5. fejezet
Verseny életre-halálra egy láda kincsért
Feanor egyszer azt mondta nekem, hogy mi tündék másképp éljük át az idő múlását, mint az emberek. Amíg egy ember számára ötven év egy fél életet jelent, addig száz esztendő egy tündének olyan, mintha egyetlen év járt volna el fölötte. Húsz év letelte Bakacsinban úgy suhant el mellettem, mint két röpke huszonnégy hónap. A fiaim életerős ifjakká serdültek, s felnőtt korukra egymás tökéletes ellentéteivé váltak. Melron apja után az erdei királyság trónjának jogos örököse volt. Thranduil ellenben a kisebbik fiát, Thandronent kívánta látni az uralkodás helyén, aki nemcsak ijesztően hasonlított rá, hanem teljes mértékben az ő vad természetét, s gőgös, kapzsi, hatalomvágyó, kéjenc jellemvonásait örökölte. Apja jobban szerette őt az unokájánál, aki féltestvérbátyjával ellentétben becsületes, bátor és jó szándékú volt, mint Legolas. Gyerekkorától kezdve állandó viszálykodásban állt Thandronennel, aki nemegyszer verekedett öccsével akár egyetlen játékszer miatt is. Ekképpen múltak el az évek, s a fiaim egyre közeledtek az őket megillető trón elfoglalásának napjához.
Egy késő éjjelen képtelen voltam aludni. Akárhogy forgolódtam az ágyban, egyszerűen nem jött álom a szememre. Valami belső feszültség gyötört, amely megakadályozta, hogy nyugovóra térjek. A fiaim születése után Thranduil saját hálószobát biztosított a számomra, s csak akkor hívott a fejedelmi ágyába, ha a száztíz szeretője közül éppen velem volt kedve lefeküdni. Ám, attól fogva rendszeresen megitatott a tündeporral, nehogy még egyszer utódot szüljek neki, mivel ő Legolas mellett kizárólag Thandronent viselte el, s nevelte fel magának. Ezen az éjszakán a saját hálószobámban tartózkodtam, majd a kínlódásba belefáradva fogtam magam, s egy selyem hálóköntöst felöltve kisétáltam a hosszú, sötét, kacskaringós folyosóra. A meredek lépcsőkön lebotorkálva a trónterembe tévedtem, ahol az olvasóteremből civakodásra utaló hangok szűrődtek ki, s ütötték meg a fülemet. Thranduil és Maenthoron hangját véltem kivenni a heves szócsatározásból, s kíváncsiságtól elcsábulva hallgatózni kezdtem az ajtó mögött, ami résnyire nyitva állott.
- Nem érdekel, hogy mit gondolsz, de én elmegyek, s viszem az összes szajhádat, kivéve azt, amelyik fattyat szült neked! - rikoltotta Maenthoron, s dühében a bent lévő asztalra csapott.
- Nincs jogod hozzá, hogy magaddal vidd Valinorba az ágyasaimat! Felőlem menj, ha akarsz, de a szeretőim akkor távoznak innen, ha nekem áll szándékomban megszabadulni tőlük! - vágott vissza Thranduil, miközben fenyegetően meglóbálta neje orra előtt királyi jogarát.
- Nem fogsz megakadályozni a tervem véghezvitelében! Pár nappal ezelőtt üzentem Orophernek, aki az összes ágyasodat szívesen látja az otthonában.
- Adj hálát Ilúvatarnak, hogy tündének születtél, s hogy a feleségem vagy, mert ha az ágyasom volnál, akkor már rég kivégeztettelek volna!
- Azt ajánlom, hogy jó időre elégedj meg a második fiadat megszült ágyasoddal - felelte Maenthoron gúnyosan, s hátat fordított urának.
A szoba túlsó kijáratán át távozott, minek következtében a fák leveleit megrezegtető éjszakai szél kitárta a nyikorgó bejárati ajtót, ami mögött hallgatóztam. A tekintetem Thranduil dühödt ábrázatával találkozott, aki olyan gyilkos szemeket meresztett rám, hogy megijedtem tőle. Ösztönösen megfordultam, s elakartam szaladni előle, de alig tettem két lépést, amikor Elros baloldalról elkapott a karomnál fogva, azután megragadott a tarkómnál, s belökdösött királya színe elé, majd az ajtót becsukva kettesben hagyott minket.
- Liani - lépett hozzám színlelt kedvességgel - miért kószálsz a palota termeiben az éjszaka kellős közepén? Nem tudsz aludni?
- Tudom, hogy haragszol rám, amiért kihallgattalak titeket - válaszoltam egyszerűen, hogy lássa, engem nem tud becsapni.
- Nem haragszom rád - mondta hamisan elmosolyodva, s egy lassúcska mozdulattal előhúzta vörös színű köntöséből az apjától örökölt kardját, amelynek tűhegyes végét a torkomnak szegezte. - Csupán nem szeretem, amikor az egyetlen, kivételes bánásmódban részesített ágyasom kémkedik utánam.
- Nem kémkedtem utánad! Véletlenül hallottam meg, ahogy a feleségeddel marakodsz! - tiltakoztam, mire ő kardjának villogó élét a nyaki ütőeremhez érintette.
- Becsüllek, amiért egy csodálatos fiút szültél nekem, s ezért megőrzöm veled szemben a jóindulatomat, de ha még egyszer beleártod magad a magánügyeimbe, akkor a kezemben tartott karddal elcsúfítom azt az elbűvölően szép arcocskádat! - mondta kárörvendően fenyegetve, s a pengével, egy hirtelen mozdulattal a levegőbe hadonászott.
A csapástól hátratántorodtam, s a hajam tincsenként kuszálódott össze, ahogy a kard suhintása kettészelte a levegőt. Egy percig azt hittem, hogy beváltja a fenyegetését, s egy mély sebet fog ejteni a sima arcbőrömön, de a rám ijesztést követően visszatette hüvelyébe a kardját, s elrejtette köntöse alá, ahonnét az imént előhúzta.
- Legközelebb nem leszek veled szemben elnéző - folytatta kimérten, s jobb kezével megsimogatta mindkét orcámat. - Valahányszor tükörbe nézel, emlékezz a szavaimra, különben egy sebhelyektől eltorzult arc fog rád visszaköszönni az üveglapról.
- Tévedsz, ha azt hiszed, hogy ezzel sikerült megfélemlítened - válaszoltam lenyugodva, miközben kitartóan néztünk egymás szemébe.
- Eredj aludni! - parancsolt rám gonoszan elvigyorodva, s gavallérosan kinyitotta előttem az olvasóterem ajtaját.
Egy hónappal később a Köd-hegység mélyébe épült Erebor várának sziklás falait járó rigó Thranduil fekete tintával lepecsételt üzenetével röpült el Völgyzugolyba. Ezt a kisebb nolda királyságot, amit az erdő tündék nyelvén Imladrisnak neveztek, Galadriel veje, a tekintélyes Elrond uralta, aki anyósához hasonlóan kemény kézzel kormányozta birodalmát. Aznap a palota erkélyein járkált, miközben figyelemmel kísérte végig övéinek minden egyes mozzanatát. A főkapuhoz vezető lépcsőn Lindír ballagott fel, s büszkén kihúzva magát, így szólt urához:
- Elrond, uram - szólt mosolyogva - Thranduil üzenetet küldött Bakacsinból, amelyben a jóváhagyásodat kéri, hogy a legkiválóbb harcosaid részt vegyenek egy általa megrendezett versenyen.
- Ha Thranduil valami őrült versenyt kíván rendezni, akkor habozás nélkül visszautasítom az ajánlatát. Nem engedem, hogy a harcosaim holmi értelmetlen versenyjáték miatt kockára tegyék az életüket!
- A levélben azt írja, hogy a verseny minden résztvevőjének el kell jutnia Ereborba, ahol egy ládányi csillagfényű ékkő ellopása a kitűzött cél. Aki megszerzi a kincset, s sértetlenül elviszi neki, az felbecsülhetetlen értékű jutalmat kap.
- Nevetséges! Oropher fia világéletében a drágakövek után vágyódott. Egy láda kincs megszerzéséhez nem elég neki a saját hadseregéből kiválasztott harcosokból álló csapat? Ennyire félti a katonáit, vagy csupán összeakarja mérni a sindák erejét a noldákéval?
- Szerintem fontolóra kéne venned az ajánlatát. Részemről szívesen csatlakoznék a többi résztvevőhöz.
- Másokat is meghívott? - vonta fel a szemöldökét ledöbbenve.
- Rajtunk kívül Lothlórien és Aman tündéi kaptak tőle üzenetet, akik tudtommal elfogadták a meghívását, s részt kívánnak venni a versenyen.
- S, én kiket küldjek el Bakacsinba? Nekem nincs több ezer harcosom, mint a feleségem rokonainak. Veled együtt csak tíz katonát tudok útjára engedni. Ez a csekély létszám megfelel Thranduilnak?
- Persze - bólintott magabiztosan - ő csak azt tartja szem előtt, hogy kik bizonyulnak kiválónak a versenyén.
- Egészen pontosan miféle versenyről van szó? Ork hordákkal kell szembenézni?
- A különböző királyságokból érkező tündéknek rendelkezniük kell más-más teherbíró állattal, aminek a segítségével elindulnak a kijelölt utakon. Öt nap van rá, hogy a versenyzők eljussanak Ereborba, s ugyanennyi idő áll rendelkezésre a kincs elviteléig Bakacsinba.
- Mi lesz azokkal, akik veszítenek?
- A veszteseknek kötelességük átadni egy fejedelmi gyűrűt Thranduilnak.
Elrond néhány perceg habozott, majd végül rábólintott, hogy elfogadja az erdő tündék királyának meghívását.
- Az ő csapatjátékosai lovakkal indulnak?
- Nem, ők dámvadakkal versenyeznek. A lothlórieni tündék szamarakkal, s az Amanból jövők pedig lovak hátán vágnak neki a versenynek.
- Ha nem használhatunk lovakat, akkor nincs mivel indulnunk! - emelte fel a hangját, s majdnem azon volt, hogy visszavonja a beleegyezését, mire Lindír megnyugtató választ adott a hirtelen jött felmérgesedésére.
- Induljunk púpú tevékkel! Olyan állatok még nem szerepelnek az eddigiek között.
- Völgyzugoly tíz jeles lovagja eltevegel Elrond vezetésével Bakacsinba - mormolta félhangosan, megszemélyesítve önmagát, s mulatságosnak vélve az egész versenyzést, felkacagott.
- Akkor részt vehetünk a versenyen, uram? - kérdezte Lindír izgatottan, s mikor Elrond igennel válaszolt, táncra perdült örömében, mint egy gyerek tünde, aki élete legizgalmasabb csapatjátékában vesz részt.
A Bakacsinban zajló eseményeket Feanor figyelemmel kísérte végig második palantírján keresztül. Húsz év után most először érezte a hiányomat, ezért eltervezte, hogy csalafinta módon visszaszerez magának, amit a verseny közben kíván megvalósítani. Ezen tűnődött, amikor belépett hozzá Maedhros, majd így szólt:
- Fülembe jutott, hogy Thranduil versenyre hívta a családunk valamennyi tagját. Akarod, hogy részt vegyünk rajta?
- Eleve az a célom, hogy te meg a fivéreid jelen legyetek - felelte, s letakarta az elsötétült palantírt egy kendővel. - Amint odaértek, gondoskodj róla, hogy a régi ágyasom, Liani is csatlakozzon a versenyzők közé.
- Ugyan, miért fontos még neked az a lány? Régen elhagyott már, s azóta két fattyút szült egyszerre. Egyiket Thranduilnak, a másikat meg a fiának, Legolasnak. Mi szükséged van így rá?
- Ne feledd, hogy ő mindig az enyém marad. Mellesleg, az erdő tündék királyának csupán kölcsönbe adtam, s nem örökbe - válaszolta komolyan. - Hozd vissza Lianit!
- Rendben - bólintott atyja akaratát elfogadva. - Készüljünk fel az útra, hisz hamarosan indulunk a sinda birodalomba.
A verseny napján Thranduil kivonult családtagjai kíséretében a palota udvarkertjébe, ahol útjára engedte Maenthoront Valinorba. A tündenő elégedett mosollyal az arcán lépte át férje palotakertjének kapuját, s a háta mögött felsorakoztak Thranduil ágyasai, akik hűségesen követték úrnőjüket új hazájukba. Én a palota egyik erkélyéről figyeltem az eseményeket, s emlékszem, hogy valamennyinek öröm csillant fel a szemében, néhányan azonban könnyeket hullajtottak, mintha a királyuktól való elszakadásukkal a vesztőhely felé igyekeznének. Azon a napon Thranduil nem kívánt látni engem, így nem is engedett ki a palotából, nehogy láthassam a versenyt, amely a reggeli órákban már javában készülőben volt. Maenthoron távozása után félrevonultam, s az algától csúszós, nedves liánoktól nyirkos folyosón a szobámba készültem menni. A folyosó másik végében szembetalálkoztam idősebbik fiammal, Thandronennel, aki kérdő pillantásokat vetve rám, így szólt:
- Anyám! - szólított meg meglepett ábrázattal.
- Fiam? - néztem vissza rá őszinte, anyai szeretetemet kifejező mosolygással.
- Apám meghívottjai megérkeztek már a palotába?
- Még nem, de nemsokára itt lesznek.
- A pár nappal ezelőtti éjszakán mi történt közted és apa között? - tette fel a kérdést, mintha reá is vonatkozna az a civakodás, ami köztem és Thranduil között zajlott le.
- Miből gondolod, hogy szót váltottam akkor éjjel apáddal? - kérdeztem vissza, s reméltem, hogy néhány okos válasszal sikerül lezárnom a fiam által szóbahozott, rossz perceket előidéző témát.
- Elros mondta, hogy karddal fenyegetett meg. Mi történt, hogy ilyesfajta cselekedetre vetemedett?
- Az apád jobbnak látja, ha engem nem von bele olyan ügyekbe, amelyek csak rá tartoznak - válaszoltam nyugodtan. - Ha majd egy nap király leszel, akkor mindig tartsd szem előtt a legfontosabbat.
- Mire gondolsz, anyám? - nézett rám kimeredt szemekkel, amelyek Thranduil lélektükrei voltak éles vágásukkal, zöldeskék színükkel és a vastag szemöldökökkel együtt.
- Arra, hogy jó király legyél, s ne kövesd el azokat a vétkeket, amiket sok más tündekirály elkövetett életében.
Thandronen nem teljesen értette a válaszomat, de elfogadóan rá bólintott, majd méltóságteljes léptekben elhaladt mellettem, mintha már királlyá koronázták volna. Izgatottan várta, hogy részt vegyen a versenyen, s biztosra vette, hogy ő lesz az, aki elhozza apjának a vágyott, kincsekkel teli ládát, amiért több tucatnyi tünde készült kockára tenni az életét, köztük a kisebbik fiam, Melron, s az ő apja, Legolas is. Amikor a szobám ajtajához érkeztem, s a kilincset készültem lenyomni, olyan érzésem támadt, hogy feltétlenül látnom kell, amikor a fiaim kürtszóra megnyergelik a dámvadjaikat, s vágtázásba kezdenek számos ellenfelükkel szemben. Rendíthetetlen elszántsággal csöndben kiosontam az egyik földalatti járaton keresztül a kertbe, ahol bódító illatú virágok százezrei vettek körül. Kíváncsi tekintetem az aranyozott kertkapura meredt, amely kitárulkozott a meghívott versenyzők előtt. Azelőtt soha életemben nem láttam annyi tündét, mint ezen a különleges napon. Ilúvatar gyermekei egymásután ügettek be a palota kertjébe. Egyesek lovon, mások szamarakon, s Völgyzugoly ura, Elrond pedig púpú teve hátán lovagolt be övéivel Thranduil birodalmába. Egy fűzfa árnyékában megpihenve szemléltem őket, ahogy elvonulnak mellettem. Ott voltak régi partnereim, a lothlórieni testvérek, akik felém integetve csókokat küldözgettek az irányomba. Őket követték a Völgyzugolyból jött harcosok. Azok vezérükkel együtt tizenegyen voltak. A tevéiken ülve mindegyikük megnézett, s érdeklődő pillantásukkal sandítottak felém, mint akik olyan tündelányt látnak, aki egyedinek számít fajtájuk tagjai között. Végül megjelentek régi királyom, Feanor követői, azaz a Nerdaneltől született hét fia. Utánuk jött még egy fiatal tünde, aki szintén a noldák fejedelmének, Finwének volt a további leszármazottja. Miután bebaktattak a kertbe, Thranduil egy őzbakon ülve kilovagolt közéjük udvari testőrei kíséretében.
- Üdvözlök minden jelenlévő meghívottat a Bakacsin erdőben! - köszöntötte őket harsányan. - A noldák nemes királya, s hozzátartozói fáradságos utat tettek meg, hogy egymással versenyre kelve megszerezzék Ereborból az ott található ékköveket, amelyek oly fényesen ragyognak, akár világunk egén a csillagok. A kiválasztott versenyzőknek négy úton kell eljutniuk a Ködhegységig. Aman fiai induljanak kelet felé, Lothlórien urának tündéi tartsanak nyugati irányba, a Völgyzugolyból érkezett tíz kiváló harcos vágtázzon délnek, s Bakacsin minden jeles katonája menjen északra! Tíz napotok van rá, hogy elhozzátok a kincses ládát. Az a tünde, aki elsőként elhozza nekem az ékköveket, olyan jutalmat kap, ami hátralévő élete során mindig hasznára válik a szükséghelyzetben. Megkérek mindenkit, hogy sorakozzanak fel a kijelölt, füves pályákra, s kürtszóra iramodjanak neki a versenynek!
Azzal félrevonult, s a verseny résztvevői libasorba álltak a kert közepén felállított pályaútvonalakra. Thranduil testőrei előző nap lenyírták a füvet, s úgy ásták fel a földet, hogy az négy sávban pályának látszódjon. Azokon várakoztak a harcosok, mialatt Aglaer felolvasta a meghívottak névsorát. A nevek elhangzását követően Furin megfújta harci kürtjét, s az erdő tündék megrántva dámvadjaik kantárját, nyílsebesen nekivágtak az útnak. A második kürtszóra elindultak Elrond harcosai, s utánuk eredtek a Lothlórienből jött versenyrésztvevők. A tündék hatalmas tömegében a két fiamat és Legolast szinte nem is láttam, csak a lovak, szamarak, dámvadak és tevék patáinak dobogását hallottam a nézőközönség éljenzése közepette. Thranduil ugyanis minden erdő tündét, aki nem vett részt a versenyen, kivezényelte a kertbe, hogy elbúcsúztassák a meghívott harcosokat az indulásukkor. Végül Aman tündéire is sor került, s Furin negyedszerre fújta meg a kürtjét. Feanor fiai megnyergelték lovaikat, s hűségesen a pálya sávjában haladva elvágtattak. Az erős szélfúvástól hirtelen egy papirusz fecni repült felém Maedhros kézírásával. Csodálkozó tekintettel ezt a mondatot olvastam: „Ülj egy őzsutára és tarts velünk! Feanor tárt karokkal vár téged haza”. Először nem tudtam eldönteni, hogy reagáljak-e az üzenetre, de valami azt súgta nekem, hogy okosabban teszem, ha faképnél hagyom Thranduilt és az ifjakkal tartok Ereborba. Azt gondoltam, hogy ha én szerzem meg a kincset, s eljuttatom a gőgös királyomnak, akkor elnyerem tőle jutalmul a szabadságomat, de nem térek vissza Feanorhoz, hogy folytassam az addigi életemet. A fiaim miatt a kockázatos versenyben való részvételen kívül nem kellett aggódnom. Melron mellett ott volt Legolas, aki húsz éven át kiválóan végezte apai kötelezettségeit, ezért biztos voltam benne, hogy segítségére lesz az uralkodás első éveiben is. Thandronent pedig Thranduil hordozta a tenyerén, s egy nap trónra ülteti Melron után. Ám, az én sorsomon mindez nem változtatott semmit. Hiába voltam én az anyja a sinda tündekirály, meg a tündeherceg fiának, olyan jogokkal nem rendelkeztem, mint Maenthoron, aki könnyű szívvel faképnél hagyta a családját miattam. Nem voltam másodrangú feleség, sem szolgáló. Sőt, még csak abban a megbecsülésben sem részesültem, amit Feanor nyújtott nekem. Úgy éreztem, hogy eljött az ideje annak, hogy szabaddá váljak. Mivel Maedhros küldte apja hozzám intézett üzenetét, eszembe jutott, hogy a szilmarilok ugyan nincsenek nálam, de az erejükkel rendelkezem, amelynek segítségével képes voltam a tündeköpeny nélkül is láthatatlanná válni, s ezáltal könnyűszerrel elkötni az egyik legszebb őzsutát a dámvadak istállójából. Érthető, hogy sem Thranduilnak, sem a vele maradt testőreinek nem volt feltűnő, hogy nem tartózkodok a palotában, így nem sokkal a verseny megindítása után visszavonultak a tanácsterembe. Én pedig a többiek nyomába eredtem.
Imladris völgyének szülöttei nyílsebesen vágtáztak Bakacsin déli irányába. Két púpú tevéik segítségével alig fél nap alatt elérték az Alföldet. Onnan még három napi vágtányira volt a törpök birodalma. Elrond két fia, Elladan és Elrohír vezették a csapatot, s útjuk felénél eljutottak a Fangorn erdőhöz, ahonnét Vasudvar felé vezetett az út további szakasza. A hatalmas Ent fák jobbról-balról körbevették őket, s karoknak tűnő ágaik eltakarták a tündék szeme elől az erdőből kivezető ösvényt. Ahogy haladtak egyre beljebb az erdőbe, egyszer csak kardhasogatás neszére és vascipők koppanására lettek figyelmesek. A fivérek tüstént megálljt parancsoltak a mögöttük baktató tündeharcosoknak.
- Valamiféle lények megérezték a jelenlétünket - állapította meg Elladan, az idősebbik testvér.
- Álljunk készen a támadásra! Fegyvert szegezz! - kiáltotta Elrohír, s amint előrántották a délutáni holdfényben megvillanó pengéiket, a szemközti fák és bokrok mögül furcsa, idegen szerzetek bukkantak elő.
A maroknyi társaság feszülten összetömörült, amikor azok egészen közel jöttek hozzájuk. Nem orkok voltak, de nem is tündék vagy emberek. Tizenheten voltak összesen, majdnem kétszer annyian, mint Elrond harcosai, s a külsejüket nézve kimondottan ijesztőek voltak. A testüket vastag szőrréteg borította, s kardjaikon kívül favágásra alkalmas fejszét, meg sarlót viseltek a bőrruhájuk szíjához erősítve. Közülük a legerősebbnek látszó kilépett a többi közül, s így szólt a tündékhez:
- Mit keres tíz Völgyzugolyból származó tünde a Fangorn erdőben? - kérdezte vicsorgó agyarakkal.
- Miből gondolja egy torzszülött lény, hogy magyarázattal tartozunk neki? - lépkedett hozzá a tevéjén ülve Gildor, aki a csapat legbátrabbja volt.
- Honnan tudjátok, hogy Völgyzugolyból jövünk? - kérdezte rosszat sejtve Erestor, s Gildor mellé ügetett.
- Elrond fiainak arcát, s a tündék bűzét minden bőrváltó felismeri, és messziről megérzi - szólalt meg egy másik a támadók közül.
- Ezt a szemtelen sértést én bizony nem tűröm el! - vetette oda Glorfindel, s tevéje kantárjának fenyegető rángatásával jelezte harcolni akaró szándékát a bőrváltók felé.
- Nincs esélyetek ellenünk - nevetett fel az elöl álló, s erősen megfogta kardjának markolatát.
- Hát, legyen! - hajlott a küzdelemre Elladan is. - Tíz tünde tizenhét bőrváltó ellen. Szép arány. Lássuk, melyik csapat győz!
Azzal rácsaptak a tevék hátára, s nekirontottak a bőrváltóknak, akik a fürge állatok patái alá kerülve szanaszéjjel gurultak az avaron. Vérző sebeket szerezve pillanatok alatt talpra szökkentek, s amikor a tündék újra támadtak, rávetették magukat ellenfeleikre és fegyvereiket használva visszavágtak. Ők is súlyosan megsérültek az összecsapás során. Sőt! Narquelion, aki nem volt harcos, csak Elrond házi szolgálója, tehetetlenül védte fejét egy kődarabbal, ami egy fejsze csapásától egykettőre kettéhasadt. Saelbeth és Faelon szabadította ki végül hat bőrváltó szorításából. Szegény fiú. Csupa vér volt az arca, a ruhája, a karjai, s a lábai, amik az ütésektől annyira fájtak, hogy képtelen volt rájuk állni. Nekidöntötték egy tölgyfának, s egy gyapjúpokróccal betakarták, amíg a küzdelem folyt. Úgy tűnt, hogy a tündék megnyerik a párviadalt, amikor a bőrváltók vezére felmordulva így szólt:
- Ostoba tündék! Megmutatom nektek, hogy miben rejlik az igazi erőnk! - morogta, s hirtelen alakot váltva egy félelmetes hiénává változott.
Állatképében rátámadt az ikrekre, akiket Gildor, Erestor és Glorfindel védett pajzsként a végzetes harapásoktól. Kardjaikat a magasba emelve döfködték a fenevad szájpadlását, aki a kegyetlen fájdalomtól felvinnyogott, mint akire halálos csapást mértek. Mivel az előtte álló tündékkel volt elfoglalva, nem vette észre, amint Lindír és Limdúr óvatosan mögéje lopakodva a legyőzött bőrváltóktól megszerzett fejszékkel és sarlókkal a hátán egészen a húsáig lehatoló, mély sebeket vágtak. Az felüvöltött, s kifröccsenő vérének tócsájában hanyatt vágódott.
- Véged van! - szuszogta Elrohír, s kardjával a vérben fetrengő hiéna fejét készült levágni.
Az utolsó pillanatban előugrott a fák mögül egy örvös medve, amely kétszer akkora volt, mint a hiéna. A véres harcból győztesen kikerült tündék a második kardpárharcra készen álltak, ám a medve feléjük morogva lassacskán felöltötte eredeti alakját.
- Hagyjátok a társaimat! - mondta, miközben odalépett a haláltusáját vívó hiénához, aki nyöszörögve visszaváltozott.
- A tieid kezdték a harcot! - szólt hozzá Elladan.
- Sajnálom, hogy ilyen fölösleges harccá fajulva alakult ez a találkozás Ilúvatar tündéivel - felelte a barátság jelét mutatva. - Ő itt a fiam, Véo. Nemigen látott még tündéket.
- Te ki vagy? - tett feléje egy lépést Elrohír, miközben elővigyázatosan a kardját szorongatta.
- Beorn vagyok, a bőrváltók leghatalmasabbja Középföldén - válaszolta a bőrváltó. - Miért vagytok ilyen távol Völgyzugolytól?
- Egy küldetést hajtunk végre, s Ereborba tart az utunk - felelte Glorfindel.
- A Fangorn erdő túlsó végén veszedelmeket rejtő vidékre téved az, aki megkockáztat keresztülvágni a környező erdőségeken - mondta Beorn, majd szemügyre véve a sebesült Narqueliont, így folytatta:
- A társatok állapotából ítélve, ha nem látja el valaki a sebeit, akkor nem éli meg a reggelt. Ápolásra szorul. Gyertek el az otthonunkba! A tündék nem ellenségeink. Örömmel segítünk azokon, akik rászorulnak, s a tevéiteket is bőségesen ellátjuk.
E szavakkal intett a többieknek, akik közül az egyik vállára kapta a meggyengült tündefiút, s negyedórás gyaloglás, meg tevegelés után megérkeztek Beorn fakunyhójába. Szerény kis faház volt, néhány tehénnel és borjúval az ajtó közelében. Odabent egy kandallóban tűz lobogott, s egy kisasztalon illatozó borjúsült, mellette pedig frissen sült cipó kínálkozott az éhes szájaknak. Beorn fiát két másik bőrváltó ellátta, s az vereségét elismerve figyelte a házukba belépett tündék mozdulatait. Elrond erőtlen, kis szolgálóját lefektették a kandalló elé, s a vérző sebeit mézzel bekenték, majd levéllel kötözték be. Gildor egy székre ülve odasúgott Erestornak:
- A küldetésünk oda, s mindezt a bőrváltóknak, meg Narquelion tehetetlenségének köszönhetjük. Mondtam, hogy kudarcot vallunk, ha ezt a koloncot magunkkal visszük!
- A versenyt elvesztettük, de egy honfitársunk élete fontosabb ennél. Elrond bízik a fiúban, különben nem engedte volna útjára velünk.
- Igazad van - bólintott rá Glorfindel. - Ez az ostoba verseny nem ér annyit, hogy bárki közülünk meghaljon érte.
- Sokkal fogunk tartozni Thranduilnak ezért - hajtotta le a fejét kedvevesztetten Saelbeth.
- Nagy csalódást okoztunk a saját urunknak is - vélte Faelon.
- Érdekelne, hogy vajon a többiek milyen alakokba ütköztek a számukra kijelölt utakon - húzta mosolyra a száját Lindír, s rögvest Feanor vérei jutottak az eszébe.
Ezalatt Bakacsinban Thranduil a tróntermében várakozva kikérte egyik testőre, Laillaer véleményét, hogy szerinte kik fogják megnyerni a versenyt.
- Középfölde valamennyi tündebirodalmából meghívtam a legjobbakat, akik most az életüket teszik kockára, hogy elhozzanak nekem egy számukra jelentéktelen kincses ládát - mondta elmosolyodva. - Te mit gondolsz erről az egészről, Laillaer? Lehetséges, hogy bárki közülük is győztesen kerüljön ki ebből a veszélyekkel teli versenyből?
- Az igazi győztes kizárólag az egyik fiad lehet, aki hamarosan elnyeri az erdei királyság trónját - válaszolta a fiatal tünde.
- Okosat szóltál - nézett rá mosolyogva a tündekirály. - Ki más is hozhatná el nekem a jogos jussomat, ha nem a saját utódaim egyike?
- A palotában az a szóbeszéd járja, hogy atyád, Oropher a hónap végén idelátogat, hogy ellenőrizze a birodalmat. Nem tanácsos, hogy az ágyasodtól született fiadról tudomást szerezzen - hívta fel a figyelmét alattvalója az elkerülendő kellemetlenségre.
- Apám sosem tudja meg, hogy Thandronen a kisebbik fiam, ahogy azt sem, hogy mily módon lettem király - felelte magabiztosan.
- Ne bízd el magad, királyom! - szólt utána Laillaer. - Csak mi négyen tudjuk, hogy ezelőtt kétszáz évvel megölted atyád idősebbik fiát, Yelmét, a bátyádat, hogy tiéd lehessen a trón.
Ezt meghallván szembefordult testőrével, s egy gyors mozdulattal megragadta a nyakánál.
- Ha még egyszer kimered ejteni a legféltettebb titkomat a szádon, addig szorongatom a torkodat, amíg ki nem nyomom belőled az utolsó szuszt! Megértetted, te kis talpnyaló féreg?!
- Hah! Igen, felség - nyögte, mire Thranduil levette erős kezét a nyakáról.
- Nagyon helyes - nézett rá kárörvendve, árgus szemekkel. - S, most takarodj a szemem elől!
A következő pillanatban Maglafaer lépett sietősen a trónterembe, s így szólt:
- Felség! Liani megszökött!
- Hogyan?! - fordult feléje elképedve. - Hozd elő a szarvasomat, s azonnal utána!
Az fejet hajtva tüstént távozott, majd őutána Limgaer lépett királyuk színe elé.
- Uram! A legutóbbi fajzásból született őzsuta nincs az istállóban. Az ágyasod nyilván azzal hagyhatta el a palotát.
- Liani hatalmasat téved, ha azt hiszi, hogy sikerül megszöknie tőlem! - morogta haragra gerjedve, s durván félrelökte a testőrét. - Az, az őzsuta még túl zsenge ahhoz, hogy több mérföldnyi távolságot képes legyen megtenni. A lány nem juthatott messze, így hamar a nyomába érünk.
Nem vette észre, hogy a feje fölött levő faágon pont az az élelmes kis rigó üldögélt, amelyet én úgy szerettem. A piciny madárka hallotta a beszélgetés minden egyes mondatát, s azon nyomban kirepült a palota egyik ablakán, majd kelet felé szállt tovább.
Eközben az erdő tündék elérték az északi hegyvidéket, amelyet a Valinorba vezető tengerszoros választott el a Ködhegységtől. Ezt a csapatot Legolas vezette, s fiatal, nyársas agancsú őzbakjával óvatosan felügetett a meredek sziklatömbök tetejére, ahonnét tisztán belátta az egész térséget. Ügyes stratégiát kellett kidolgoznia, hogy elérjék Thrór várerődítményét, amely távol volt az északi hegyvonulatoktól. Melron mellé ügetett egy villás őzbak hátán lovagolva, s így szólt hozzá:
- Apám, hogyan kerüljük meg a tengerszorost? Ha északkeleti irányba haladunk, akkor elérjük Lothlórient, ahonnét közel juthatunk Móriához.
- Nem hiszem, hogy bölcs dolog lenne, ha közel kerülnénk Galadriel birodalmához. A verseny alatt jobb, ha nem lépjük át más tündekirályságok határait.
- Akkor mit tehetünk? - nézett rá a fia aggódó szemekkel, amelyek tisztábbak voltak még a hullámzó víz színénél is.
- Azt javaslom, hogy menjünk végig a kőóriások hegyvonulatai mentén. Azok a kőfejűek kizárt, hogy meglássanak minket - baktatott hozzájuk Thandronen, s sunyian elmosolyodott.
- Nem kockáztatom meg, hogy a sziklahajigálók csataterepére merészkedjünk - utasította el az ajánlatát Legolas. - A vörös foki hágón keresztül fogunk Ereborba menni. Az biztonságos megoldás.
- Sosem hallgatsz rám, ha segíteni akarok - nézett rá megvetően féltestvér bátyjára. - Akkor is így feleltél volna, ha ezt az ötletet a fiad tanácsolta volna neked?
Ezzel Melron felé fordult, s egy erős lökéssel letaszította őt a szikláról.
- Melron! - üvöltött fel Legolas kétségbeesetten, s hallotta, ahogy fia az őzbakkal együtt a sziklák közt tajtékzó tengerbe zuhant.
- Látszik, hogy anyám egy gyenge, s egy erős tündeférfi utódjának adott életet - mondta Thandronen kárörvendve, mire Legolas úgy arcon ütötte, hogy lefordult az őt vivő dámvadról.
- Fizetni fogsz az álnokságodért, méghozzá könyörület nélkül! - lépett hozzá fenyegetően, ám féltestvére megölése helyett Melron után vetette magát, s egy szemvillanás alatt eltűnt a habokban.
- Menjünk! - intett Thandronen a velük tartó, másik három tünde, Elros, Galion és Lethuin felé.
Azok Legolas és Melron után sem nézve követték Thranduil fiatalabbik fiát a Köd-hegység kőóriások lakta birodalma felé.
Feanor ifjú fiai, s atyja életerős sarjai elérték az Alföld keleti határát, így az erdő tündékhez hasonlóan a tengerszoros állt akadályként az útjukban Ereborig. Én közvetlenül mögöttük vágtáztam, s miután a szilmarilok ereje elillant, ismét láthatóvá váltam mindenki előtt. Éppen beértem őket, s a fürge őzsutával megtorpantam a hátuk mögött.
- Csakhogy itt vagy, Liani - nézett rám Maedhros elmosolyodva.
- Miért akar viszont látni engem Feanor? - kérdeztem tőle kimérten.
- Apám soha nem mond le a legkedvesebb ágyasáról, aki te vagy - válaszolta, s kacsintott egyet.
- Mondd meg az apádnak, hogy többé nem térek vissza hozzá! Nem leszek ismét a szajhája! - feleltem ingerülten.
- Azt nem te döntöd el - vágott vissza megvetően. - Most az a dolgod, hogy teljesítsd Thranduil ránk kiszabott küldetését.
Határozott válaszára kénytelen voltam igennel válaszolni, majd így folytattam:
- Milyen messze vagyunk Erebortól?
- Négynapi járásra - adott választ a kérdésemre Caranthir, aki egész lényében sötét lelkületű volt.
- Csónakok segítségével könnyen átjuthatunk a túlsó partra - indítványozta Maglor. - Lothlórien erdeje már nincs messze tőlünk, s annak partjain mindig akad üres csónak, amit használatba vehetünk.
- Egyetértek Maglorral - ügetett előre Curufin. - Csónakok nélkül lehetetlenség átjutni a szoroson. Nincs más választásunk, mint megkockáztatva átlépni Galadriel úrnő birodalmának határát.
- Ti mit gondoltok? - kérdezte Maedhros a közelében tartózkodó Celegormtól és Curufin fiától, Celebrimbortól.
- Elfogadom a javaslatot - bólintott Celegorm, miközben megsimította hűséges vadászkutyája, Huan fejét.
- Én is helyeslem Maglor ötletét - felelte Celebrimbor.
Nekem nem volt beleszólásom az odajutás lehetőségeinek megválasztásában, ezért szó nélkül követtem őket Lothlórienbe, ahol húsz évvel ezelőtt már jártam egyszer.
Eközben Lothlórien három jeles harcosa, Haldír, Rumil és Orophin a Morgul völgy felé közeledtek, remélve, hogy onnan veszély nélkül és biztonságban eljuthatnak a törp várba. Egy sötét, hideg várba érkeztek, amely hasonlított a Boszorkánykirály várkastélyához. A néma csönd, a vaksötétség és a halálfélelem fogadta őket, ahogy az elhagyatott kőépületben vándoroltak, maguk után húzva szamaraikat.
- Miféle hely ez? - nézett körbe Haldír. - Nem hinném, hogy Szauron orkjai itt tanyáznának.
- Ez csupán egy romos vár - szögezte le Rumil nyugodt hangon. - Nincs mitől félnünk.
- Miből gondolod, hogy nem vár ránk itt meglepetésszerű támadás? - emelte fel a hangját Orophin, s az ijedségtől verejtékezni kezdett.
- Mondd, testvér! Látsz itt bármilyen gyanús jelet arra, hogy ellenséges teremtmények ólálkodnak a közelünkben? - gúnyolódott Rumil, s felkacagott.
- Elfelejtetted, hogy az orkoknál vannak veszedelmesebb lények is?! Lehet, hogy balrogok vagy esetleg trollok bolyonganak errefelé! - pörlekedett vele az öccse, s hangos beszéde visszhangzott a kőfalakkal körülzárt termekben.
- Csöndet! Hallgassatok! - kiáltott rájuk Haldír. - Ebben a várban túl nagy a csend. Lehet, hogy mégis számítanunk kell egy váratlan támadásra.
- Jól beszélsz, bátyám! - bólogatott Orophin. - Maradjunk csöndben!
Tovább haladtak a várban, majd egy tágas, pókhálók borította trónterembe érkeztek. Haldír elővigyázatosan fivérei előtt lépkedett, hogy közelebbről szemügyre vehesse a helységet. A következő pillanatban furcsa, suttogó hangok csendültek fel a fülük mögött, amiket a kőoszlopokon átsuhanó, cikázó fénynyalábok felbukkanása követett.
- Ez egy csapda! - kiáltott fel Haldír, s kardját előrántva harcra készen állott.
- Fénylények ellen nincs esélyünk! - vette biztosra a valós tényállást Orophin. - Sejtettem, hogy kelepcébe kerülünk ebben a varázslattal körülvett várban. Menjünk innen, félek!
- Mi Lothlórien tündéi vagyunk, s nem futamodunk meg gyáván, mint a szájhősök! - mordult rá Rumil, s feszült figyelemmel várta az elközelgő támadást.
- Az eldák nevére! Mi folyik itt?! - értetlenkedett Haldír. - Miféle lények állnak az utunkban?!
Ahogy ezt kimondta, a terem minden egyes sarkában fényben úszó, tünde kinézetű teremtmények jelentek meg, s tüstént vakító fénysugarakat bocsátottak feléjük. A fénycsóvák alig láthatóan fickándoztak előttük, majd hatalmas fényességben ellepték őket, akár egy fénygömb. A három tünde a puszta fényességben semmit sem látott, csak egymás jelenlétét érzékelték, amikor megjelent tizenöt fénnyel körülvett kard, s kegyetlenül az oldalukba szúrt, mint egy tüzes nyárs. Éktelen ordítás hagyta el az ajkukat a döfés okozta fájdalom miatt, s ekkor hirtelen a levegőben suhanó szellemek váltak láthatóvá a szemük előtt. A fivérek tátott szájjal meredtek a különös lényekre, amik a Napnál is ragyogóbb fényességben körbevették őket, bénító energiahullámokat küldve rájuk. Haldír egy pillanatra behunyta a szemét, így nem látta, ahogy a fivéreit a lények egyszer csak a magasba emelik, majd egy fényburokba zárják, és átláthatatlan fényerővel borítják be őket, hogy senki számára ne váljanak láthatóvá. Amikor újra felnyitotta a szemhéját, támadói fenyegetően átsuhantak fölötte, s eltűntek az oszlopok között.
- Rumil! Orophin! Hol vagytok?! - szólongatta őket, de egyikük sem válaszolt.