6. Fejezet - Hobbitfansite

6. fejezet

A sárkányölő tiszafa íj és a Hegymélyben kovácsolt nyílvessző

Három nap állt rendelkezésünkre a kincs megszerzéséig, amelyet Erebor törpjei őriztek Thrór hatalmas kincseskamrájában. Beorn otthonában Elrond kis szolgálója, Narquelion szépen gyógyulgatott sebesüléseiből. A bőrváltók vezérének vakmerő fia, Véo nem nyugodott bele a kunyhójukban vendégül látott tündéktől elszenvedett vereségbe, így rafinált módon próbálta kiharcolni, hogy valamelyikük tanítsa meg őt profi módon harcolni. Egyszer csak odafordult hozzájuk, s így szólt:

- Miben rejlik az erőtök? Hogy vagytok képesek minden harcból győztesen kikerülni? - kérdezte kíváncsian.

A tündék ránéztek, majd Elladan ezt felelte:

- Nem vagyunk sebezhetetlenek, és nem tudjuk életünk összes küzdelmét sértetlenül megvívni. Az évszázadok során sok társunkat a sötétség ura kerítette hatalmába, mások pedig életüket vesztették egy csatában.

- Mi bőrváltók sok tapasztalatot szerezhetünk tőletek - erősködött Véo. - Kérlek, tanítsatok meg harcolni, úgy ahogy ti tudtok!

- Azt akarod, hogy kiképezzünk? - nézett rá Erestor is komoly arckifejezéssel.

Véo bólintott, majd Elrohír így folytatta:

- A versenyt már nem folytatjuk, de néhány nap múlva vissza kell térnünk Völgyzugolyba. Nincs időnk rá, hogy bárkit is okítsunk a harcmodorunkra.

- Majd én kitanítom a kölköt - mosolyodott el Gildor. - Az íjászat és a kardforgatás mesterségének az elsajátítása nem nehéz feladat.

- Ettől függetlenül ne maradj el sokáig! - figyelmeztette Faelon. - Elrond parancsának nem tanácsos ellene szegülni.

- Te nem akarsz részt venni a kiképzésben, Glorfindel? - kérdezte Saelbeth gunyorosan vigyorogva, mire az mosolyogva legyintett.

- Engem vár a nagyvilág, meg a temérdek kaland Középfölde birodalmaiban. Közöljétek Elronddal, hogy jó ideig nem térek vissza Völgyzugolyba, hanem Doriath felé veszem az utamat.

- Ahogy akarod - bólintott Elladan kissé közönyös hangnemben.

- Örülök, hogy megtanítjátok harcolni a fiamat - mosolygott rájuk Beorn. - A mi területünkön az utóbbi időben többször bukkantak fel ellenséges lények.

- Ellenséges lények? - vonta fel a szemöldökét Erestor elcsodálkozva.

- Óriás pókok lepték el a vidéket - válaszolta a medvekinézetű férfi keserűen.

- Átok ül ezen az erdőn - szólalt meg egy női hang a háttérben.

Beorn asszonya, Vanima lépett be hozzájuk egy kancsó frissen lefejtett kecsketejjel, amit a reggeliző asztalra helyezett.

- Vanima előjelekben való hite sajnos mindig beigazolódik - felelte Beorn. - A gonosz erejét érezzük terjengeni nemcsak az erdőnkben, hanem Mordor földjétől minden irányból Középföldén. Veszély leselkedik ránk, amitől próbálom megóvni a családomat. A feleségemen, a fiúnkon, s a három lányunkon kívül nincs senkim ezen a világon. Nem akarom őket elveszíteni.

- Megértünk - mondta Elrohír együtt érzően. - A családunk elvesztésénél nincsen borzalmasabb állapot.

Beorn nehézkesen meghajtotta fejét, majd témát váltott.

Ez alatt, Legolas Osgiliath partjának mentén kóborolt, s egy kisebb hajót vagy csónakot keresett, hogy átkelhessen Ithilien folyóján. Az emberek társasága nem zavarta, akik kíváncsian nézték a viharvert tündét. Egy sziklaszirtre állva kémlelte a távoli hegyvidéket, amely mögött Szauron lángokkal körülvett szeme villódzott, s a Végzet hegyének vulkán krátere mindannyiszor felizzott a heves menydörgések és villámlások közepette. Egyszer csak egy fiatal, vándorruhába öltözött tündeférfi bukkant elő a hullámzó víz tetején egy nádból készült tutajon ülve. Legolas nyomban intett feléje, hogy jöjjön közelebb a parthoz. Remélte, hátha felveszi őt, s segít neki eljutnia a következő városig. A tutajt vezető tünde odaevezett hozzá, majd csodálkozva megkérdezte:

- Csónak hiány miatt nem tudsz átkelni a folyón? - kérdezte meleg hangnemben.

- Szeretnék eljutni a legközelebbi városig, ezért szeretném, ha átvinnél a folyón. Segítesz nekem?

- Örömmel segítek egy honfitársamnak - felelte barátságosan. - Egyébként, a nevem Mithlond. Én vagyok a tutajos tündék vezére. Te bizonyára Thranduil fia vagy, ugye?

- Igen, az én nevem Legolas, s a fiamat, Melront keresem, akit a víz magával ragadott.

- Melron? - ismételte meg a nevet. - Érdekes, éppen Valinorból jövök, ahol Oropher király befogadott egy Melron nevű tündeifjút.

- Biztos vagy ebben?! - nyitotta tágra tengerkék szemeit a döbbenettől.

- Teljes mértékben. A saját szememmel láttam, amint a kurtizánok kimentették őt a sziklák közül.

- Vigyél el hozzá, kérlek! Azonnal oda kell mennem!

- Hát, gyere! - mutatott a tutaj üres helyére Mithlond, s újdonsült potyautas ismerőse felszállt melléje a tutajra, amelyet hihetetlen sebességgel sodortak a dagály hullámai egyre távolabb Osgiliath partjaitól.

Eközben Thranduil, s követői véres küzdelmet folytattak a sárkányok ellen. Smaug fáradhatatlanul küldte rájuk az égető tűzcsóvákat, míg a tündék a mágusokhoz hasonló erőket vetettek be ellenük. A tündekirály jogarával úgy bocsátott mágikus fénysugarakat a hideg hüllőkre, ahogy később Gandalf is megküzdött a móriai balroggal. Négy udvari testőre vörösen parázsló és jégcsapként csillogó kardokat ragadtak mindkét kezükbe, majd négyszöget alkotva készen álltak, hogy királyuk egyesítse fegyverének erejét az övéikkel. A sárkányokra mért, végzetes csapás hasonlított Galadriel és a valák párbajozására, így a tündék csakhamar győzelmet arattak a sárkányokkal szemben. Smaug utódjai szürke hamurengetegként porladtak szét a barlangban, s ő maga pedig félig megégett szárnyakkal vergődött a lucskos barlangkövezeten.

- Átkozott tündék! - morogta, s bosszúból egy utolsó tűzszikrát lehelt Thranduil irányába, aki csatájának megnyerésén örvendezve nem számított a váratlan támadásra.

A pusztító láng hirtelen elérte küldőjének kiszemeltjét, s megégette annak bal orcáját. Thranduil felordított fájdalmában, s arcához emelve kezét, így szólt katonáihoz:

- Öljétek meg a sárkányt! Álljatok bosszút királyotokért! - üvöltötte, ahogy csak a torkán kifért, miközben fél arcából vastag érben patakzott a vér.

Azok négyen meghajoltak előtte, majd íjaikat megfeszítve nyílzáport zúdítottak Smaugra, aki kisebb sebesüléseket elszenvedve kitörte hatalmas testével a barlang kemény falát, majd szárnyait próbálgatva elrepült. Aglaer és Limgaer leültették királyukat egy kőágyra, s vérző arcának égett húscafatjait mézzel hűsítették. Thranduil fogait összeszorítva felszisszent a kellemetlen érzéstől, s eltűnődve ezt mondta:

- Thandronen a megadott versenyúthoz hűen eljött az északi hegyekbe. Liani azonban nem követte a fiait, s Legolas sincs itt Melronnal. Hol vannak ők ketten, s vajon hová ment ez a lány?

Mória bányájában ezalatt Erebor törpjei fáradhatatlanul kutattak nemesfémek és drágakövek után a hegy gyomrában, hogy Thrór kincstárát még több vagyonnal gyarapítsák. Thorin és két kuzinja nem tartózkodtak a törp királyságban, mivel öt esztendőre beköltöztek a Vasdombokba Dáinhoz, hogy az ő segítségével kibővítsék birodalmukat a Kék-hegységben. A verseny ötödik napján végre elértem Feanor fiaival a törpök hatalmas és kemény munkával a Hegymélybe épített várerődítményét. Csapatvezetőnk, Maedhros azt tervezte, hogy megkerüljük Móriát, ahonnét lemegyünk Suhatagba, ami egy közvetlenül Erebor alatt található, kicsinyke, kereskedelmi város. Nekem mindegy volt az útiterv, csak sikerüljön megszereznünk a kincset, amivel reméltem, hogy megválthatom Thranduilnak a szabadságomat. Mialatt a bányaváros felé igyekeztünk, a Törp Tárna Csarnokában Frerin a munkafelügyelő szerepét játszva járt-kelt a munkás törpök között, hogy szemmel tarthassa a kezük munkáját. Senki nem tudta, hogy a bátyja iránt érzett féltékenysége olyannyira tombolt a lelkében, hogy titokban kegyetlen bosszúra készült. A fekete tárna egyik hasadékában három bányász törp, Bifur, Bofur és a nagyétkű Bombur számolgatták egymás között az általuk kibányászott kincseket.

- Ide süssetek! - kurjantott fel Bofur elégedett mosollyal az arcán. - Nekem már kétszáz aranytallérom van. Még egy erszényit begyűjtök, és akkor én leszek Móriában a leggazdagabb törp legény.

- Az mind semmi! - vágott vissza Bifur nagyképűen. - Nálam százötven aranytallér és háromszáz ezüst van.

- Nálam pedig ötven zafírkő van - csámcsogta Bombur, aki még munka közben is étkezett.

Éppen mézeskalácsot majszolt. Bofur öntelten megpödörte bajszát, majd így szólt:

- Az egész bányában a legértékesebb kincs a mithril, amit a tündék is páncélnak használnak. Az a fém erősebb még a gyémántnál is. Karddal és dárdával lehetetlen keresztül szúrni rajta. Azt hiszem, hogy én egy olyat fogok elsőként kibányászni a kövek közül.

- Annak aztán van értéke - bólintott Bifur, s összenevettek.

Frerin időközben félrevonult a Csarnok egyik végébe, elővett ruhája zsebéből egy aranyérmét, s elpöckölte az oszlopok közé, mint aki egy kaszinóban valamiféle szerencsejátékban vesz részt. Az érme visszhangozva elpattant, s ekkor hirtelen fény gyúlt a tartóoszlopok között. A törpök a tárna furcsa megvilágítására felfigyelve letették fejszéiket, s kíváncsi tekintetüket a világosság irányába fordították. Úgy hangzott, mintha elmozdultak volna a tárna falai, amikor lobbanó lángok csaptak elő a fényességből. Egy hatalmas balrog rontott a gyanútlan törpök közé, s fénylő ostorát előrántva megölt mindenkit, aki túl közel volt hozzá. Mindenki fejvesztve menekült ki a Csarnokból, csak a három kincsvágyó törp rekedt az sziklák közé. Szerencséjük volt, hogy a balrog nem fedezte fel őket rejtekükben. Frerin csak erre a pillanatra várt, hogy káoszt keltsen a birodalomban, s a démonnak szabad utat adott Erebor kincsekkel ellepett termének irányába, hogy nagyapja fulladjon bele a nemesfémtengerbe, amelyben valósággal úszni lehetett. Bifor, Bofur és Bombur egymást nyomorgatva lapultak a szűk sziklahasadékban, s addig nem bújtak elő onnan, amíg a balrog el nem hagyta a tárnát.

- A menedéken kívül rekedek miattad, te háj pacni! - torkolta le Bofur mérgesen Bomburt, aki az arasznyi rést a hordó testével teljesen elfoglalta.

- Ne a szád járjon, hanem segíts kitalálni, hogy miként tudnák biztonságban kijutni innen! - morogta Bifur nehézkesen mocorogva a zsúfolt helyen.

- Halljátok? - szólt mosolyogva Bombur. - A hasadék másik végében vízesés csobog. Van itt egy kijárat, ami a szabadba vezet.

- Csakugyan vízzúgás hallatszik a közelben - állapította meg Bofur is. - Ez azt jelenti, hogy megmenekültünk.

- Akkor ne vesztegessük tovább az időt! Induljunk máris! - jelentette ki Bifur, s lassúcska léptekben átvonultak a rövid hasadékon, amely egy kisebb vízzuhataghoz vezetett.

Kiérve a hegyből, tiszta forrásvíz illata csapta meg az orrukat. Bofur elégedetten fellélegzett.

- Kijutottunk! Itt már nem talál ránk a balrog - mondta, s a derekát átfogó övtartóba akarta rakni a tallérokkal megtömött erszényt.

Ám, Bombur véletlenül meglökte a sziklákba kapaszkodás közben, minek következtében az erszény kiesett a kezéből, s a mélybe zuhanást követően a vízbe pottyant.

- Te kétbalkezes! Oda a kincsem! - rémüldözött, s kétségbeesetten nézett az erszény után, amely beleakadt egy mohás sziklából kiálló faágba.

- Bocsi! - felelte Bombur mosolyogva, s halkan kuncogni kezdett.

Bofur a homlokához emelte jobb kezét, miközben odalent felbukkant egy tünde és lekapta az ágról az erszényt. Ezt követően pedig a kinccsel együtt meglépett.

- Tolvaj tünde! - kiáltotta Bofur, s haragjában a haját tépte. - Lenyúltad a kincses erszényemet!

Az erszényt megkaparintó tünde Elros volt, aki Thranduillal az élen már közel járt Ereborhoz, hogy a nyomomra bukkanjanak. A sikeres tolvajlást követően királya kardhüvelytől feltört markába nyomta az erszényt, ezzel fizetve elégtételt a sárkánytól elszenvedett sérüléseiért.

Eközben a fivérekkel eljutottam Suhatagba, ahonnét már csupán karnyújtásnyira volt a várerődítmény. Feanor éles eszű fiai rövid tanakodás után úgy döntöttek, hogy a főbejárati kapun hatolnak be egyszerű tündevándoroknak álcázva magukat, hogy Thrór és katonái ne foghassanak gyanút semmiféleképpen. Jómagam nem igazán helyeseltem ezt a határozatot, de mivel nem volt beleszólási jogom a tervükbe, el kellett fogadnom mindent, amit egymás között kifundáltak. Amint igyekeztünk a város határa felé, Maglor mögöttem haladva hirtelen megfogott a bal vállamnál, s finoman visszarántott.

- Érzed ezt a gonosz erőt? - kérdezte rosszat sejtve, s feszülten forgatta körbe fejét az égre tekintve.

- Igen - mondtam - érzem, hogy valami baj közeleg.

- Szerintem egy sárkány közeledik felénk - válaszolta magabiztosan, majd odakiáltott Maedhrosnak, hogy minél hamarabb térjünk be a várba, mielőtt a Féreg ideér.

Szerencsénk volt, hogy a vár kapuja előtt levő törp őrök minden gond nélkül beengedtek minket Thrór otthonába, s az előteremben készen álltunk még a sárkány fogadtatására is.

- El kell jutnunk a trónteremig, ahol a kincses ládát tartják - mondta Maedhros. - Nem vállalok senkiért felelősséget. Aki akció közben odavész, annak virágot szórunk a holttestére. Értve vagyok?

- Ne gondold, hogy közülünk bárki is meghalna emiatt - nézett rá Curufin dacos ábrázattal. - Mi tündék vagyunk, s nem pedig sebezhető emberek.

E válaszra nem felelt, csak megindult előre, s mi követtük őt a trónterem irányába. Nem sokkal ezután Smaug elérte Erebort, s könyörtelenül készült lecsapni a birodalomra. Ám, nem a vár fölött akart repkedni, s onnan küldeni a pusztító tüzet Suhatagra, hanem Mória sziklavájatokban kezdődő alagútjain keresztül hatolt be, mint egy giliszta a fa kérgébe. A balroggal együtt Erebor törpjeit duplán támadás érte. Ezúttal alattomos módon. A trónterembe viszont csak a kincses kamrán keresztül lehetett bejutni, így ezt az útvonalat nem kerülhettük el. A veszedelem már közel járt hozzánk. A terembe lépve ámulat kerített hatalmába. Soha életemben nem láttam annyi kincset, mint amennyi a törpök várának kincstárában rejlett. Belegondoltam, ha Feanor is ennyi kincset adott volna nekem, vagy ha Thranduil vágya az lett volna, hogy ezt a halom kincset az utolsó tallérig vigyük el neki Bakacsinba, akkor kétszer is kiválthattam volna magam mindkettőjük fennhatósága alól. Az arany és más nemesfémek kupacában bóklászva szorosan Maglorba karoltam, hogy egy óvatlan, rossz félrelépés következtében el ne süllyedjek a kincslavinában. Az érmék és tallérok úgy csörögtek a lábunk alatt, mint a porladó csontvázak. Amikor a terem túlsó végének ajtajához értük, hirtelen morajlás hallatszott, amely egy vulkán kitörés zajára emlékeztetett minket.

- Véres harcnak nézünk elébe, testvéreim - felelte mosolyogva Maedhros, s csapatvezérhez méltóan elővette apja által kovácsolt kardját.

- Tudsz már küzdeni, Liani? - kérdezte Maglor, s én bánatos arccal megráztam a fejemet, hogy senki nem tanított meg a kardforgatásra.

- Semmi baj - nyugtatott meg Celegorm. - Majd mi megvédünk, ha jön az ellenség.

- Rendben - mondtam, s a fivérek utasítására az egyik oszlop mögé húzódtam, hogy lehetőleg biztonságban legyek.

Ők nyolcan körgyűrűt alkottak, s a nyomunkban járó balrog, meg a bánya alagútjai felől közeledő sárkány támadására számítva harcra készen várakoztak. Nem kellett sokáig tétlenül ácsorogniuk. A móriai balrog egyszer csak előrontott a kincses kamra sötétjéből, ahol nem világítottak fáklyák a fal mentén, s nyomban a tündékre támadt. Feanor vérei azonban nem voltak sem gyöngék, sem gyávák. Erejüket megfeszítve, s minden bátorságukat összeszedve rátámadtak az alvilági démonra, aki pusztító pokoltüzet bocsátott rájuk. A szilmarilok erejével ők is rendelkeztek, minek köszönhetően visszaverték a balrog ostorcsapásait. Én mozdulatlanul néztem a hősies csatájukat, amikor a hátam mögött felbukkant Smaug, s csatlakozott a küzdelemhez. Félelmemben hanyatt vágódtam a kincs halom tetején, s a sárkány vérszomjas tekintettel megtorpant előttem.

- Hát, még a barlangomon kívül is tündékbe kell botlanom?! - mennydörögte gyűlölködve. - Pusztuljatok átkozottak!

Azzal egy óriási tűzgolyót okádott ki vérvörös torkából, ami sistergő lángok formájában közeledett felém. A végzetes csapás olyan gyorsan jött, hogy a fivéreknek semmi idejük nem lett volna rá, hogy megállítsák a lobogó tűzben forgó gömböt. Egyetlen percig úgy éreztem, hogy a halál árnyékában járok, amikor egy fényszikra elébe vágott a lángoknak, s megsemmisítette a tűzgolyót egy szempillantás alatt. Könnyes szemmel, tehetetlenül állva felnéztem, s egy hatalmas sárkányt láttam a teremben repkedni. A bőre fehér volt, mint a hó, a szárnyai akár a griff madaraké, a karmai pedig szüntelenül villogtak, mint az újonnan kovácsolt pengék. Méretét szemlélve tízszer akkora volt, mint Smaug, s egész teste vakító fényességben táncolt. A fehér sárkánnyal való találkozás élménye számomra felejthetetlen maradt. A legfőbb emlék, amit megőriztem róla, hogy a szemébe pillantva olyan vonzódás kerített hatalmába, amit soha nem éreztem a honfitársaimtól. Furcsa kinézetű arca volt. A jobb szeme kék volt, mint a tenger, s írisz hártyáját beborító szemfolyadéka tajtékzó óceánként hullámzott a táguló pupillával együtt. A bal szeme viszont vörös volt, s heves tűzként lángolt, amelynek szivárványhártyája lávafolyamként biztosította fekete pupillájának csillogását. Sárgásfehér szemöldökei a sündisznók tüskés hátára emlékeztettek, s végül fejének ékes hajdísze levélzöld színben libegett a teremben érezhető szélfúvás következtében. Eközben Smaug gyilkos agyarait kivicsorítva felmordult, s a megmentőmre támadt, ám az sérülés nélkül megnyerte az ádáz összecsapást. Egy villámgyors mozdulattal megragadta ellenfelét a nyakánál, s a terem falának vágta, amely megrepedezett a hideg féreg súlyos testétől. Ezután pedig szárnyainak csapkodásával valóságos hurrikánt keltett, amellyel elfújta a balrogot, mint egy falevelet az avarból. A testvérek harcát is megkönnyítette ezáltal, akik kimerülten, kisebb sebesülésekkel tántorogtak egymásnak támaszkodva. A Rettenetes még egyszer felkelt, s utoljára támadt. A fehér sárkány éles, visító üvöltést hallatott, s karmait kimeresztve félig szétcincálta, acélerős fogaival pedig szétmarcangolta Smaugot, aki egy halálhörgés közepette kirepdesett a kincseskamrából, s onnan pedig elhagyta Erebort. Gyávaságában, s vereséget szenvedve éppenhogy eltudott menekülni. Thrór, s a katonái a várat rengető zajokra felfigyelve előre tartott dárdákkal álltak a kamra túlsó bejárata előtt, amelyet a testvérek szép lassan kitártak. Miután a veszély elhárult, a fehér sárkány tett felém néhány lépést, majd fejét óvatosan az enyémhez érintette, mint aki szeretetteljes simogatásra vár. Én remegő kézzel végigsimítottam selymes bundáján, s még egyszer a hívogató szemeibe néztem, mielőtt láthatatlanná nem vált előttem. Maedhros pedig így szólt a törp királyhoz:

- Üdv néked Thrór király! A birodalmadat egy sárkány és egy balrog próbálta feldúlni, de már nem fenyeget veszedelem, mert az ellenség megfutamodott az erőnk láttán.

- Melyik tündekirály küldte rám a harcosait? - kérdezte Thrór mogorván, látva Maedhros szemében a nem teljesen őszinte beszédet. - Tudom, hogy a nektek járó kincs miatt jöttetek, amit nem áll szándékomban átadni most sem, ahogy azelőtt sem tettem.

- Thranduil kincséért jöttünk, amit te kapzsi módon megtagadtál tőle! - szólt, s kardját a törp uralkodó torkának szegezte. - Add elő a kincses ládát vagy megkeserülöd!

- A birodalmam kincsét csak a testemen keresztül engedem át! - válaszolta határozottan, s intett katonáinak, akik rögvest szembeszálltak a tündékkel.

Mialatt a nyolc tünde Thrór törpjeivel küzdött, én a Maglortól kapott tündeköpenyem segítségével észrevétlenül elosontam a harcoló felek mellett, s a trónszék felé vettem az utamat. A törp király fejedelmi trónusához egy keskeny híd vezetett végig, amelyen végighaladva ráleltem Thranduil áhított kincses ládájára, amely egy törp harcos szobor lábánál hevert. A kezembe vettem, de kinyitni nem tudtam, mivel lakatra volt zárva. A láda kulcsát azonban nem találtam sehol, hiába néztem körül a terepen. Azt gondoltam, hogy a kapzsi tündekirály feltudja törni kulcsok nélkül is, így egy percig sem várva kilopakodtam a trónteremből. Ám, annak ellenére, hogy a köpeny mögé rejtőztem, a nemesfémek és drágakövek tetején való lépkedésem zaja megütötte a fivérek, s a törpök fülét egyaránt, ami egy tolvaj osonásának gyanúját ébresztette fel bennük. Ledermedve álltam a kincseskamra kellős közepén, miközben Maedhros egyenesen felém tartott, s végül lerántotta rólam az itt létemet észrevétlen állapotban tartó köpenyt.

- Liani, hogy te milyen okos kis tündelány vagy - mondta, s meglátva kezemben a kincses ládát, megölelt és megpuszilta a kurtizán béklyóval ékesített fülemet.

- Engedd meg, hogy elvihessem Thranduilnak a kincset, hisz magad mondtad, hogy Feanor ismét látni kíván - kérleltem, s ő ravaszkás mosollyal az arcán rábólintva elfogadta a kérésemet.

Azzal karon ragadott, s a várerődítmény kijárata felé sietett velem. Thrór azonban nem hagyta annyiban a dolgot, s tüstént utánunk küldte harcosait, akiket Maedhros testvérei tartóztattak fel egészen az előcsarnokig, ahol ők is futásnak eredve elhagyták Erebor várát. Amikor kiértünk a várpalotából keresztülvágtunk Suhatag piacán, amelynek egyik partszakaszán elkötöttünk egy csónakot, hogy átevezzünk a túlsó partra. A csónakból kiszállva kimerülten leültem a fűbe, s ekkor őzbakháton odaügetett hozzánk egy számomra ismerős tünde. Laillaer volt az, Thranduil egyik udvari testőre, s kérdő pillantásokat vetve rám, így szólt:

- Liani - mondta - miért szöktél meg Bakacsinból? Thranduil tűvé tette érted fél Középföldét.

Én, először nem válaszoltam, hanem átadtam neki a lopott kincses ládát, s ezt feleltem:

- Kérlek, ezt vidd el a királyodnak, s mondd azt neki, hogy megszereztem azt, amire vágyott.

- Rendben - egyezett bele, s látva a fivérek fenyegető arckifejezését, ellenkezés nélkül megfordult bakjával, s elvágtatott a szemünk elől.

Balszerencsémre Thranduil a közelünkben vert tábort, így Laillaer alig öt perc alatt visszatért hozzá kezében a kincsekkel megtömött ládával. Alázatosan térdet hajtva feléje nyújtotta a ládát, s ezt mondta:

- Ezt a felbecsülhetetlen, csillagfényű ékkövekkel teli ládát Liani küldte neked, felség. Azt mondta, hogy érteni fogod a célzását.

Thranduil rátarti tekintettel átvette az ajándékomat, feltörte a ládát egy feszítő vas segítségével, s mikor felnyitotta vad szemei kimeredtek a temérdek, fénylő ékkövekből készített ékszerek láttán. Ámulata azonban hamar elillant, amikor rájött, miért küldtem neki a vágyva vágyott kincseket. Megparancsolta Laillaernek, hogy azonnal vezesse őt hozzám. Az engedelmeskedve ura akaratának megmutatta az útirányt, s én ismét a sakálok királyának karmai közé kerültem. Épp indulni készültem a testvérekkel Amanba, mikor a sinda tündekirály ott termett szarvason ülő katonáival, majd így szólt:

- Hát, megvagy végre, te szökevény! - prüszkölte megvetően, s intett Galionnak, a főpohárnoknak, meg Elrosnak, az őrparancsnoknak, hogy ragadjanak meg, s ültessenek egy őzre.

- Soha többé nem térek vissza hozzád! - kiáltottam, s futásnak eredtem, ám a két erős tündeférfi könnyedén utolért, s durván megragadtak a karjaimnál fogva.

Maglor megpróbált a védelmemre kelni, de Maedhros elébe vágott.

- Nem hagyhatjuk, hogy magukkal vigyék! - tiltakozott, mire őt is lefogták testvérbátyjai.

- Ez már nem a mi gondunk, öcsém - felelte Maedhros, s kárörvendően felém fordulva, így felelt:

- Apám megfogja érteni, hogy miért nem tettem eleget az akaratának veled kapcsolatban. Neked Thranduil mellett a helyed, s nem pedig Aman tisztességes sorban élő, talpig becsületes tündéi között.

Azzal hátat fordított, s fivérei kíséretében útnak indult Finwe birodalma felé. Maglor szomorúan nézett vissza rám, akit erővel ráncigált el Caranthir és Celegorm.

- Ne hagyjatok itt, kérlek! - ordítottam, ahogy csak bírtam, s heves toporzékolásom közepette Galion úgy fejbe vágott egy fűzfa síppal, hogy félig eszméletlen állapotba kerültem.

- Tegyétek fel egy bakra, s menjünk! - sürgette őket Thranduil, miközben Elros kábultságomban felültetett a szarvasára.

A tündekirály elégedetten elmosolyodott, s két óra leforgása alatt hazatért velem Bakacsin erdejébe. A palotához érve testőrei kitárták előtte a kaput, s Thranduil előre sietett fejedelmi trónszékéhez. Ott elővette a hónalja alá csapott ládát, még egyszer megcsodálta a könnyen szerzett kincseket, s utasította Furint, a kürtösét, hogy vigye az ékkövekkel megtöltött ládát a kincses kamrájába, mivel ő maga is rendelkezett kincstárral birodalmának hatalmas várában. Ezt követően intett a testőröknek, hogy hozzanak rögvest a színe elé. Azok felráncigáltak a trónhoz vezető lépcsőn, s uruk lábai elé vetettek.

- Liani - kezdte alattomosan - megszöktél a tudtomon kívül, s még az irántad táplált szeretetemmel is hálátlanul visszaéltél.

- Az volt a célom, hogy a kincsért cserébe engedj el. Húsz évig voltam az ágyasod. Most már szabad akarok lenni. Hagyj elmennem, Thranduil!

Ő azonban válaszra sem méltatva egészen közel jött hozzám, s levette arcának balfeléről az égési sebeket eltakaró kendőt. A visszataszító látványtól annyira elborzadtam, hogy hányinger kerülgetett. Thranduil bal arca égett húscafatok foszlányaiból állt össze, s bal szemét szürke hályog lepte be, ami ideiglenes vaksággal sújtotta.

- Látod, hogy mivé lettem miattad?! - mordult rám, akár egy félelmetes vadállat. - Utánad mentem, hogy visszahozzalak, ezért kénytelen voltam szembenézni az északi hegyvidék hideg sárkányaival. Nézz rám! A fél arcom torzzá változott a harc hevében, s mindez temiattad történt velem! Minden bajomat kizárólag neked köszönhetem, de most én is megfizetek a sérülésemért, amit okoztál, Liani!

- Egy ilyen féreg, mint te, megérdemli, hogy egy sárkány csúffá tegye a külsejét! - vágtam vissza bátran. - Amilyen a kinézeted, olyan vagy belülről is!

Thranduil a pimaszságomért vadul arcon ütött. Az erős ütéstől elvesztettem az egyensúlyomat, s leestem volna a magas lépcsőzeten, ha Galion nem kap el hátulról. Jobb kezemet az orromhoz emeltem, amelyből vékony érben szivárgott a vér. Ő pedig így folytatta:

- A szemtelenséged dühöt keltett bennem, ezért úgy döntöttem, hogy egyszer s mindenkorra megtanítalak rá, hogyan kell viselkedni egy tündekirállyal szemben! Tanuld meg, hol a helyed köztünk, te senki lánya kurtizán! - üvöltötte, s gorombán megcibálta a hátul fonatba kötött hajamat.

Aztán intett Galionnak és Elrosnak, majd e szavakat intézte hozzájuk:

- Vigyétek és tanítsátok engedelmességre! Kárt azonban ne okozzatok benne, mert ő az enyém!

- Megértettük, felség - felelte mosolyogva Galion, s vaskos karjaival átfogva megindult velem Elrost követve a lépcsőn.

Én abban a pillanatban kapcsoltam, hogy mit akarnak velem tenni, s őrjöngő sírásban törtem ki. Lábaimmal, s leszorított testemmel eszeveszetten kapálózni kezdtem, miközben próbáltam kitépni magam Galion bivalyerős szorításából, de minden erőfeszítésem hiábavalónak bizonyult. Lethuin azonban a védelmemre kelt.

- Feltétlenül szükség van erre, uram? - szólt helytelenítve a tündekirály határozott döntését.

- Szeretnél osztozni vele a büntetésben? A testőreim örömmel levezetnek téged a kínzókamrába! - felelte utálatosan, s durva szavakkal zárta le a konfliktust.

- Feanor szajhája hadd tapasztalja meg, hogyan bánnak a sinda tündék a nolda királyok száműzött ágyasaival!

Azzal kiutasított mindenkit a trónteremből, s engem leendő megkínzóim magukkal vonszoltak a várbörtönbe. Elros kinyitotta az egyik cella ajtaját, miközben Galion így szólt hozzá:

- Igyekezz, hogy ne tartson túl sokáig! Csináljuk, aztán menjünk! - morogta ingerülten.

- Rendben, de nem a tiéd az első döfés! - vágott vissza dacosan, s berángattak a cellába.

- Ne tegyétek ezt velem! Könyörgök! - ordítottam könnybe lábadt szemekkel, ám ők úgy tettek, mintha meg sem hallották volna, amit mondtam.

Elros elővett egy vasbilincset, amivel béklyóba kötötte a kezeimet. Ezután Galion maga felé fordítva izmos testéhez szorított, amit nyakig befedett vastag, szarvas bundából készített harci öltözete. A következő percben Elros durva kezei érintették meg a derekamat, s ujjaival szétbontotta a felső, s alsó ruhámat egybetartó bőrövet. Síró arccal néztem a főpohárnok kéjtől lángoló szemeibe, mikor az őrparancsnok hátulról átfogva úgy belém döfött, mint akinek égő nyársat szúrnak az alfelébe. Üvöltöttem a fájdalomtól, s erre Galion is belém nyomta hímvesszőjét, amely az előbbi döfködéseknél kétszer annyira fájt. Az ölem alja kimondhatatlanul sajgott az erőteljes behatolások okozta fájdalomtól, de lelkem annál is jobban szenvedett a megaláztatástól, amit soha nem kívánnék még egy ellenséges tünde vagy ember kurtizánnak sem. A két agresszív tündeférfi szüntelenül döfködtek elviselhetetlen fájdalommal, míg végül elengedtek, s én hangosan sírva térdre rogytam a hideg, lucskos kőpadlón. Lehajtott fejjel, visszafojtottan nyöszörögtem, mikor Galion kielégült mosollyal letérdelt hozzám, s finoman megsimogatta a forró könnycseppektől ázott arcomat, meg a sírástól remegő ajkaimat. Én szipogva, megalázottan néztem magam elé, miután erőszakos megbecstelenítőim békén hagytak, s a cellából kisétálva Elros háromszor megforgatta a kulcsot a zárban. Kivörösödött, bedagadt szemekkel utánuk néztem, s még láttam, ahogy árnyékuk a falra vetülve követi őket. Keserves sírásra fakadtam, s életem egyik legfájdalmasabb élménye után olyan érzület lángolt fel bennem, hogy meggyűlöltem minden tündeférfit, aki csak létezett Középföldén. Ökölbe szorított kezekkel továbbra is a padlón térdepeltem, mikor a cellám ajtajánál megjelent Lethuin, s vigasztalóan azt mondta:

- Segítek neked a szökésben! Esküszöm, hogy kijuttatlak innen! Megígérem, Liani!

Aztán az ő szava is elnémult, s én nem láttam a könnytől csillogó szemeim előtt mást, mint a cella koromfekete falát, a sarokban egy szúrágta faágyat, s a két megerőszakolóm rémképét, akiknek a palotában való jelenléte a várbörtön rácsain kívül is kínzott, s gyötört egész éjjel. Hát, még a cselekedetük emléke, mily sokáig nyomasztott életemben.

A Hold feljött az égre a csillagok közé, s Thranduil várára is csend borult. Az erdő tündék nyugovóra tértek, csak én bámultam a sötétségbe a cella falának dőlve. Az egyetlen dolog, ami vigaszt nyújtott a számomra, hogy Legolas biztos megtalálta Melront, s hamarosan küld róla hírt nekem. Ezen töprengve hirtelen egy kulcscsomó csörgése ütötte meg a fülemet a rácson túlról. Lethuint láttam a cellánál álldogálni, aki suttogva így szólt hozzám:

- Betartom az ígértemet, Liani. Most lehetőséged van arra, hogy elszökj - mondta, s azzal zajtalanul kinyitotta a cellarácsot.

Én megörülve eléje sétáltam, s ezt kérdeztem:

- Hogy sikerült megszerezned a kulcsokat?

- Elros és Galion ma éjjel részegre itták magukat a pincében. Bódult állapotukban nem volt nehéz megszereznem a kulcsot az őrparancsnoktól - felelte, aztán a kezembe adott egy lothlórieni vadnövénytől származó levelet.

- Mi ez? - néztem rá csodálkozva.

- Ebben lembas kenyér van. Nem tudom, hogy a királyom adott-e neked ilyesmit, de én elcsentem egy cipót az éléskamrájából. Ez az adag három hétre való élelemnek felel meg. Oszd be magadnak mértéktartóan, s indulj észak felé. Ott biztonságban leszel a hegyek között, ahol nem lesnek rád sem balrogok, sem sárkányok.

- Köszönöm mindazt, amit értem tettél. A jóságodat nem fogom elfelejteni, Lethuin - mondtam, s szemeim bekönnyeztek.

Ő méltóságteljesen rábólintott, majd figyelmeztető hangon így folytatta:

- Menj már el! Menj, mielőtt Thranduil vagy az őrök közül valaki meglát! A vár kapuja nyitva áll előtted. Menekülj, amíg nem késő! Az éj leple alatt megtudsz szökni. Fuss, s ne térj vissza soha többé!

Ezzel elvezetett a kapuhoz, ahol búcsúzóul szorosan megöleltük egymást, s én útnak indultam a vén, sötét éjszakában. A szökésem után Lethuint tüstént kézre kerítették ura testőrei, s cinkosság vádjával a színe elé hurcolták. Thranduil álmatagon felkelt a szarvas prémes ágyából, s faggatóan így szólt a katonájához:

- Igaz, hogy segítettél megszökni az ágyasomnak? - kérdezte komolyan.

- Nem, felség - válaszolta kimérten, semmi félelmet nem mutatva a tündekirály előtt. - Az őrparancsnok a főpohárnok elé tartott egy boros kupát, amit az a kelleténél többször színültig öntött vörösborral.

Thranduil ránézett Elrosra és Galionra, akik csakugyan a sárgaföldig leitták magukat a kéjelgés után. Aztán ismét Lethuinhoz fordult:

- Liani merre szökött?

- A Gundabadi hegyek felé vette az irányt - mondta.

Thranduil e válaszra elmosolyodott, s így szólt:

- Akkor hagyjuk futni a lányt - mondta határozottan, s álmosan visszafeküdt az ágyába.

Az éjszaka hátralévő óráiban számkivetett, kóborló tündeként vágtam keresztül a Bakacsinerdőn. Hosszú utam során néha hátra tekintettem, mivel az a képzelgés motoszkált az elmémben, hogy minden egyes falevél rezzenése és a fák lombjainak széltől való suhogása az utánam küldött tündeharcosok közeledtét jelzi. Sőt! Ahogy bóklásztam, olykor úgy éreztem, mintha Thranduil erős jobb keze ragadná meg hátulról a ruhám gallérját, s durván rángatna vissza a palotába. Nem tudtam, hova megyek, csak Lethuin tanácsát megfogadva vándoroltam észak felé, ahol jó ég tudja, kihez kerülök. Napokon át bolyongtam a sindák sűrű erdejében, miközben a megmentőmtől kapott lembas kenyérrel enyhítettem az éhségemet. Életemben akkor ettem először lembast, amelynek íze hihetetlenül finom volt, s akkora energiával látott el, hogy fáradtság nélkül kitudtam érni tíz nap alatt az erdő széléig. Ám, onnantól fogva nem volt tovább szárazföld, csak egy hullámzó folyó, amelynek nem láttam a túlpartját. Csónak nem volt a közelben, s átúszni a túlpartra pedig lehetetlen volt. Bánatomban leültem egy dombszélre, s a messzi távolságot elnézve újra végiggondoltam az életemet. A történtek után arra az elhatározásra jutottam, hogy nem akarok többé a tündék közt élni, hanem távol tőlük, egyedül az emberek világában, ha befogadnak maguk közé. Nem kívánkoztam vissza sem Amanba, sem Bakacsinba, sem Lothlórienbe, hogy terhére legyek Galadrielnek, s nem akartam Elrond házában sem lakhelyet kérni Völgyzugolyban. Jobbnak láttam különélni népemtől, mintsem tovább szenvedni tőlük. Inkább éljek kirekesztve, mint egy harmadik tündekirály ágyasaként. Miközben ezen gondolkoztam, egyszerre vad morgásokat hallottam a hátam mögött. Amikor megfordultam, négy ocsmány kinézetű lény állt előttem élesre fent pengékkel. Akkor láttam életemben először orkokat, s mivel még mindig harcképtelen voltam, nem tudtam hová menekülni előlük. Támadóim fogvicsorítva közeledtek felém, majd egymás után hullottak el a lábaim előtt. Egy középkorú, harcra termett tündeférfi állott velem szemben egy kifeszített íjjal a kezében. Kedvesen megszólított:

- Nem sebesültél meg? - kérdezte aggódó tekintettel.

- Nem, semmi bajom - feleltem. - Köszönöm, hogy megmentettél.

- Miért kószálsz egyedül Thranduil birodalmában? Egy ilyen fiatal tündelánynak veszélyes kíséret nélkül vándorolnia az erdőben.

- Száműzött vagyok. Nincs hová mennem - válaszoltam őszintén, s erre együtt érzően így szólt:

- Van kedved velem jönni Esgarothba? Épp oda készülök, ahol a Völgy és Tóváros ura, Girion él. A király biztosít számodra szállást.

- Girion is tünde? - kérdeztem vissza.

Ő egy kicsit furcsán nézett rám, majd meleg hangon így felelt:

- Ő az emberek közé tartozik. Bölcs és igazságos. Jó barátságban áll a tündékkel. Én Círdan vagyok, a két város legkiválóbb hajóácsa. Életem nagy részét a hajózás tölti ki. Középfölde minden vidékét, tartományát és rejtett zugát bejártam már. Nos? Velem tartasz?

- Igen - feleltem kissé habozva, de belegondoltam, hogyha nem akarok az orkok által veszni, akkor valahol mégiscsak élnem kell.

Círdan barátságosan viselkedett velem, így tőle nem tartottam, amíg egy általa ácsolt, kisebb hajóban ülve el nem jutottunk Esgarothba. Völgyváros szemet gyönyörködtetően szép hely volt, csakúgy, mint a szomszédságában épült Tóváros. Mindkettőt Girion kormányozta, aki híres volt bőkezűségéről. Én az érkezésem első percétől fogva nem tápláltam hiú ábrándokat a sorsomat illetően, s jelen pillanatban Círdan volt az egyetlen védelmezőm, akire támaszkodhattam. Vigyáztam, hogy vele semmi szín alatt ne kerüljek konfliktusba, ha életben akarok maradni a népem birodalmaitól kívül élve. Ő az ácsoláshoz edzett mozdulatokkal elirányította a hajót Esgaroth kikötőjéig, majd kézen fogva elvezetett Girion kastélyába. Az épület kívül és belül egyaránt virágzott a pompától, s az ottaniakon meglátszott, hogy fényűzésben élnek királyuk jóvoltából. A főbejárathoz vezető lépcsőn felérve az őrök kérdezés nélkül beengedtek minket, s Círdan elkalauzolt engem a trónteremig. Girion egy viszonylag fiatal korban levő király volt, s kellemes modorral rendelkezett. A gesztusaiból tudtam, hogy az első perctől fogva megkedvelt.

- Szeretettel üdvözlöm az új tündét birodalmamban, akit Círdan nagylelkűen idehozott - szólt nyájas hangon. - Maradj itt, ameddig csak kedved tartja.

- Köszönöm, hogy felajánlottad a szeretetteljes befogadást, felség. Örömmel elfogadom, hisz úgysincs hová mennem - feleltem alázattal.

Girion nem tudott a tündék világában létező kurtizánságról, ezért megkértem Círdant, hogy ne tegyen neki róla említést. Nem akartam, hogy egy emberkirály is visszaéljen azzal a lehetőséggel, amely igazságtalanul jutott osztályrészemül. Ráadásul, Girionnak már volt felesége, meg egy Bard nevű fia is, aki alig volt négy éves. Nem hiányzott számomra, hogy ismét egy királyi család fejétől szülessen utódom, aki félvérnek születne. Az érkezésem napján Girion étellel, itallal bőségesen ellátott, s saját hálószobát biztosított nekem. Egy szép, kényelmes szobát kaptam, amely tele volt aranyozott dísztárgyakkal és fehéraranyból készült, hajszálvékony nyakláncokkal, amelyekhez nem nyúltam, mivel nem az én tulajdonaim voltak. Az asztalok, székek és ruhásszekrények, mind tölgyből és fűzfából voltak ügyes kézzel megfaragva. Az ágyneműt finom selyemből varrták, s a fapadlón egy virágos rét mintájával szőtt szőnyeg volt. Azt elnézve a tündebirodalom egy részét véltem kivenni a szövetszálakból. Girion rajongott a kultúránkért, s különösen a noldák művészetét kedvelte. A szőnyegen a színes virágok mellett a Tündék ösvényét láttam, amely az őszi évszakot jelképezte. Ezen kívül felismertem Lothlórient, meg Völgyzugolyt, amely a szőnyegen ábrázolva elém varázsolta birodalmának csodálatos látványát. Az esti órákban eloltottam az asztalon lévő mécses gyertyát, s nyugovóra készültem, amikor régi pajtásom, az erebori rigó szobám ablakának párkányára szállt. Egy finoman összehajtott levelet tartott a csőrében, rajta Legolas kézírásával. Ez állt a levélben:

Drága, édes Liani!
Boldog legyen a szíved, mert megtaláltam a fiúnkat, akinek szüksége van a segítségemre. Hosszú ideig mellette maradok Valinorban, ahol apám atyja, Oropher gondoskodik rólunk. Kérlek, ne csüggedj, s légy türelemmel a visszatérésünkig! Ígérem, hogy mindig küldök neked hírt a helyzetünkről. Arra kérlek, add tudtomra, hol vagy, miután fülembe jutott, hogy apám elűzött az otthonából. Nyugodt akarok lenni afelől, hogy jó kezek vigyáznak rád. Ezerszer ölellek, őszinte szerelemmel csókollak, s lélekben minden éjjel a tiéd vagyok.
A sindák tündehercege: Zöldlomb Legolas

Melron fiam apjának levelét olvasva sűrű könnyek szöktek a szemembe, s még az éjjel megüzentem neki az esgaroth-i tartózkodásomat, meg a szerencsés találkozásomat Círdannal. Azt azonban már nem mertem levélben közölni, hogy mit tett velem Elros és Galion Thranduil kegyetlen parancsára. A velem szemben elkövetett erőszakosságuknak nem várt következménye is lett. Pár nappal az érkezésem után megéreztem, hogy ismét teherbe estem, s megint iker fiakat várok. Girion a hír hallatára nem taszított el magától, hanem inkább örvendett a tündék csodálatos várandóságán, s gond nélkül megengedte, hogy a fiaimat megszülhessem Völgyvárosban. A terhesség utolsó hónapjának végén Círdan segített megszülnöm őket. Elros fiának a Mardé, s a Galiontól fogant utódomnak pedig a Giliath nevet adtam, ami annyit jelent: „A csillagok szülötte”. Róluk habozás nélkül hírt adtam Legolasnak, aki nem vetett meg miattuk, hiszen Thandronen sem tőle származott. Az azonban egyre jobban izgatta a fantáziáját, kiktől születtek újra gyerekeim, ám én csak annyit válaszoltam minden egyes levelemben, várjon türelemmel e talány megfejtésével. Három boldog év múlt el, amelyet Esgarothban a fiaimmal töltöttem. Ők jelentették számomra a legnagyobb boldogságot ebben a háborúktól káoszba taszított életben, a lelkem békéjét, s a tüskéktől elmérgeződött szívem nyugalmát.

Egy nap szürkületkor kiballagtam fiaimmal Girion várkastélyából, s a város kikötője felé vettük az irányt. A többségében faviskókból épült házak ajtaja fölött közönséges olajlámpa szolgált világítóként. A kikötőben egyedül Círdan tartózkodott, s egy frissen ácsolt hajódeszkát csiszolt. Mellette egy fanyelű pecabot volt letéve a földre. Mardé és Giliath odaszaladtak hozzá, ugyanis a három év alatt úgy szerették őt, mintha az apjuk lenne. Ő szeretettel megölelte mindkettőt, majd reám mosolygott:

- Kellemes esténk van - mondta barátságosan. - Látszik, hogy szereted Esgaroth földjét.

- Itt nyugalomra lelek - feleltem meleg hangon, s leültem melléje. - Az emberek világában nem vagyok alávetve sem merevszabályoknak, sem a tündekirályok kénye-kedvének, s nem vagyok kiszolgáltatva senkinek.

- Hány éven át voltál Thranduil szeretője? - kérdezte viszonylag tapintatosan.

- Húsz évig - feleltem.

- Feanor mondott neked valamit a szüleidről?

- Nem - ráztam meg a fejemet - ő soha nem beszélt nekem a születésem hátteréről. Tizenhat éves koromban tett az ágyasává.

- Kiktől születtek még gyerekeid rajtuk kívül? - kérdezte, miközben az előttünk hancúrozó Mardéra és Giliathra pillantott.

- Thranduiltól egy Thandronen nevű fiam, s Legolastól pedig egy Melron nevű fiam született, aki most Valinorban él.

- Te jó anya vagy, Liani - mondta elmosolyodva, s finoman rátette kezét a bal vállamra. - Légy büszke rá, hogy kurtizánként utódaid születhettek! Ez más tündeágyasnak nemigen adatik meg.

- Köszönöm, Círdan - néztem rá mosolyogva. - Örülök, hogy te mindig mellettünk állsz. Rajtad kívül nincs más, akire támaszkodhatnék.

A válaszomra még inkább mosolyra húzódtak csókolni való ajkai, majd ezt kérdezte:

- Milyen a kézügyességed? - érdeklődött.

- Eddig még soha nem készítettem semmit, hisz meg se tanítottak az ilyesfajta munkára - válaszoltam, s szégyenkezve lehajtottam a fejemet.

- Szeretnéd, hogy megtanítsalak az íjkészítésre?

- Örülnék neki - feleltem kitartó mosollyal az arcomon.

Círdan egy röpke percre felkelt ültőhelyéből, s a tökéletesre lecsiszolt felületű deszka mellől felvett egy megmunkálatlan tiszafarönköt. Aztán kezében a fadarabbal visszaült mellém.

- Faragj ebből a rönkből egy íjat! - mondta, s az ölembe fektette a kemény fadarabot.

- Te tréfálsz velem? - kérdeztem humorosra véve az utasítását.

- Egyáltalán nem - tiltakozott nevetve. - Vedd magadhoz a pecabotnál lévő hámozó kést és kezd el vágni vele a fát! Meglátod, sikerülni fog.

Egy fél percig töprengtem a dolgon, aztán engedelmesen kezembe vettem a pengeélesre fent, villogó kést, s óvatosan végighúztam a rönk korhadt felszínén. Círdan látva a késtől való ódzkodásomat, ekképpen bíztatott:

- Ne félj! Nem túl nehéz munka. Igaz, hogy egy tündekurtizán kezének, aki nem fogott mást, csak selymet és vásznat, egy éles vágóeszköz, s egy türelmet igénylő fafaragás felsebzést okoz. Ám, egy korlátok közé szorított tündelány kezeinek is erősnek kell lenniük, amiken meglátszik a fáradtságos munkavégzés. Előbb vagy utóbb harcolni is meg kell tanulnod, különben elveszel Középfölde világában.

- Tudom - bólintottam, s összeszedetten bölcs szavaitól kedvet kapva az íjkészítéshez, nekifogtam a munkának.

Hosszú órákba telt, mire olyannyira sikerült nyesnem a rönköt, hogy megfelelővé vált egy íj elkészítéséhez. A kezeim véresre karcolódtak a késtől, s a tenyereimet csúnyán feltörték a korhadt fadarabok. Círdan azonban a javamat akarva buzdított a további feladat elvégzésére. Egy íj kifaragása sokkal nehezebb volt, mint a farönk felszínének hámozása. A rönkbe vágva próbáltam pontos íjformát vágni. Ennek végzésekor Círdan óvatosan megfogta a kezeimet, s vezette őket a vágás közben, mivel ebben valóban nem volt még gyakorlatom. Az íjfaragást viszont mindenképpen tanulni kell, hogy igazán tökéletesen sikerüljön. Egy íjat feltétlenül úgy kell elkészíteni, hogy az nyílkilövésre alkalmas legyen. Mi, tündék pedig legfőbb fegyverünkként az íjat használtuk kezdettől fogva a harcok során. Végül, mégiscsak sikerült faragnom egy szép íjat, amelyet Círdan maga is megcsodált.

- Ügyes vagy, Liani - dicsért meg őszintén. - Elkészítetted életed első íját.

- Nem is tudom, hogy voltam rá képes, hiszen először csináltam - feleltem csodálkozva a saját kézügyességemen.

- Nos, az íjjal megvagyunk. Most már csak egy nyílvessző kell hozzá - mondta, s azzal előkeresett a szerszámai közül egy szilárd erős nyilat.

- Nagyon szép. Te készítetted? - kérdeztem megcsodálva a lenyűgözően profi kézimunka által csinált nyílvesszőt.

- Igen, a Hegymélyben kovácsoltam, hogy egy nap meglepjem vele Giriont, ha már íj is készült hozzá.

- És ezt a feladatot rám bíztad - értettem meg a tőlem elvárt munkavégzés lényegét, s értelmét.

Círdan válasz nélkül bólintott, majd így szólt:

- Holnap reggel a király színe elé járulunk, s én elmondom, hogy az íjat te készítetted, amire ő hosszú esztendők óta vágyott.

- Rendben - fogadtam el a döntését, aztán magamhoz intettem a fiaimat, hogy ideje nyugovóra térnünk.

Másnap korán reggel ígéretéhez híven elvitt a palotába, ahol megmutatta Girionnak az általam készített íjat. A király annyira megörült a művemnek, hogy az íjat a nyílvesszővel együtt kihelyezte Völgyváros őrszemtornyának tetejére. Az íj hosszú éveken át kifeszítve állott a tornyon a kilövésre váró nyíllal együtt.