20. Fejezet - Hobbitfansite

20. fejezet

A sötét pók

Miután a fiaimmal elhagytuk Tiriont, Fingolfin rá egy napra Hithlumba hívta a noldákat, akik Mithrimben összecsaptak a Saurát képviselő sindákkal, amely véres megtorlással végződött. Valinort egyelőre nem fenyegette háború, így reméltem, hogy Feanor királyságában biztonságban leszünk, amíg le nem csitulnak az indulatok a tünde törzsek között. Az Őrzött Birodalom határa már csupán háromnapi járásra volt. A Pelóri utolsó magas hegyének lábánál pihentünk meg éjszakára. Mardé kisebb faágakat gyűjtött egy kupacba, amiket Giliath lángra gyújtott. Én elővettem utazózsákunkból a maradék lembaskenyeret, és a hosszú útra tartogatott zsenge, bárányhús darabokat, amiket nyársra tűzve sütöttünk a lobogó tűz fölött. A magunkkal hozott szarvasbőr kulacsok tiszta forrásvízzel és malátasörrel voltak megtöltve. Fekhelyül egy vastag gyapjútakaró szolgált. Amikor beesteledett a két fiam kényelmesen elhelyezkedett a pokrócon, és egymást melegítve aludtak. Mindketten valódi páncélt és harci öltözetet viseltek, amit a hadsereg idősebb katonáitól kaptak, hogy kellő védelemmel felruházzák őket az elkövetkezendő háborúra. Tizennégy esztendős arcukat elnézve megállapítottam, hogy apjukra hasonlítanak, de viselkedésükből ítélve részben az én szelíd természetemet és erős akaratomat örökölték. Ha az őrparancsnok és a pohárnokmester tudná, hogy két ilyen életerős és élelmes fiam született tőlük, örök időkig megbecsülnének. Ráadásul Giliath már serdülő korában megszerette a sört és a bort, ahogy apja, Galion is rajongott az italokért. Egy darabig még mosolyogva néztem rájuk, aztán melléjük feküdtem és Mardé fiamat magamhoz öleltem.

Alig aludtunk két órát, amikor furcsa zaj ébresztett fel minket nehéz álmunkból. Az előttünk levő sűrű erdőből pókjárásra utaló hangok szűrődtek ki, majd arra eszméltünk, hogy vastag pókhálók tekeredtek a lábunkra. Riadtan felnéztünk, s egy hatalmas pókot láttunk lemászni a hegyoldalról. Iszonyúan félelmetes és undorító volt a látványa. Hosszú lábai mintha éles pengékben és hegyes tőrökben végződtek volna, szemei akár a vulkán magok és hatalmas, fekete potroha akkora volt, mint egy óriási aranytömb. Csáprágóit csattogtatva és ragacsos, sárgás nyálát csorgatva leérkezett hozzánk, majd gonoszan így szólt:

- Az éhséget, amely mindig kínoz, a szerencse ezúttal is elűzi, hogy elém hozza az aranytálat - szólalt meg ördögi hangon és lopakodva közeledett felénk.

- Ki vagy te, átkozott teremtmény?! - kiáltottam, s előkaptam ruhámból egy törp kardot, amelyet még Thorintól kaptam.

- Ungoliant vagyok, a sötét pók, akitől mindenki retteg Ardában - felelte sziszegve. - Mindent felfalok, ami él és mozog. Legyen az tünde, ember, törp, ork, drágakő vagy napfény. Sőt, ha kell még valákat is eszek.

- Hagyj minket, te szörnyeteg! - tartottam feléje a kardomat fenyegetően, majd mindhárman futásnak eredtünk, és bevetettük magunkat a sötét erdőbe.

Ungoliant nyomban utánunk mászott, nem adta fel az üldözést. A fák között Mardé és Giliath felkapaszkodott egy magas bükkfára, s kezüket felém nyújtva segítettek felmásznom közéjük. A gyilkos pók csakhamar ránk talált, és hálójával körbefonta a fákat. Hamarosan a fél erdőt átláthatatlan pókháló borította be, amellyel a Pókok Királya szőtte be Valinor erdősségeit, elzárva minden fényt a tündék elől. Giliath ekkor előrántotta tünde kardját, és elkezdte szétvagdosni a hálókat. Mardé pedig átugrott egy közeli tölgyfára, hogy a hálóréteg fölött haloványan sugárzó napfényt követve kijussunk a rengetegből. Ungoliant azonban észrevette, amint a két fiam oson az ágakon, s elnyelte az utolsó fényszikrát is. A koromsötétségben semmit sem láttunk, csak egymás hangjának irányába haladtunk, miközben a hatalmas pók kúszott-mászott a fűben lapulva vagy pedig a fák lombkoronájában rejtőzködve. Végül egy ifjú keze érintett meg, és óvatosan maga mellé húzott egy lombos fa legvastagabb ágára.

- Ne félj, anyám! Én vagyok - szólt bátorítóan.

- Hol van az öcséd? - kérdeztem, miután felismertem Giliath hangját.

- Megkeresi a Napot - felelte.

Hirtelen pókvinnyogás ütötte meg a fülünket, s meghallottuk Mardét, aki a nevemet kiáltotta:

- Anyám! Segíts! - ordította kétségbeesetten.

- Mardé! - üvöltöttem rémülten, s ekkor megláttam, ahogy Ungoliant a kisebbik fiamat hálóba bugyolálva vonszolja maga után.

A kegyetlen lény erős csáprágóival már majdnem elkapta a fiamat, amikor a közeli fáról rávetettem magam a pókra, és a törp karddal kétszer beledöftem a potrohába. Az felhördült a kíméletlen szúrásoktól, és egy mozdulattal levetett magáról. Egy fa törzsének ütköztem és megéreztem, hogy a homlokomról vér csorog le. A következő pillanatban Giliath támadt és próbálta megmenteni az öccsét, ám a pókok ura őt is könnyedén foglyul ejtette. Gubancos hálóit a nyaka és teste köré fonta, majd egyre erősebben szorítani kezdte. Giliath fuldoklani kezdett, s miután elhagyta az ereje, kiejtette kardját a kezéből. Tehetetlen voltam. Nem tudtam segíteni sem a két fiamnak, s nem voltam képes megvédeni magamat sem az ádáz szörnyetegtől, aki közben egyik csápját a mellkasomba készült döfni. Az utolsó pillanatban védtem ki döfését Thorin kardjával, de Giliath fiam elernyedten lógott a hálófonalak szorításában. Mardé fiam pedig Ungoliant nyálától ragacsos csáprágói közé szorulva vergődött. Két forró könnycsepp csordult végig az arcomon, hogy elveszítem a gyerekeimet, de akkor velük együtt haljak meg, s a Pókkirály ne hagyja meg az életemet, hogy a szenvedésemen kárörvendhessen. A következő pillanatban vakító fényesség támadt az erdőben. Egy tűzcsóva suhant végig a fákon, amitől lángra lobbant az egész térség. Ungoliant az égető tűztől és a hatalmas fényességet nem viselve tovább, menekült rémülten. A pókhálók a fényben eltűntek, s fiaim szerencsésen megmenekülve feküdtek mellettem a fűben, mintha valaki oda rakta volna őket. Erőtlenül feltápászkodtunk, s egy fényben úszó alakot láttunk, aki barátságos tekintettel oda jött hozzánk. Az idegen arcát alaposan szemügyre vettem, és ámulat fogott el, amikor megismertem.

- Lehetséges volna, amire gondolok? - szólaltam meg döbbenten.

- Szervusz, Liani - köszönt rám az illető ellenállhatatlan mosolygással. - Látom, nem felejtettél el.

- Te vagy a fehér sárkány? - kérdeztem, s hosszú évek után ismét megcsodálhattam a tűzvörös és a tengerkék szempárt, amiket Erebor kincseskamrájában is láttam.

- Én vagyok - mondta lágyan. - Ilúvatar kiválasztott téged, ám hogy mire, azt én sem tudhatom. Az utódjaid számára is komoly feladatot fog adni egy nap, de ezzel még várnotok kell.

- Mi a neved? - kérdeztem.

- A nevem most nem árulhatom el, de annyit mondok, hogy a valáktól nagy ajándékot kaptam, hogy alakot válthatok, s hozzájuk hasonlóan nézhetek ki. Elviszlek titeket Formenosba, hisz oda készültetek menni.

- Köszönöm, hogy megmentetted az életünket - mondtam alázatosan, s a fehér sárkány hatalmas karjai közé vett minket.

Egy tágas fényburokban repültünk Valinorba, ahová hamarosan megérkezett velünk, Feanor birodalmába. Kérésünket teljesítve sárkány alakot öltött, majd egy szempillantás alatt eltűnt az égen ragyogó Nap fényében. Az előttünk álló palota kapujáig kimerülten elballagtunk. A bejárat előtt régi királyom őrei masíroztak, akik már messziről felismertek. Bármennyire sok év telt el, az én arcomat senki nem felejtette el Amanban, még a nolda király elsőszülött fiának harcosai sem. Ránk mosolyogva megnyitották a kaput, s én betértem Feanor palotájába, amely belül csillogott a drágakövektől. A katonák megkértek minket, hogy az előcsarnokban várakozzunk, míg ők jelentik érkezésünket uruknak. Kisvártatva egy kissé megviselt arcú, derékig érő, hollófekete hajú, harcban szerzett sebektől megcsúnyult külsejű férfi jött le a szemközti márványlépcsőn, amelynek végén egy-egy arany sárkányfej díszelgett. Feanor volt az. Először döbbenet, aztán kitörő öröm és minden győzelmi vigadalomnál nagyobb boldogság fogta el a viszontlátásomtól. Nem szólt semmit, hanem kitárta felém vaskos karjait, s én őszinte boldogsággal felrohantam hozzá a lépcsőn és nyakába borultam.

Idő közben Durin népe megkezdte háborúját Középfölde orkjai ellen. A véres harc Azanulbizar völgyében és a Nanduhirion szurdokban vette kezdetét. Mindkét fél úgy öldöste egymást, mint ragadozók a mezei patásokat. Thorin Vaslábú Dáinnal egyesítve erejét sorra levágta Lurtz harcosait és Vasudvard farkasait. E mellett Gundabadban a Baccháns Fivérek legyilkoltak minden orkot és vargot, akik ott maradtak a hegyben. Az általuk épült erődítményben óriási fegyverkészletet kovácsoltak Arda különböző tünde birodalmaiból hozatott fémekből. Harci eszközeiket a fogságba vetett orkokon és vargokon próbálták ki. Bolg követőinek nagyrészét a vár fokán lefejezték, míg másoknak átvágták a torkát, s azután letaszították a halott orkokat a vár legfelső tornyának ablakából az alattuk levő sziklakőrakások közé. A vargok ugyanúgy végezték, mint az utóbbiak. Végül egész hullahegy lett a vár aljából, ahová hollók és varjak jártak lakmározni. Kegyetlen év volt ez, és rossz idők jártak Középföldén. Sok nemes lelkű törp férfi hullott el az ádáz küzdelemben, amelynek első hulláma három hétig tartott a völgyben és a szurdokban. Thorin nem is tudta, hogy gyerekeink utána szöktek a Vasdombokból, s most éhségüket erdei vadbogyókkal csillapítják, szomjukat pedig virágnektárral oltják valahol az Alföldön. A gyönge kiscsikónak is ki kellett szenvednie velük, s cipelnie őket nyereg hiányától véresre kisebesedett hátán, különben teljesen elvesztek volna a kopár síkságon. Borin királyságában is reménytelen állapotok uralkodtak. Dagor elkezdte kiaknázni a Szürkehegységet, amelyben temérdek fekete arany volt fellelhető. Ezeknek egy részét harc közben a törpök átcsempészték Gundabadba, ám ott Kalveldir és Rasvellon követelte a kincs nagy részét fizetségül, amiért birodalmukon keresztül akartak átkelni az arannyal a Ködhegységbe vezető alagutakon. Dúnföldön sem volt könnyebb a helyzet, ahol Minas Morgul hadnagya, Gothmog állomásozott. Csupán arrafelé kevésbé jártak törpök, miután mindenki Mória visszaszerzését tűzte ki elsődleges célul. A harcok közepette teltek-múltak a napok, mialatt Legolas megérkezett Melronnal és Glinalcarinnal Szürkerévbe, Lindon fővárosába. Legnagyobb meglepetésükre Gil-galad Thranduil kivételével szabadon bocsátott minden harcost. Pár nappal ezelőtt Feanor negyedik fia, Caranthir elhajózott Formenosból, hogy segítségül hívja a Bakacsinból jött erdőtündéket, hogy védelmezzék Thargeliont, amely Ossiriandtól északra terült el Beleriand keleti oldalán. Ez volt Caranthir királysága, aki kiválasztotta legfőbb harcosának Thranduil pohárnokmesterét, Galiont. Ő volt Giliath fiam apja, aki annak idején az őrparancsnokkal, Elrossal együtt erőszakot követett el rajtam a várbörtönben. Máig nem tudott róla, hogy az erőszakosságából fiam született tőle, de szándékosan nem árultam el neki Lindonban sem a titkomat, hogy ezzel büntessem meg. Elros sem tudott Mardé létezéséről, de ő túl közönséges és jellemtelen férfi volt ahhoz, hogy ez különösebben érdekelje. A történtek után Legolas tanácstalanul járult Fingon fiának színe elé, aki szilárd elhatározással közölte vele, hogy nem engedi szabadon apját, amíg le nem töltötte büntetését.

Eközben életem visszatért a régi kerékvágásba. Feanor ugyan nem kezelt többé ágyasként, de az egyéb szolgálataimat elvárta tőlem, mint annak idején. Akkor hallottam először a felesége nevéről, akit Nerdanelnek hívtak. Ő szülte neki a hét fiát, ám már azelőtt elhidegültek és elidegenedtek egymástól, mielőtt első fiuk a világra jött volna. Rideg közömbösségük abban is megmutatkozott, hogy Feanort nem követte asszonya a száműzetésbe. Rég látott uram zord természete és makacs viselkedése semmit sem változott, de harmincnégy év után megjelenésében már nem volt olyan méltóságteljes. Egy belső harag gyötörte, amelyet a száműzés és a valák ellene elkövetett igazságtalansága okozott. Soha életében nem szívelte apja második házasságából született féltestvéröccseit, akik közül Fingolfint a vala urak minden szempontból előnyben részesítettek bátyjukkal szemben a trónutódlás és a Nolda-ház vagyonának elosztása terén. Feanor szemében Indis fiai szálkát jelentettek, amely örök időkig mardossa uralkodási jogát. Amióta beköltöztem Mardé és Giliath fiammal a palotába, kilenc tündeférfi vett körül. Feanor, a hét fia és az apja, Finwe király figyelték minden egyes lépésünket. Rajtuk kívül ott voltak a szolgálók, az udvaroncok és a Formenosban eggyé kovácsolt nolda hadsereg. Feanornak sem voltak már ágyasai. A száműzetése után Fingolfin mindet elüldözte, akik szétszéledtek Valinorban, s valószínűleg Oropher birodalmában szobalányok és konyhatündék lettek.

Egy este a nekem szánt vendégszobában üldögéltem az ágy szélén, s közben Giliath hosszú, selymes haját fésültem. Szép vonásain sokkal inkább kiütközött az erdőtündék kinézete, mint a nolda vérvonal. Mardén is látszott, hogy Elrosra ütött. Ő a lábamnál ülve citerázgatott. Maglor a visszatérésem örömére fellelkesült, hogy újra megtanítson a hangszerén játszani, amelyet egészen fiatal korom óta nagyon szerettem. Mardé ügyes kezeivel pengette a húrokat, s egy lágy dallamú melódiát játszott. Egyszer csak goromba veszekedést és durva szavakat véltünk hallani az ajtó mögül. Csöndben oda sétáltunk és láttuk, amint Feanor majdnem ökölre megy a harmadik fiával, Celegormmal, akit farkaskutyája, Huan próbált megvédeni apja dühétől.

- Kotródj a palotámból, te Orome kutyája, te! Hordd el magad, te háládatlan tuskó! Te, te Melkor cimborája! - ordította Feanor iszonyú haraggal.

- Részeg vagy, apám! - kiáltott rá Maglor a háta mögül, s éppen hogy sikerült atyjuk jobb karját lefognia, mielőtt az durván megütötte volna Celegormot.

- Te is folyton ellenem vétkezel, te valák Amort jelképező szobra, te! - őrjöngött dühödten, s vadul kirángatta magát Maglor kezei közül.

- Mondd, mit vétettem ellened, apám, hogy ily kegyetlen szavakkal illetsz? - kérdezte Celegorm, s higgadt dermedtséggel állt apjuk előtt.

- Elárulsz azzal, hogy követed Caranthir öcsédet a háborúba! Hát, még az én fiaimnak is el kell dobni az életüket Beleriand büszkeségéért?! Velem jöttetek Valinorba, hogy osztozzunk együtt a száműzés keserűségében, s most magamra hagytok mindannyian Fingolfin hívószavára, ti noldák szégyenei?!

- Nem az öcséd miatt, hanem népünkért tesszük azt, amit kell - felelte határozottan. - A valák nem akarnak ellenségeskedést és sehonnai tünde fiakat látni Ardában, akik nem mernek kiállni nemzeteinkért és harcolni a szabadság és a béke fenntartásáért.

- Hagyd elmenni őt, apám! - lépett hozzájuk Maedhros, majd szilárdan kijelentette:

- Én is hadba vonulok, ha szükséges. Sőt! Minden öcsém velem jön, hogy véget vessünk a Középföldén tomboló háborúskodásnak.

- Menjetek, ahová akartok, de hozzám többé nincs közötök, ha Melkor alattvalóiként tértek vissza! - válaszolta Feanor szitkozódva, majd engem meglátva így szólt:

- Veled ma éjjel dolgom van még, te hűtlen csavargó - tette hozzá gúnyosan, s karon fogva betessékelt a vendégszobába.

- Túl ingerült vagy, Feanor - mondtam, s orromat megcsapta az erős borszag, amikor a derekamnál fogva magához szorított.

- Már fél éve nem jött az ágyamba egyetlen tündelány sem. Az öcsém minden szeretőmet elűzte hajdani birodalmamból, így csak te maradtál nekem - mondta, s a puha ágyra tepert.

- Adj nekem egy leányt - nézett a szemembe komolyan. - Mindig vágytam rá, hogy lányom szülessen.

- Te mindig a királyom leszel - simogattam meg az arcát, és ő szenvedélyesen megcsókolt.

- Hagyjatok magunkra minket - parancsolt rá a két fiamra, akik engedelmesen fejet hajtottak, és elhagyták a hálótermet.

Feanor vad kéjtől feltüzelve átölelt erős karjaival, s minden baját feledve úgy szeretett ezen az éjszakán, mint egy törvényes feleséget, aki engedetlenül megszökött férjurától, de hazahívta asszonyi kötelessége. Mindez olyan érzést keltette bennem, mintha az életem ott folytatódna, ahol az Amanból való száműzésem óta abbamaradt. Mintha minden megismétlődne, s újra kezdődne a Feanorral való kínkeserves kapcsolatom, amely kizárólag az ágyasságban nyílvánult meg. Feanor nem vette észre rajtam a közös múltunkra való visszaemlékezés okozta bánatot, csak az őt harmincnégy esztendeje kínzó hiányom érzését és fájdalmas magányát mutatta ki előttem, amelyek orvoslására a megkerülésemmel most gyógyírt talált. Nem kívántam én tőle gyereket, főleg miután szültem már nyolcat más férfiaktól. Ezen kívül Feanor nem volt már fiatal uralkodó, túl koros volt ahhoz, hogy ismét apa legyen. Köztem és a fiai között legalább két-háromszáz év korkülönbség volt. Hány év választaná el őket apjuk tőlem származó gyermekétől? Ráadásul már ők maguk is apák lehetnének. Sőt! Feanor ötödik fia, Curufin már saját családdal rendelkezett, s az ő fia, Celebrimbor is felnőtt férfiú volt. Ő, mint Finwe király első fiának unokája képviselte Galadrielt és Celeborn királyt Magyalföldön, ahol nagyapja nyomdokaiba lépve a nemes tündék második legkiválóbb kovácsa és legtehetségesebb művésze lett. Nem tudtam elképzelni, milyen irányba fog alakulni az életem, ha gyereket szülök Feanornak, de akkor az ő utódja lesz az első tünde lányom a négy tünde fiam mellett.