11. fejezet
Bikabúgó hőstette
Újabb öt év telt el az életemből, amit Thorin mellett a hobbitok Megyéjében töltöttem. Boldog, családi életet éltünk, s nyugalmunkat nem zavarta meg sem háború, sem féltékenység. Négy gyönyörű szép törp gyerekem született tőle. Thól volt az első fiam, akit Thorin a nagyapjáról nevezett el, majd egy évvel később őt követte Thón, a második fiam. Utánuk született meg Thil, az első lánygyermekem, s végül pedig a húga, Thin. Apjuk odaadó szeretettel, s kellő szigorral nevelte őket, ahogy annak idején a két kuzinját. A hobbitok között gondtalan életünk volt. Nem szenvedtünk hiányt semmiben. Volt hol laknunk, s megvolt a mindennapi betevő falatunk. Miután Bögyös fia, a bohém Fredegár kiköltözött a szülői házból, s megnősült Bakföldön, mi attól kezdve teljes jogú családtagoknak számítottunk, s lefoglalhattuk a fél házat. Szükségünk is volt rá, hiszen hogy fértünk volna el négy virgonc törp gyerekkel egy kicsinyke nappaliban. Thorin alig várta, hogy a csapodár életű hobbit legény kirepüljön a családi fészekből, mivel unta már a kényelmetlenséget. Amíg a Bögyös család összes tagjával együtt éltünk, én a két lányommal minden éjjel a lócapadon aludtam, ő pedig a fiúkkal egy kemény szalmazsákon töltötte az éjszakákat. Fredegár elköltözése után azonnal átrendezte számunkra a hobbit fiú hálószobáját, amelyet az előszobán keresztül egybekötött a nappalival. Kovácsmunkából tartotta el a családunkat, s a kapott összegből mindig küldött övéinek is a hegyi rigó segítségével. Én pedig írni, karddal küzdeni, meg lovagolni tanítottam a Megye valamennyi hobbit ivadékát. A tanítványaim közt volt Bikabúgó Tuk is, az Öreg Tuk unokája, aki a legjobban ragaszkodott hozzám mindközül. Úgy tekintett rám, mint a második anyjára, aki őszinte szeretettel van iránta. Én ültettem őt fel igazi versenylóra, s megismertettem vele a törpök harcmodorát, amit Thorintól sajátítottam el. Én fogtam kezét a betűírás közben, s fejlesztettem ki írói készségét a történetíráshoz. Sajnos, az életben uralkodó igazságtalanságok miatt, Bikabúgó Tuk számára, aki ifjú korától kezdve naggyá lett a hobbitok között, nem adatott meg, hogy rövid, versbe foglalt novelláit, s hosszabb, valóságos eseményekről szóló műveit valaha is napvilágra hozhassa. Írói vénája azonban megmutatkozott egyik távoli sarjában, a híres Zsákos Bilbóban, aki saját kalandjairól szóló művével örökre beleírta nevét Középfölde történelmének nagy könyveibe. Azt reméltem, hogy végleg itt maradok a családommal a Megyében, a békés életű hobbitok között, s Thorin egy nap elhozza nekem a két kisebbik fiamat a tündék birodalmából. Ám a háborúk korszaka öt esztendő elmúltával ránk köszöntött, s felforgatta életünket. Thráin fia mellett e rövid időszakban maradéktalanul boldognak érezhettem magam, s mindennapjaim szeretetben teltek.
Ez idő tájt Thrór király Thorin távollétében Mória bányáiban talált menedéket, s a Ködhegység alagútjaiban fellelhető kincseket lefoglalta magának. Két dédunokája, Fili és Kili a nyári évszakban útra keltek, hogy segítséget kérjenek Lindon urától, a hatalmas Gil-galadtól. Ők nagybátyjukkal, s felmenőikkel ellentétben nem gyűlölték a tündéket, ezért remélték, hogy a Nolda-ház egyik legnevesebb sarja megsegíti őket szükségükben. Július első napjaiban vízre szálltak, s eleveztek nyugati irányban a Glanduin folyón, amely a Hattyús-folyóba torkollott, más néven a Nin in Eiphbe, valószínűleg a törpök nyelvén. Tharbad volt az összekötő kapocs e két folyó, a Szürkevíz, s a gyepes Füves út között. A fivérek attól a kereszteződéstől akartak tovább indulni Sarn Ford felé. Ez a terület már Eriadorhoz, a tündék egyik legnagyobb birodalmához tartozott. Az úti célhoz vezető út azonban veszedelmekkel teli volt. A pusztában való vándorlás baljóslatú szeleket küldött a kietlen mezőségre. A fiatal testvérpár kétheti gyaloglás után megpihent a paréjos útvonaltól nem messze egy kiálló sziklákkal zsúfolt, gazos terepen. Álmosan döntötték testüket egy hegyes kősziklának.
- Hány napot kell még barangolnunk Lindonig? - kérdezte Kili ásítozva a bátyjától.
- Körülbelül még három éjszakát kell a mezőn töltenünk - felelte félig lehunyt szemekkel Fili.
- A bácsikánk úgy tűnik, hogy jól érzi magát a Hobbit Megyében - jegyezte meg az öccse vigyorogva. - Nem vágyódik vissza Móriába.
- Nyilván jelenleg is kemény kovácsmunkát végez, s a fizetségéből juttat valamennyit a dédapánk, meg a nagyapánk részére.
Kili bágyadtan rábólintott Fili okos válaszára, s vállára hajtva fejét félálomba merült.
Ekkor, hirtelen emberi léptek zaja ütötte meg a fülüket. Fili feszülten kelt föl testvére mellől, s nézett szét a tágas térségben.
- Fanyűvők! - mondta utálkozva. - Brethil erdejének vademberei az utóbbi időben mindig a Füves úton portyáznak.
- Rólunk biztos azt fogják gondolni, hogy kincseket rejtegetünk a kabátunk alatt - szökkent talpra Kili is. - Na, tűnjünk el innen!
Fili egyetértően bólintott, s harctól megedződött lábaikkal futásnak eredtek. Az őket üldözőbe vett drúadánok lóháton vágtázva csakhamar elébük kerültek, s lasszóikkal egykettőre foglyul ejtették a fiatal testvérpárt.
- Durin kutyái hontalanul vándorolnak a vadonban, hogy új otthonra leljenek? - kerülgette őket lovával baktatva a vademberek fővezére.
- Senkire nem tartozik, hogy hová megyünk! - feleselt Fili, bátorságát kimutatva.
- Nem tartunk magunknál kincseket! Hiába fogtatok el minket! - vágott vissza Kili is szemtelen stílusban.
- Nem is az a szándékunk, hogy titeket kifosszunk, hanem az, hogy a segítségetekkel kiaknázzuk az Ettenszik hegységet, amelyet a trollok undort keltő népe lakja. Azoknak a hegyeknek a barlangjaiban tömérdek nemesfém rejlik, mélyen a föld alatt. Ti szakemberei vagytok a bányászatnak, s erős fizikummal rendelkeztek. Igazán nem lesz nehéz számotokra felásni néhány hegyi barlangot odafent északon.
- És mivel jutalmaztok minket, ha megtesszük, amit akartok? - kérdezte Fili, biztosra véve a csapdát.
- Szabadsággal - hangzott a fanyűvők vezérének hamiskás válasza.
- És mi lesz, ha megtagadjuk a parancsot? - kérdezte Kili gúnyos arckifejezéssel.
Az válasz helyett odaszólt harcosainak, s kis idő múltán a két fogságba esett törp egy szűk faketrecben raboskodva lógott egy tábortűz lobogó lángjai fölött.
- Gratulálok az okos beszólásodhoz, drága kisöcsém - szidta meg Fili a testvérét.
- Ne izgulj! Még nincs minden veszve - felelte mosolyogva, majd a tűz körül dámvadhúst falatozó drúadánokhoz fordult.
- Hé! Fanyűvők! Ha már oly nagy ismeretséggel rendelkeztek a bányásztehetségünket illetően, áruljátok el, hogy ti miről vagytok messze földön híresek!
- Sebesen pörög a nyelved, te mitugrász! - bandzsított feléje kárörvendő ábrázattal a fővezér. - Látom, az eszed a helyén van.
- Egyetlen dolog van, amiben elismerést érdemlően kiválóak vagyunk - szólalt meg az egyikük. - Fosztogatni és gyilkolni! Azt tudunk mi!
- És kincseket rabolni - igazította ki emberét a drúadánok nagyhírű vezére. - Épp ezért van rátok szükségünk, hogy gyarapíthassuk a készletünket.
- Mondd, mi értelme van ennek az értelmetlen társalgásnak? - kérdezte suttogva Fili a testvérét.
- Van egy ötletem - válaszolta halkan, bíztatóan kacsintott egyet, s így folytatta:
- Őszinte elismerésem, uraim. Valóban kitűnő módon értetek a banditák életmódjához. Nem csoda, hogy minket is gond nélkül fogságba tudtatok ejteni. Hát, a tűzszításról hallottatok-e?
- Miféle mágusokra jellemző ostobaságról beszélsz, te? - morogta egy megtelt külsejű vadember.
- Erebor törpjei minden lakodalom idején tüzet csiholnak a pislákoló gyertyalángokból, s akörül járnak tűztáncot. Engemet, s a bátyámat a bácsikánk tanított meg rá, és azóta népünk tagjainak ezrei köszöntenek minket tapsviharral a mutatványunkért.
- Igaz, amit mondasz, törp fiú? - kérdezte most már érdeklődően a vadak vezére.
- Durin nevére esküszöm, hogy igazat beszélek - emelte fel a jobb kezét, s így szólt:
- Akarjátok látni a táncunkat, ó hatalmas drúadánok?
- Lássuk, hát a törplegényeket! - emelte fel hangját a vezetőjük, s harcosai mindannyian köré ültek.
Kili óvatosan helyet cserélt fivérével a fakalitkában, aztán elkezdett himbálózni benne jobbra-balra, mint az óra ingája. Az egyre hevesebb lendületek hatására a ketrecet tartó kötél is lóbálni kezdte őket, amit egy erős karóra függesztettek. A levegő suhintására az alattuk levő tábortűz lángjai magasabbnál magasabbra emelkedtek, mígnem kezdték megkapni a ketrec alját. A drúadánok percekig gyanakvás nélkül figyelték Kili bűvészkedését, ám a karó hirtelen recsegni kezdett, s a tűz pedig már a parázson kívül terjedt. Végül a fővezér homlokához csapva jobb tenyerét, felkiáltott:
- Hazug kutyák! Rászedtetek! - ordította.
Az egyik lendület során a lángok elérték a ketrec kötelét, amely azonnal meggyulladt, akár a szénakazal, s pillanatok alatt leszakadt a karóról. A kalitka hangos reccsenéssel darabokra tört, s a fivérek kardjukat előrántva nekitámadtak a vadembereknek.
- Áldom az eszedet, testvér! - kurjantotta Fili, miközben kezet szorítottak, s jó néhány drúadánnak kioltották az életét.
- A maradékot hagyjuk, s menjünk! - szólt harc közben Kili, s próbáltak kikeveredni ellenfeleik gyűrűjéből.
- Most meghaltok máglyára való törp kutyák! - üvöltötték a vadak egyszerre, mire valóban kutyák loholtak feléjük a sötétben.
Azaz nem is kutyák, hanem a Gundabadi hegységből származó wargok, amik vérszomjukat oltva jöttek marcangolni a füves úti vándorokat, s útonállókat. Fili és Kili egy percet sem várakoztak tovább, hanem felpattantak két drúadán lovára, s elvágtattak a vérengző fenevadak közeléből. A wargok pedig a fanyűvők csoportjának minden tagját szétcincálták vezérükkel együtt, s bőségesen lakmároztak belőlük. Egy warg azonban megszimatolta a törpök szagát a fűben, s utánuk eredt. Ők menekülés közben hátratekintettek, és kétségbeesetten nézték a feléjük rohanó, sárgán villogó, gyilkos szemeket, s hallgatták a vérfagyasztó morgást, amely egyre jobban erősödött a hátuk mögött. A Hold fényében megszemlélték a vadállatot teljes valójában. Egy ezüstös, kékes bundájú warg vicsorgott utánuk éles agyaraival, s karmai kivillantak ujjaiból, mint tucatnyi vasvilla. A ragadozó egy hirtelen ugrással rávetette magát a fiatalabbik testvérre, s az lovával együtt a fűbe zuhant.
- Kili! - ordított fel Fili rémülten, s lováról lefordulva kardját beledöfte a warg homlokába.
A démonállat felmordult a hasogató fájdalomtól, de karmos lábaival nem engedte el áldozatát, aki erőlködve próbált szabadulni a halálos szorításból. Kili nem látta, hogyan küzd bátyja a warggal, mégis biztos volt abban, hogy sikerül megmentenie az életét. Támadójuk ekkor megragadta őt fogaival a ruhája gallérjánál. A fiatal törp érezte fülei mögött a farkasszerű lény orrlyukából áramló levegőt, s nyálát végigfolyni a nyakán. Ökölbe szorított kezekkel felnyögött néhányszor, aztán meghallotta, ahogy a warg egyszer csak a vad morgásból haláltusát vívó nyiffafolásba váltott át. Erős álkapcsával lassan elengedte, s kilógatva nyelvét a szájából, kimúlt a porban elterülve. Kili nehézkesen felállt, s látta, hogy fivére vértől mocskos külsővel még belerúgott az állatba egy-kettőt, hogy meggyőződjön róla, sikerült-e végeznie vele.
- Jól vagy? - kérdezte Fili, lihegve.
- Jól, s őszinte szívből köszönöm, hogy megmentettél. Ez a dög megölt volna, ha te nem lettél volna itt velem.
- Húzzuk el végre a csíkot innen - szuszogta, s megtépázva folytatták útjukat Lindon felé.
Néhány nap elteltével eljutottak Tharbadba, abba a kikötővárosba, ahol az Észak-Déli Út átszeli a Szürkevizet, másik nevén Gwathló. Ezt a Középfölde nagy részét átszelő utat csak a kikötővárostól nyugatra hívták Füves útnak, kelet felé az előbb említett névvel volt ellátva. A fivérek egyetlen életben maradt lovuk hátán nagy igyekezettel ügettek a város határához. Tharbad kikötőjében már messziről megpillanthatták a sinda stílusú hajókat, így biztosra vették, hogy tündék őrzik a város kapuját. A mólóhoz érve egy csapatnyi erdő tünde állta el az útjukat. Hegyes dárdáikat előreszegezve, s gyilkos tekintettel méregették az idegen törpöket. Kili feszülten hátba bökte testvérbátyját.
- Lehet, hogy ezek nem fogják érteni a beszédünket, ha a közös nyelven szólalunk meg, de biztos, hogy törp nyelven sem tudnak egy árva szót sem.
- Ez mindjárt ki fog derülni, öcsém - mondta, s így szólt az őrökhöz:
- A hatalmas Thrór király rokonai vagyunk. Móriából jöttünk, hogy segítséget kérjünk Lindon urától.
Az őket vad szemekkel figyelő tündék azonban nem válaszoltak, s fegyvereiket sem tartották el tőlük. A két törp egymásra nézett, majd Kili ezt mondta:
- Mellon! Gil-galad! - hebegte, mire az őrség tagjai lanyha fejbólogatással átengedték őket a városkapun.
- Reméljük, hogy a noldák itt élő, leghatalmasabb királyának számíthatunk a segítségére - jegyezte meg Fili, amikor már Gil-galad tharbadi palotájának gyémántokkal kikövezett kapuja előtt álltak.
- Nem tehetünk mást. Meg kell próbálnunk! - felelte az öccse, majd leszálltak lovukról, s úgy mint a határnál, itt is két szót mondva a kapuőröknek, belépést nyertek Fingon fiának, Gil-galadnak, a noldák nagyra becsült tündekirályának dúsgazdag otthonába.
A palota belsejének hideg kövei hűvösséget árasztottak minden teremben. Gil-galad nem kedvelte az aranyozott, királyi várkastélyokat, sem a növények dzsungeléből álló palotákat, mint amelyben Thranduil lakott Bakacsinban. Ő sokkal inkább a kövekből épült várakat szerette, amely tökéletesen illeszkedett az emberek világának építészeti szokásához. A falakon festmények ezrei sorakoztak. Ezeket alaposan szemügyre vették a fivérek. A képek a noldák családjának uralkodóit, s azok leszármazottjait ábrázolták, mellettük pedig az elmúlt idők csatáiról szóló alkotások díszítették a fáklyák fényével megvilágított kőtömböket. Végül rátaláltak a trónteremre, s feszültséggel telve átlépték annak márványküszöbét. A tündekirály már várta az érkezésüket, hiszen őrei a törpök határátlépését előzetesen jelentették neki a palotában. A trónszéktől nem messze egy étkező asztalnál Thranduil, s talpnyaló őrparancsnoka, Elros lakomázott. Gil-galad e napon meghívta őt egy baráti vacsorára, hogy eszmét cseréljenek az uralkodás gondjainak ügyében. A sindák kapzsiságáról ismert uralkodója egy megvető pillantást vetett a törpökre, aztán úgy tett, mintha nem is lennének ott a teremben. Vendéglátója pedig így szólt a látogatókhoz:
- Üdvözöllek titeket Lindonban, nemes törp sarjak! - köszöntötte őket barátságosan. - Mi járatban vagytok az én birodalmamban? Fáradt arcotok láttán úgy sejtem, messziről jöttetek.
- Felséges királyunk! - helyezkedett térdeplőállásba Fili. - Durin fiának, Thrór királynak a rokonai vagyunk, aki népünk valamennyi törpjével Mória falai közt lelt menedékre, miután Smaug, a sárkányok legnagyobbika elfoglalta szülőhazánkat, Erebort. Királyságunkat hosszú évszázadokig biztosan nem fogjuk tudni visszaszerezni, hisz jelenleg is fegyvertelenek vagyunk eme északi féreggel szemben. Te hatalmas, ugyanakkor bölcs és igazságos uralkodó vagy, s Finwe fiai közül a legvitézebb hadvezérnek mondanak nyugat népei. Kérésünk csupán annyi, hogyha az ellenség keze által elveszítenénk Móriát, letaszított népünknek legyen hol élnie a vadon tüskés bozótosain kívül.
- Hírét vettem a sárkány pusztításának, s tudom, hogy atyáitok vállára súlyos teher nehezedik a Ködhegység barlangjaiban, amelynek törp városát Sauron erői fenyegethetik. Lássátok, királyságom tulajdonát képezi a Kékhegység, s Ered Luin. Azoknak hegyei drágakincsekben bővelkednek. Az én birodalmamban a tündék számára van elég kincs, így nektek adom ezt a két területet, hogy népetek ne szenvedjen több hiányt e gonosz időkben - szólalt meg nagylelkűen a király.
Fili és Kili mélységes alázattal fejet hajtottak, s ennek hallatára Thranduil ingerülten állt fel az asztal mellől. Dühében lecsapta boros kupáját a rózsásmintákkal hímzett terítőre, majd miután a testvérek távoztak, így szólt Gil-galadhoz:
- Megállapodtunk valamiben, Gil-galad! - emelte fel a hangját dühödt arckifejezéssel. - Azt ígérted, hogy nekem adod a Kékhegységet!
- Hogy mersz engem a nevemen szólítani?! - mordult vissza a nolda király fenyegetően. - Ne feledd, hogy Lindonban csak kiskirály vagy, s nem pedig legfőbb uralkodó, mint Bakacsinban! Az én palotámban ki nem ejtheted a szádon a tulajdon nevemet! Itt kizárólag uramnak szólíthatsz! Megértetted?!
- Ahogy akarod, uram! - válaszolta gúnyosan, majd így folytatta:
- Ígéretet tettél, hogy Lindon déli részének minden térsége az enyém, beleértve a Kékhegységet is! Miért szedtél rá?!
- Kaptál tőlem elég kincset a saját kincstáramból - kapott a szavába Gil-galad kimérten. - A Bakacsinban összegyűjtött nemesfémeket mind magaddal hoztad a földemre. A lindoni palotád kincseskamrája telve van arannyal, s más drágakövekkel. Elégedj meg a részeddel, amely igazságosan téged illet!
- Rendben - fogadta el kelletlenül a fölötte álló tündekirály végakaratát. - Ám a nekem adott kincsből nem vehetsz el tőlem semmit!
- Jól figyelj szavamra, Oropher fia! Hamarosan Mithlondba utazok, s ha a távollétemben megszeged az egyességünket, akkor elveszem tőled az itteni királyságodat, vagy a súlyosabb vétekért járó büntetést kapod, az eldák adta végtelen időket felölelő életedtől is megfosztalak!
- Ne aggódj, királyom! - felelte Thranduil hamisan elmosolyodva. - Nem vagyok hitszegő fajta.
- Ajánlom, hogy így tegyél, mert a sorsod a kezemben van! - nézett vele farkasszemet Gil-galad, majd az őrparancsnokkal együtt kiutasította a sinda kiskirályt a trónterméből.
Lindon hatalmas ura kinézetre megnyerő tündeférfi volt. Fingon fiaként, aki Finwe második asszonyának, Indisnek az unokája volt, örökölte felmenőitől a vanyákra jellemző, ellenállhatatlan szépségű külsőt, a vitéz hősiességet, s a tündebirodalom erős kézzel való kormányzását. Gil-galad nemcsak a Nolda-ház egyik legkiemelkedőbb uralkodója volt, hanem dicséretre méltóan jó hírnévvel is rendelkezett övéi, s Középfölde teler tündeurai között. Híres volt bőkezűségéről, alázatosságáról, bölcsességéről, királyi méltóságához illő szigorúságáról, s uralkodásának hosszú évszázadai alatt kiűzte birodalmából az Eriador tündetrónjának elfoglalására törekvő zsarnokokat.
Ez alatt, Rhudaurtól északra az Ettenszik hegység alagútjainak belsejében vendégjárás kezdődött a trollok barlangjaiban. Három megtermett hegyi troll látta vendégül a hozzájuk érkező orkokat, uruk-hai vadakat és a ködhegységbeli koboldokat. Őket név szerint Obinak, Stoknak és Taknyálnak hívták. Közülük a harmadik onnan kapta a nevét, hogy allergiás volt az állatok szőrére, ezért szinte állandóan fújta az orrát, s köpdöste tele a vackukat a nyelvére tapadt szőrcsomókkal. Eljött Ettenszikbe Sarumán valamennyi követője, meg a Gundabadi hegyekből származó fenevad orkok, akik egy tucat wargot is hoztak magukkal kísérők gyanánt. A koboldokat vérszomjas királyuk, Golfimbul vezette, s vele volt parányi ivadéka, akit Irdatlannak neveztek. Ez a koboldfióka csak pár hónapja kelt ki a peteburkából, s máris oly nagy volt a falánkságából fakadó étvágya, hogy gömbölyded alakjáról kapta humoros nevét. Sauron szolgálói mind visszataszító lények voltak. Lehettek azok tündékből kreált orkok, koboldok, sárkányok, wargok és trollok, egytől egyig torz és borzongató külsővel rendelkeztek. A koboldkirály fejébe vette, hogy elfoglalja a hobbitok földjét, s áttelepíti fajtársait a Ködhegység férgek vájta barlangjaiból a Megye bőségben és szépségben gazdag vidékére. Megegyezett a trollokkal, s az orkokkal, hogy az elfoglalt területből számukra is juttat elégséges részt, akik nyál csorgatva vágytak rá, hogy élősködjenek a hobbit nép mind ez idáig érintetlenül hagyott szülőföldjén.
Egy telihold fényével beragyogott éjszakán koboldtánccal párosuló lakodalom vette kezdetét, amely közvetlenül a hadjárat megindításának napja előtt zajlott le. A három troll friss birkasülttel várta az érkezőket. Golfimbul lakmározás közben így szólt házigazdáikhoz:
- Ravasz tervem immáron készen áll! - kurjantott morgó hangon. - Holnap hajnalban útnak indulok ezres létszámú seregemmel, s bekebelezem a szőrös lábúak hazáját, mint a sas fiókákat rejtő tojásokat az óriás madarak fészkéből.
- És melyik útvonalon akarod végigvezetni a koboldjaidat? - tette fel neki a kérdést Sharku, az a jó eszű ork, aki a Fehér mágus farkas lovasainak parancsnoka volt a távoli Vasudvardban.
- Először az Alföldön vándorolva megkerüljük a Szeles-hegyeket - fogott bele haditervének magyarázatába a koboldkirály. - Ezután rátérünk a Kelet-Nyugati útra, amelyen keresztül elvezetem a hadsereget az Öreg erdőig. Annak nyugati szélénél pedig átkelünk a Borbuggyan-hídon, ahol átlépjük Hobbitfalva határát, s meglepetésszerűen fogok támadást indítani az ott lakók ellen.
- Bocs, a közbeszólásomért rettenthetetlen tökfejűséged! - szólalt meg vinnyogó hangon egy kistermetű kobold. - Véleményem szerint célszerűbb volna, ha a Kelet-Nyugati úton a Sírbuckák irányába mennénk, s egyenesen a Megyét támadnánk meg az északnyugati térségre való behatolás helyett.
- És mit kezdjünk az út mentén közbeeső Brível és Cseterfővel, amelyet amúgy sem tudunk elkerülni? Nem beszélve a Sírbuckákban lakozó gonosz lelkekről, amik ránk is veszélyt jelentenek. Értelemszerűen a lehető legbiztonságosabb útvonalon megyünk, hogy minél távolabb legyünk a csapdavidékektől. Azt ajánlom, hogy a meggondolatlan fecsegés előtt használd az eszedet, Cuccos Puccos! - torkolta le Golfimbul ezt a tréfás névvel ellátott koboldpalántát.
- Ne feledd, hogy a választott úthoz közel van a Szúnyogos is - igazította ki egy Narzug nevű ork, aki a Gundabadi-hegységből érkezett csapatnyi cimborájával egyetemben.
- Ez így igaz! - emelte fel a szavát Obi, aki troll társainak szakácsa volt, mivel ő készített el minden ételt, amit üstben és bográcsban egy vastag nyelű fakanállal kavart-kevert.
- Azt hallottam, hogy a Szúnyogosban pókok hemzsegnek és legyek dongnak, amik megtisztítják Középfölde valamennyi területét a törp, hobbit és tünde nevű parazitáktól - társult bele a vitába Stok is.
- Az ember nevű kullancsokat se hagyd ki! - rikkantotta Taknyál éles, vércse hangján, mielőtt kifújta volna orrát egy vászonkendőbe.
Golfimbul nehézkesen feltápászkodott farönk székéről, s így folytatta:
- Barátaim, testvéreim! Hagyjunk fel eme ostoba vitával, s mulassuk át az éjszakát! Holnap kora hajnalban útnak indulunk, s vár ránk a Zöldmezei csata!
Ezzel körbetáncolta a barlangot, s dalra fakasztotta követőit.
- Döngjön a barlang, sziklakő hulljon, s fröccsenjen a pocsolya lé! - vágott bele énekébe a koboldkirály, s koponyafejű bunkóját kétszer megpendítette a levegőben.
- Koboldvár épül, sírhalom készül a Megye helyén! - zendült rá egyszerre az összes koboldivadék - s vérünkben az erőlét!
- Szaftos kis csontok, roppanós porcok úsznak a fazék mélyén! - csatlakozott a dalolászókhoz Obi, s vele együtt két troll társa is.
- Ork hadak jönnek, törpöket ölnek, s lakomát ülnek Mordor földjén! - jártak kartáncot az orkok, s a wargok vonyítva adtak az énekükhöz félelmetes zenei aláfestést.
- Gonosz erőkkel, Melkor vezérrel miénk a hatalomlét! - kornyikálta Golfimbul firegve-forogva a troll vacok kellős közepén - s kezünkben a vala fény!
Dalának utolsó mondatát koboldjai megismételték, s napfelkeltéig köveket kongatva, sárban dagonyázva harsogtak Ettenszik hegyeinek falain belül.
Másnap hajnalban Fili és Kili Tharbad határánál üzenetet küldtek Móriába dédapjuknak, hogy amint lehet, hagyja el a Ködhegységet, s vonuljon be maradék népével Lindonba. A törp király fia, Thráin a hírt nyomban megküldte Thorinnak, meg a Vasdombokban uralkodó Dáinnak, aki nem sokkal ezután útnak indította III. Kősisakos Thorint, hogy mihamarabb foglalja el Ered Luint. Thorin apjának levelét megkapva jobbnak látta elhagyni a Megyét, s a Kékhegységben új életet kezdeni. A Zöldmezei csata napjának délelőtti óráiban összepakolta minden holminkat, aztán így szólt hozzám:
- Liani - kezdte kimérten Thorin - egyszer ígéretet tettem neked, hogy visszahozom a két fiadat. Lindon királya megengedte, hogy Erebor törpjei a birodalmához tartozó Kékhegységben éljenek. Ez a tálcán kínált lehetőség lehetővé teszi, hogy elutazzunk Mithlondba, s felkeressük őket.
- Remélem, hogy igazad lesz - feleltem ellenkezés nélkül.
Az öt év alatt alaposan kiismertem Thorint, s önfejűsége letörhetetlen volt, valahányszor vitába keveredtünk egymással. Tudtam, hogy ebben az ügyben is az ő akarata fog érvényesülni. Ám belegondoltam, hogy ennél jobb lehetőség nem is kínálkozhatott volna fel a számomra, hogy Mardé és Giliath fiamat újra láthassam. Egyetlen dologtól féltem csupán, hogy a tündekirály tudomást szerez arról, hogy egykoron Feanor ágyasa voltam, s visszaküld hozzá. De Thorin védelmező és királyi főségében bízva összeszedtem a bátorságomat, hogy kihasználjam ezt az esélyt, amely váratlanul megadatott. Késő délután pónilóra ültünk, s gyerekeinkkel együtt a Megye határa felé indultunk. A szántóföldeken keresztül haladva egyszer csak furcsa morajlásokat hallottunk a távolból. Teherbíró állatainkkal óvatosan lépegettünk a búzakalászok között, amikor a láthatáron felbukkant egy csapatnyi hegyi troll, egy kisebb ork horda, meg egy seregnyi kobold a termetes Golfimbul vezetésével. Thorin megmarkolta lova kantárját, s így szólt:
- Már csak ezek hiányoztak! Egy tucatnyi, ocsmány társaság! Micsoda naplementés délután!
- Szólnunk kell a hobbitoknak - mondtam határozottan. - Ezeknek a rémisztő teremtményeknek a tömegén lehetetlen átvágni. Muszáj visszafordulnunk.
- Ezt ugye nem mondod komolyan? - ellenkezett nyomban, de még jókedvűen.
- Thorin - néztem rá őszinte szelídséggel - a hobbitok segítettek rajtunk. Befogadtak minket, élelmet adtak nekünk. Nem hagyhatjuk őket magukra.
Ő egy percig bosszúsan habozott, majd végül beleegyezően bólintott, s sietősen visszalovagoltunk Bugylakba. A házunk előtt Odovakár sütkérezett a feleségével, miközben két Tuk férfiúval cseverészett, akik a Megye Nyugati Fertályáról jöttek látogatóba Bögyösékhez.
- Odovakár! - szólítottam meg feszülten. - Egy seregnyi ork, s más gonosz teremtmények közelednek Hobbitfalva irányába. Veszélyben van az otthonunk!
- Merre láttátok őket? - kérdezte a Bögyös családfő rémült tekintettel.
- A Megye határához közel. Hamarosan ide érnek, ezért mihamarabb cselekednünk kell!
- Mi ketten mozgósítjuk a hobbitokat - kelt fel nyugágyából Tuk Isengar, s így folytatta:
- Hildifonsszal együtt a határhoz vonulunk, s szembeszállunk az ellenséggel.
- Koboldok és trollok is vonulnak Hobbitfalva irányába - világosította fel őket Thorin nyugodt hangon. - Azt tanácsolom, hívjatok még segítséget, ha győzelmet akartok aratni Sauron követői fölött.
- Én üzenetet küldök a Barna mágusnak - szóltam bölcs elhatározással. - Ő biztosan segíteni fog.
Thorin szerető, hitvesi arccal rám mosolygott, majd elővette cobolyprémes kabátjából a fuvoláját, s egy lágy dalocskára odaröpült hozzánk egy hegyi rigó. Kapkodva megírtam a közeledő csata hírét, s a papirusz fecnire firkált üzenetemmel a madárka heves szárnycsapkodásokkal elrepült Radagasthoz Bakacsin erdejébe. A mókás természetű mágus ezúttal is tudta, mit cselekedjék. Megsúgta kedvenc nyulacskájának, Topornyikának a tervét, s az erdei, fogathajtó vadnyulak tüstént munkához láttak. Egy tágas, s mély nyúlüreget ástak Radagast kunyhójának közelében. A gödör olyan mély volt, hogy nem is lehetett látni az alját.
Eközben a hobbitok megindultak a két Tuk vezetésével, s Hobbitfalvának zöldfüves tisztásán kezdetét vette az ádáz harc. Én is részt vettem Thorinnal együtt a csatában, s legalább ötven koboldot, meg wargot levágtunk a küzdelem során. A hobbit harcosok közt legelöl vágtázott a kis Bikabúgó Tuk, kezében egy jókora, fából faragott bunkóval. Annak segítségével ütötte le Golfimbul koboldjait, s az orkok nagy részét. A trollokkal alig kellett harcolnunk, mivel azok lomhák voltak és lassúk, így könnyedén el tudtunk velük bánni. A három névről ismert troll viszont megfutamodva visszamenekült Ettenszikbe. Végül Sarumán életben maradt orkjai közül is többen kiverekedték magukat a küzdő felek gyűrűjéből, látván, hogy elvesztették a csatát. Miután Golfimbul magára maradt, s csupán néhány kobold harcosa vette körül, Bikabúgó, hogy bizonyítsa rátermettségét övéi előtt, a maroknyi koboldcsapat közé vágtázott. Egy ügyes mozdulattal meglendítette bunkóját, s akkorát ütött vele a koboldkirályra, hogy annak feje levált a nyakáról, s elszállt a fák fölött messzire. Bilbó ifjúságának bimbózó korában Gandalf, a Szürke mágus szerint, Golfimbul feje százviharnyit repült a levegőben. A jelen valóságban az elborzasztó látványú koboldfej a Megyétől Bakacsinerdőig szállt, ahol tökéletes pontossággal beleesett Radagast nyulacskáinak üregébe. A fürge kis állatkák azon nyomban bekaparták a lyukat, s hatalmas humorérzékkel megáldott mágusbarátjuk pedig egy óriási, nagy követ gördített a gödörbe. A frissen felásott föld a kő súlyától besüllyedt, így mindenki biztosra vehette, hogy a veszedelmes Golfimbul nem merészkedik elő többet a nyúlüregből, s teste sem fogja tudni elhengergetni a követ onnét, hogy fejét visszaszerezze. Ily módon nyerték meg a hobbitok a Zöldmezei csatát a Ködhegység koboldjai, a hegyi trollok, s a Fehér mágus orkjai ellen.