16. fejezet
A zafír páncélos tündeherceg
Fagyos reggel köszöntött Gundabad hegyvidékére. Pirkadatkor Thorin még mindig éberen őrködött gyötrődő gyermekei felett. Thón fia a börtön egyik sarkában a hideg kőfalnak dőlve bágyadtan hunyorgott. A lábát szorító vasbilincs lánca olyan erős volt, hogy közönséges törp fejszével lehetetlenség lett volna széttörni. Idősebbik leánya, Thil baloldalról félálmosan hozzá bújt. A hegy börtönében dermesztő hideg volt, s a törpgyerekek fáztak, éheztek és teljesen kimerültek voltak. A rájuk váró borzalom pedig annyira megviselte őket lelkileg, hogy szüntelenül könnyezett a szemük. Thorin a legkisebb gyermekét, Thint ringatta a karjaiban. A kislány alig volt egy esztendős, és a tündék szép vonásait örökölte. Térdig érő, világos barna haja és ibolyakék szemei voltak. Mozdulatlanul, behunyt szemekkel feküdt apja karjaiban, aki testének melegségével védte meg az éjszakai fagyhaláltól. Egy szakadt, csipkés ruhácska és egy nyakba kötött, piros masni volt rajta. Pici lábain nem viselt cipőt, csak az egyikre volt egy kis bőrtalp kötve egy rojtos szíjjal. Thil is csupán félcipőben járt, s egy vékony pántlikán, meg egy barna törpsapkán kívül nem viselt magán semmit. A meghurcolás Thorinnal együtt őket is megviselte minden szempontból. Thón sárga mellényét bemocskolta az alvadt vér, ami a szája szegletéből folyt ki. Amikor az orkok a cölöphöz láncolták az egyik dúrván szájon ütötte. Amint feljött a nap Thorin Ilúvatarhoz kezdett fohászkodni, hogy a törpöknek sikerüljön őt és gyermekeit időben kiszabadítaniuk, mielőtt az orkok a halálba küldenék őket.
Kora reggel Mordor északi hegységeiben, Ered Lithuiban, más néven a Hamuhegységben két ork, Dagor és Bragol felkészültek a törpök fogadására, akik már Kőraknál jártak. Szauron harcosai azt tervezték, hogy Thráint foglyul ejtik, akinek köztudottan birtokában volt a Hét Gyűrű egyike. A Sötét Úr akarta a törpgyűrűt, ezért utasította orkjait, hogy a gundabadi háború alatt kerítsék kézre a lefejezett Thrór király fiát. A törp hadsereg első csoportját Náin és fia, II. Vaslábú Dáin vezette, a másodikat III. Kősisakos Thorin és Gamil, s a harmadikat pedig Fundin és Thorin öccse, Frerin, aki közben sérült apjukat, Thráint támogatta. A Szürkehegység déli részén találkoztak Borinnal, II. Náin ifjabbik fiával, aki atyja után Ered Mithrint és a feketearanyban gazdag hegyeket uralta. Középfölde összes törpjei közül ő ismerte a legjobban a hegységeket és tudott a titkos alagutakról, amelyek a móriai törp-tárnákba vezettek. Ahogy az orkok úgy a törpök is felkészülten kezdték meg koruk egyik legnagyobb háborúját. Thorin lindoni hadvezére, Gamil menetelés közben hírt küldött a Kékhegységbe Dis fiainak, akik a levél elolvasása után választ sem írva hívták a sasokat, s elrepültek Gundabad legmagasabb hegycsúcsáig. Ezzel egy időben Angmarból eljött az északi orkbirodalomba Szarumán harcosainak vezére, Lurtz, hogy Bolg és a követői segítségével kiaknázza a Szürkehegységet.
A két csoport Ered Mithrin délnyugati oldalán vert tábort. Az idő már délelőtt felé kanyarodott, így mindenkit aggasztott annak tudata, hogy Thorin és a három utódja életben vannak-e még. Mielőtt tovább folytatták volna az útjukat Gundabad felé Borin a következőket mondta:
- Ered Mithrin nyugati csücskétől egy titkos alagút vezet át Gundabadba. Ezt a járatot pár évvel ezelőtt Mím, a Noegyth törpök kiemelkedő harcosának két fia, Khím és Ibun ásták a föld alatt, hogy több arany után kutathassunk. Az alagút mindkét végét egy törp ajtó zárja, s a hozzá tartozó kulcsok nálam vannak. Thorin kiszabadítását azonban két dolog nehezíti meg. Az alagút másik végét az orkok őrzik, akikkel nem fogunk tudni veszélytelenül végezni. Másrészt a várbörtön celláit minden oldalról kőfalak védik, s az ajtón keresztül viszont nem hozhatjuk ki őket.
- Akkor hogyan szabadítsuk ki őket? - kérdezett közbe Thráin kétségbeesetten.
- Ha egy erebori rigó képes bejutni a hegybe egy hasadékon át, akkor meg kell találnunk a nyílást, amelyen keresztül talán sikerül kijuttatnunk, s átvezetnünk őket az alagúton vissza Ered Mithrinbe. Nincs más választásunk - felelte Kősisakos.
A következő percben egy óriási sas szállt le az egyik szirtre a hátán Filivel és Kilivel. A többiek megörülve az érkezésüknek meleg hangon köszöntötték őket, majd Fili így szólt:
- Gundabad hegylábait wargok veszik körül. Több tucatjával őrzik a terepet. Le kell öldösnünk mindet, ha túl akarunk jutni rajtuk.
Náin a magasba emelte fejszéjét, s így szólt társaihoz:
- Tölgyfapajzsos Thorinért - mondta, és a csapatok tovább vonultak Gundabad felé a hegy bejáratához.
Gundabad barlangjaiban eközben Bolg hozzálátott, hogy a Fehér mágus harcosait méltóképpen fogadja, akik hosszú utat tettek meg Vasudvardból. A törp herceg kivégzésére kiválasztott ork éppen a piros fejszéjét élesítette, amikor vezére így szólt hozzá:
- A fehér Szarumán uruk-hai követei nem sokkal ezelőtt megérkeztek - morogta.
- Mi dolguk van erre felé? - kérdezte Vor érdeklődve.
- A Szürkehegységben fellelhető feketearany miatt jöttek, és felajánlották, hogy részt vehetünk a munkálatokban.
- Érdekes - vigyorodott el a termetes, gundabadi ork, majd így folytatta:
- Mordorban van két cimborám, akik Thráin elfogásával lettek megbízva.
Bolg meglepődve nézte őt megmaradt jobb szemével. Vor a vér édes ízét és a gyilkolás örömét érezve egy utolsót simított mutató ujjával a fejsze élén, s ezt válaszolta:
- Dagor és Bragol a társaikkal majd elvégzik a feladatot. Biztosra veszem, hogy sikeresen meg fogják szerezni a törpgyűrűt a halott király fiától. A fejet az apád mostanra már kitűzte egy dárdahegyre a móriai kapu előtt. Hamarosan Thráin feje is mellette fog tündökölni. Tölgyfapajzsos Thorin fejét pedig kihelyezzük a hegy legfelső fokára.
- A trollok megfelelően végzik a rájuk bízott teendőket? - szólt közbe az irgalmatlan Bolg.
- A hegy aljában főzik a vadhúst és az erdei gyümölcsöket egy üstfazékban, ahová nemsokára a korcsok is kerülnek. A darabokat azután elviheted Azognak, de a cafatokat hagyd meg a wargoknak. Tegnap délután óta őrködnek a hegy körül és már farkaséhesek odakint.
- A reggeli és a kivégzés elmarad - jelentette ki Bolg. - Lurtz az érkeztekor közölte velem, hogy a Vasdombok törpurai megindultak Gundabad felé, hogy a trónfosztott királyukat és a korcsfajzatjait kiszabadítsák. Fel kell készülnünk a közelgő harcra velük.
- Lurtz mindig elővigyázatos volt - jegyezte meg Vor gonoszan. - Köszöntsük őket, mielőtt hadba vonulnánk Középfölde férgei ellen.
- Ha végeztünk velük, akkor megölheted Tölgyfapajzsost a korcsokkal együtt - mondta Azog fia, s Vor kíséretében kiállt Vasudvard orkjai elé.
A hegy aljában Lurtz nagy létszámú seregével csatasorban állva várta Gundabad orkjainak vezérét, aki így szólt csatlósaihoz:
- A móriai férgek királyának fejét győzelmünk jeleként helyezte ki apám a Nagykapu elé. A féregkirály fia és rokonaik a hajnali órákban megindultak felénk, hogy bosszút álljanak fejedelmükért és kimentsék a karmaink közül Thrór elsőszülött unokáját, az átkozott Tölgyfapajzsost. Ma azonban nemcsak az ő fejét fogjuk kitűzni birodalmunk hegycsúcsára, hanem a győztes háború után megízlelhetitek a törptünde húst!
Irgalmat nem ismerő beszédét követően a Vasudvardból jött uruk-hai orkok üvöltve felujjongtak és gyilkos harci eszközeiket magasba emelték. Bolg biztos volt a győzelmében, mert csak az orkok könyörtelen pusztításában és Szauron hatalmában bízott. Ám nem sejtette, hogy Durin fiai nem csupán a törpök önfeláldozó hősiességében és összetartó erejében bíztak, hanem a Halhatatlan ősatyjuktól örökölt leleményességükre is támaszkodtak.
Nem sokkal ezután Erestor egy beleriandi rigó csőrébe adta a Thorinnak írt levelemet, amit a tudtomon kívül nem törpgyerekeim apjának, hanem Fingolfinnak küldött el Tirionba. Finwe fia a Thorinnak szánt üzenetem elolvasása után tűzre vetette a papíruszdarabot, és saját levelében a törp herceg haláláról adott hírt. Megkímélt azzal, hogy a négy gyerekem sorsa felől azt nyilatkozta, hogy III. Kősisakos Thorin vette őket magához a Vasdombokban. Miután Erestor kezembe adta a hamis levelet úgy éreztem, hogy lelkem egy darabja meghalt Thorin elvesztésével, s a szívembe újabb mérgezett nyílhegy fúródott, amiért ismét elszakították tőlem életem virágjait, akiket mindenkinél jobban szeretek a világon. Reméltem, hogy Vaslábú Dáin fiának fennhatósága alatt jó soruk és olyan életük lesz, amely méltó hozzájuk. Féltem viszont attól, hogy származásuk miatt nem fognak annyi megbecsülést kapni apjuk népének tagjaitól, mint amennyi jogosan megilleti őket.
Kora délután a hajónk megérkezett Tirion kikötőjébe. Egy gyönyörű tündeváros tárult a szemünk elé, ahol minden drágakövekkel és felbecsülhetetlen értékű nemesfémekkel volt ékesítve. Mintha kincs borítaná be az egész birodalmat. A kikötőben tündék által ácsolt, vitorlás hajók ezrei sorakoztak, amelyek közül néhányat elől fehéraranyból készült hattyúfej szobrok díszítettek. Maguk a hajók is arannyal vagy ezüsttel voltak bevonva. A móló végében egy vastag páncélzatú tündeférfi várakozott, amíg be nem álltunk a kikötőbe. A kinézete alapján biztos voltam benne, hogy Fingolfin herceg az, s Gil-galad elmondása szerint valóban talpig zafírba volt öltözve, mint aki tengernyi ásványban fürdött volna meg. Egészen közelről megszemlélve az alakját úgy festett a móló szélén állva, mint egy világoskék színűre mázolt kőszobor, vagy egy kék folyadékkal leöntött, hős vitézt ábrázoló figura, akinek az arca és a haja is zafírban tündökölt. Sőt, még a köpenye is zafírkék volt. A páncéljára aranyminták voltak olvasztva, a fején, a csuklóin meg a bokáin egy-egy ezüst karikát viselt. A haja ellenben nem igazán volt szőke, hanem inkább világos barna és hamvas szőke közti árnyalatú. Meglátszott rajta, hogy királyi főség. Gyémántokkal kikövezett markolatú kard volt az oldalához erősítve, amelynek éle csillogott a napfényben. Fiatalosan nézett ki, és jól tartotta magát, ahhoz képest, hogy már felnőtt unokája volt. Erestor készségesen levezetett a hajóról, majd alázatosan bemutatott Tirion hercegének.
- Üdv néked, Fingolfin herceg - hajolt meg, s így folytatta:
- Lindon királyának kérésére elhoztam féltestvérbátyád hajdani kegyencnőjét, aki hosszú éveket töltött Középföldén, és sok birodalmat látott már.
- Örömmel tölt el, hogy Gil-galad gondoskodott Liani visszatéréséről. Sokáig volt távol az otthonunktól, ezért ideje volt már, hogy haza kerüljön - szólalt meg Fingolfin meleg hangon, majd hozzám fordult:
- A fivérem boldog lenne, ha viszontláthatna téged, miután visszatér Formenosból. Mandos, a valák egyike száműzte Tirionból, hogy magába szálljon a bűnei miatt. Számára azonban csekély az a büntetés, mint amekkorát ő rótt ki rád annak idején. Amant, a tündék közül, jelenleg én uralom. Atyánk, Finwe király, a testvéremmel tartott, s Feanor fiai szintén velük mentek Formenosba. Én egyelőre nem szándékozok visszatérni Hithlumba, amíg apám osztozik fivéremmel a száműzetésben. A sarjam kérésének eleget téve vigyázok rád, és őrködöm biztonságod felett, hogy Tirionban királyi védelem alatt legyél.
- Köszönöm, felség - hajtottam meg fejemet a megszokott alázatossággal, majd ezt mondtam:
- Mielőtt felséged a palotájába fogadna, szeretnék a velem jött fiaimnak is bebocsátást kérni, akiket annak idején a nemes lelkű Gil-galad király gondjaira bíztam. Tíz éven át szolgáltak neki a Mithlondot védelmező tündeharcosok egységének tagjaiként. A nolda király elismerően szólt róluk, és kiérdemelt megbecsülésben részesítette őket a távozásuk napjáig.
- Sok hírt hallottam felőled, Liani - mondta sejtelmes csillogással a szemében. - Ők a te gyermekeid, ezért jogod van azt kérni tőlem, hogy fogadjam be őket is az otthonomba. Lindonban tehetséges harcosokká váltak, s úgy gondolom, hogy nekem is jó szolgálatot tesznek majd, ha csatlakoznak a birodalmi hadsereg lovagjai közé.
Én újra köszönetet mondtam Fingolfinnak a nagylelkűségéért, aki a város szélén várakozó helyőrség kíséretében hófehér szőrű és aranyozott nyergű lóra ültetve magával vitt minket hatalmas várpalotájába, amely Tirion gazdagságának koronájaként ékeskedett a Túna hegyén.
Ezekben az órákban a törphadsereg megérkezett Gundabadba, amelynek bejáratát több tucatnyi vérszomjas warg őrizte. A fenevadak morogva, nyelvüket lógatva és fogukat vicsorítva ólálkodtak a hegy körül, megnehezítve ezáltal a bejutást. Thorin kuzinjai a sas hátán ülve felülről kémlelték a terepet, mígnem megpillantottak egy hegyi rigót. A picinyke madár egy csúszó-mászó rovarral a csőrében rá szállt egy kiálló sziklára, majd berepült egy szűk nyíláson a hegybe, ahonnét nyálka szagú levegő áradt kifelé. Fili tüstént jelzett társainak, hogy sikerült rá lelniük a hasadékra, amelyen keresztül eljuthatnak a várbörtönig. Öccsével együtt bemásztak a lyukon, amelyben éppen, hogy el tudtak férni egymás mögött. Ekkor Náin és Dáin megindították százötven fős csoportjukat, s a törpharcosok neki estek fejszéikkel a wargoknak, mint az oroszlánok a gladiátoroknak az arénában. A démonállatok nyüszítve hullottak el, s tetemeikből a hatalmas sasok lakmároztak. Miután megtisztították tőlük a terepet, Kősisakos Thorin és Gamil bevonultak harcosaikkal a barlangba, ahol Bolg és a Vasudvardból jött Lurtz orkjai vártak rájuk. Az utolsó egység tagjai, akiket Fundin és Frerin vezettek, felkapaszkodtak a hegyes sziklákon, és egymás után fúrták be magukat a hegybe a nyíláson keresztül. Leghátul az öreg Nár és a szerencsésen megmenekült Thól bandukolt. A kis törpöt nem lehetett odakint hagyni, így muszáj volt őt is magukkal vinniük a veszélyes mentőakcióra. A várbörtönben Thorin felszelte vadászkésével az utolsó zsebébe rejtett kukoricakenyeret, amellyel gyermekei az éhségüket csillapították. Mivel a nap már lenyugvóban volt, egyre jobban fellángolt benne a remény, hogy Ilúvatar meghallgatta imáját, és ki fognak szabadulni. Valaminek történnie kellett, hogy az orkok nem kínozták meg őket napkeltekor, vagy valami csoda vált valóra, amiért nem hajtották végre a kivégzésüket. Egyszer csak ököl nagyságú kövek potyogtak a földre, és odafentről egy hosszú, vastag kenderkötelet eresztettek le hozzájuk. Thorin döbbenten felpillantott, majd az egyik ismerőse, Dwalin, aki Ereborba is vele tartott, hangját vélte kivenni a hasadék túloldaláról.
- Nem kell félned, komám! Eljött már a segítség a legidősebb fiaddal együtt - kurjantotta fentről, miközben fejszéjével kisöpörte a maradék kőtörmeléket a lyukból.
- Hogy találtatok meg? - kérdezte Thorin, és könnyes szemmel hálát adott a Mindenség Urának.
- A sasoknak jó a szemük, s nekünk pedig vág az eszünk, akár a fejszénk - hangzott a válasz egy bátorító nevetéssel, majd Dwalin a következőket mondta királyának:
- A nyílás túl szűk ahhoz, hogy átférj rajta, de az eleven kincseidnek pont megfelelő méretű. Ha nincsenek megláncolva, kérd meg őket, hogy másszanak fel a kötélen és mi itt várunk rájuk.
Thorin beleegyezően válaszolt, aztán magához vette Thilt, s így szólt hozzá:
- Jól figyelj rám! Az a kötél vezet a szabadságba. A fal tetején levő sziklahasadék túlsó végén egy jó szándékú törpharcos vár, akiben megbízhatsz. Mássz fel a kötélen, de ne inogjon meg a bátorságod! Gondolj édesanyádra és a testvéreidre, különösen Thólra, aki a társaimmal együtt eljött, hogy részt vegyen a kiszabadításunkban!
Thil engedelmes szívvel megölelte édesapját, aki homlokon csókolta és a kötél felé irányította. A kis törpleány megfogta a vastag kötelet és lassúcskán mászott fel rajta. Nem is lehetett tőle elvárni, hogy fürgébben mozogjon, hiszen csak két éves volt. Fél cipőcskéje le is esett a lábáról mászás közben. Alig volt már ereje mire a hasadék szájához ért, és Dwalin nyomban felhúzta őt maga mellé. Ezután Thinre került a sor. Ám ő még képtelen volt a mászásra, járni is alig tudott, ezért Thorin eloldotta derékövét, rákötötte kisebbik lánya vékony törzsére, s hozzá erősítette a kötél csomóját. Dwalin kisvártatva őt is felhúzta magához, s végül Thón következett. Őt azonban megbilincselték, amit lehetetlen volt széttörni. Még egy törpfejsze sem tudta leválasztani a láncot a cölöpről annyira erős vasból készült. Thorin látta, hogy nincs más megoldás. Végezniük kell az orkokkal, ha kisebbik fia életét is meg akarja menteni. Dwalin ledobta neki saját fejszéjét, amellyel két csapással megszabadította lábát a béklyótól. Letérdelt síró gyermekéhez, majd így szólt:
- Visszajövök érted, fiam! Minden rendben lesz - mondta csöndesen, s még egyszer magához ölelte, mielőtt kitörte volna a cella kőajtaját, hogy leszámoljon ellenfeleivel.
Eközben a Hamuhegység legmagasabb szirtjén Dagor és Bragol már látták az égen tornyosuló felhőket, és közeledni az orkok háborúját.
- Nem lesz könnyű kézre kerítenünk Thráint a gyülekező sötétség viharában - szólalt meg Bragol, az ifjabbik testvér.
- Egyszer elmondtam neked, öcsém - nézett rá Dagor gonosz tekintettel - mi kiszenvedtünk Szauron erőitől, s nála jobb királyt soha nem is kaphatnánk egész Ardán. A törpgyűrű hamarosan a kezünkben lesz.
- Bolg azt tervezi, hogy kivégezteti Tölgyfapajzsost, akinek állítólag egy tündétől származnak utódai - folytatta Bragol.
- Az, hogy mit tesz Azog fia, minket hidegen hagy. Nekünk a törpökkel való háborúra kell fölkészülnünk. Gundabad orkjai nem sejtik, hogy a törpök okosan teszik, ha nagy fába vágják a fejszéjüket. Ravaszabbak, mint hinnénk, ezért minden erőnkkel azon kell munkálkodnunk, hogy a Hét Gyűrű egyikének birtokosát ne tévesszük szem elől, mielőtt valamelyik kincsleső, móriai féregből gyűrűhordozó válna.
Bragol egyetértően bólintott bátyja szavaira, aki élénksárga szemeit a távolban lemenő naptól vörösen világító Angmar hegyeire szegezte.