visszaszerzem Erebort, s megölöm a sárkányt, aki álnokul elorozta szülőföldünket!

- A barna mágus jóslata beteljesült! - kiáltottam az égre tekintve, s térdre rogytam. - Thorin, a törp király az én mesterem, aki naggyá tett a tündék között! Ő tanított meg harcolni, vadlovon vágtázni, s átadta nekem minden tudását a világunkról!

Thorin ekkor törp nyelven ordította el magát, s kardjával a levegőben hadonászott a hobbitok előtt, akik kitűnően eljátszották az orkok halálát. A Tuk kölök pedig győzelem ittasan vetett cigánykereket a porond közepén. Thorin elém lépett, majd letérdelt, s megható stílusban szerelmet vallott nekem.

- Amikor egy sárkány támadta meg a birodalmamat, a tündékben mélységesen csalódtam, de a te érzelmeidben, amit irántam tanúsítasz, biztos nem fogok csalódni.

Térdeplő helyzetében egy aranykelyhet nyújtott át nekem, amelyből felröppent a hegyi rigó, s helyet foglalt a jobb vállamon. A nézőközönség hangos éljenzésben tört ki, s tapsviharral gratulált nekünk a kiváló előadásunkért. Mi, a hobbit segédjeinkkel együtt meghajoltunk, s tudtuk, hogy sikerült elnyernünk a kék mágus tetszését is. Jutalomból megajándékozta Thorint egy törp fejszével, amelyet évekkel később az erebori útra is magával vitt. A ceremónia végén a hobbitok hatalmas vacsoravendégséget rendeztek. Soha életemben nem ettem annyit, mint azon az ünnepségen. Thorin eleve nagyétkű volt, ami alapvető jellemvonása volt a törpöknek. Mindenféle ételt fogyasztottunk. Különféle szendvicseket, előételnek gulyás meg tyúkhúslevest, főfogásnak marhapörköltet uborkás savanyúsággal. Megmosolyogtam, hogy Thorin mind kiette a csirkecombokat, s a csontokat is mohón elrágcsálta. Édesség gyanánt lekváros süteményt, s vegyes gyümölcsből készített joghurtot ettünk. Italnak pedig egy-egy korsó vörös és fehér bort, maláta sört, meg tömény szilva és barackpálinkát csorgattunk le a torkunkon. Éjjel egykor még odakint kószáltunk a zsáklaki dombon. Thorin természeténél fogva szeretett inni, s két korsóval több félédes fehérbort nyakalt be, amitől egészen jókedvre derült. Kézen fogva dülöngéltünk, miközben saját, múltbéli élményeinkkel szórakoztattuk egymást.

- Tudod, mi törpök nagyon szeretünk együtt inni. Bizony! - mondta kivörösödött arccal, s tántorogva csuklott néhányat.

- A tündék sem vetik meg az italt - mondtam én, hozzá hasonlóan vidám hangulatban. - Feanor, az első királyom minden este vörösbort ivott, amelyet egy kannából én töltöttem a poharába.

- S, mámoros állapotban is volt olyan jó az ágyban, mint akkor, amikor nem ivott? - kérdezte, miközben átkarolt jobb oldalról.

- Igen, de nem volt jobb Thranduilnál - mondtam, s kissé nekidőltem.

- Bennem még senki sem csalódott - jelentette ki büszkén, s lehuppant a fűbe.

- Idáig még bennem sem - húztam ki magam, s helyet foglaltam mellette. - Elárulom, hogy már sok tünde részesített engem a kegyeiben.

- Igaz, sose volt még dolgom tündelányokkal - szólt böffentve, majd nehézkesen odahúzódott hozzám, s egészen közel hajolt az arcomhoz. - Ám a te arcod szépsége ellenállhatatlan vonzalmat keltett bennem. A szemeid egészen megbabonáztak.

Ittas képét elnézve, s viselkedéséből ítélve meglátszott rajta, hogy többet ivott a kelleténél, de nem olyan mértékben, hogy elveszítette volna a józan eszét. Rámosolyogtam, majd így feleltem:

- Örülök, hogy a tündegyűlöleted ellenére kedvelsz engem, Thorin - mondtam, s gyengéden megsimogattam az arcát. - Életem múltja miatt azonban nem tartom bölcs ötletnek, hogy több legyen köztünk az őszinte barátságnál.

- Miért? Tán, nem tetszem neked? - kérdezte most már józanabbul.

- Tudod, hogy négy különböző tündétől születtek gyerekeim - folytattam szelíden. - Képes volnál úgy szeretni, hogy előtted másokéi voltam?

- Liani - nézett rám csábosan mosolyogva - a húgomnak két fia van, akiknek az apját egy kocsmában szedte fel. Az unokaöcséim születése után lelépett a fickó, s soha többet nem jött vissza. Azóta pedig eltelt százhetven esztendő. Téged elhagyott Thranduil a fiával együtt, holott mindkettőnek szültél két életerős tündefiút. A másik két fiadat, akik erőszakból születtek, nem vihetted magaddal Völgyzugolyba, ezért kénytelen voltál elszakadni tőlük, s Lindonba készülsz, hogy újra lásd őket. Nem lenne jobb, ha még zsenge korukban apjuk is lenne, s veled élhetnének? Én úgy szeretném őket, mintha a saját véreim volnának. Gondold el, hogy mindannyian együtt lehetnék, s többé senki sem választana el tőlük. Neked is jobb életed lenne, ha ezentúl feleségként élnél, s nem pedig számkivetett kurtizánként, aki ki van szolgáltatva a kéjsóvár tündekirályoknak.

- Bölcsen beszélsz, Thorin - néztem magam elé, elgondolkodva az ajánlatán. - Segítesz eljutnom Lindonba, hogy találkozhassak a fiaimmal?

- A szavamat adom rá, Liani - mondta komolyan, s szorosan magához ölelt.

Az éjszakát kint töltöttük a fűben heverve, a Hold és a csillagok alatt. Háttal feküdtem Thorinnak, aki szerelmes mozdulattal a bal vállamra helyezte vaskos jobb kezét, s finoman megsimogatta. Elmosolyodva megsimítottam erős kézfejét, aztán feléje fordultam, s csókot váltottam vele. Hihetetlenül lágyan csókolt meg, s gyöngédsége által feldolgoztam azt a nyolc évvel ezelőtti erőszakot, amit a sindák fejedelmének őrparancsnoka, s a főpohárnok követett el rajtam. Szelíd simogatásától szerelemre lobbanva, s ölelő karjaiba temetkezve olyan volt számomra az éjjel, mint egy mámoros álom. Thorin csábító arcában gyönyörködve magával ragadtak vonzalmat árasztó szemei. Istenem, milyen fiatal volt! Oly fiatal!