1. Fejezet - Hobbitfansite

Szerző: Balázs Lilla

A királyi szerető

1. fejezet

Feanor kegyeltje

Az én történetem nincs megírva Középfölde nagy könyveiben, amiket a két kalandvágyó hobbit, Zsákos Bilbó és Frodó írt, vagy a nagyhatalmú mágusok és tündék örökítettek meg. Életem a gyűrűháború alatt, az azt követő korszakokban és a szabad népek véres harcainak kereszttüzében játszódott le, amely egy olyan élet volt, amiről senki nem emlékezett volna meg. Egyvalaki azonban mégis papírra vetette életem történetét, amit az ő megfogalmazásában mesélek most el.

Amanban születtem, ahol Finwe, a tündék első nagykirálya uralkodott. Legidősebb fia, Feanor volt a gyámom, aki mellett gyermekkorom és ifjúságom a hazugság és a keserűség poklává változott. Beszűkült életterem a nolda tündekirályi család palotájának falain belülre korlátozódott, és soha nem láthattam az azon kívüli világot, az Aman birodalmán túli vidékeket és más népeket. Napjaim minden percét Feanorhoz kötve éltem, akit úgy kellett szeretnem és tisztelnem, mint a királyomat. Ötven ágyasa közül én voltam a legkedvesebb szeretője, ezért velem bizonyos mértékig kivételesen bánt és számos előnyben részesített a többiekkel szemben. Ezek a kiváltságok csak annyiban váltak hasznomra, hogy Feanor megtanított az írásra, és gyakran beszélt nekem bizalmas magánügyeiről, mint például a szilmarilok készítésének tervéről. A lelkemre azonban egy kínzó, monoton egyhangúság nehezült rá, ami alól nem tudtam kivonni magam. Ez pedig maga az ágyasság és az azzal járó, megalázó érzés volt. Mivel a tündekirály fiának kedvence voltam az Amanban töltött hosszú éveim abból álltak, hogy Feanor előtt minden éjjel öltöznöm és vetkőznöm kellett, aki a kegyeiben részesített engem. Erről szóltak a mindennapjaim, amelyek ezáltal oly unalomban teltek, amiket csak én éltem át és más tünde nem. Mindezek tetejébe a legrosszabb az volt, hogy nem tudtam semmit. Feanor a magához való láncolásával teljes tudatlanságban tartott. Semmit nem tudtam Középfölde különböző népeiről és világunk történelméről. Nem ismertem sem a törpöket, sem a mágusokat, sem a nagykirályokat, sem a vadembereket, nem tudtam a hobbitok létezéséről, soha nem láttam a legendákhoz kapcsolódó, különleges lényeket, mint például a valákat, de még a saját népemet sem ismertem, ugyanis Aman tündéinek királyán, Finwén, az elsőszülött fián, Feanoron és az ő hét fia közül Maedhroson és Magloron kívül senkit nem ismertem. Nem jártam soha Lothlórienben, sem Bakacsinban, sem Völgyzugolyban, így arról sem tudtam, hogy ott kik uralkodnak és egyszer sem találkoztam vanya és teler tündékkel. Nem hallottam a mágikus eszközökről, nem értettem a harci fegyverzethez, és mivel nem ismertem a betűket, így nem tudtam beszélni a tündék nyelvének különböző változatait. Feanor jóvoltából csak írni tudtam, de olvasni nem és egyedül a közös nyelv volt, amelyen megszólaltam. Soha nem hallottam Szauronról és követőiről, a kegyetlen orkokról, a vérszomjas uruk-hai vadakról, a gyűrűlidércekről, a nazgúlokról, a trollokról, a mérges pókokról, a partvidéki kalózokról, a haradi légiókról, az olifántokról, a balrogokról, a wargokról, a Gundabadi fenevadakról, a kőóriásokról, a ködhegységbeli koboldokról, a veszedelmes hideg sárkányokról és vezérükről, a vérengző Smaugról. Sőt! Középfölde különböző helyszíneinek sem tudtam a neveit, és hogy azok hol terülnek el Aman körül. Egyszóval Feanor nélkül tehetetlen és elveszett voltam saját szülőföldemen, ahol rajta kívül nem volt senkim.

Egy szokványos, őszi hajnalon Feanor mellett még békésen aludtam, miközben ő már éberen feküdt és hallgatta a szuszogásomat. Amilyen kegyes volt hozzám éppen olyan hihetetlenül nagy türelmet tanúsított irántam. Alvó állapotomban a térdig érő hajamat cirógatta és ezt az örömöt én is mindig megadtam neki reggelenként. Mély álmomból felébredve feléje fordultam és rámosolyogtam.

- Derűs hajnalra ébredtünk, királyom - mondtam és megsimogattam az arcát.

- Szépet álmodtál, Liani? - kérdezte, majd megcsókolt.

- Álmomban veled voltam egy csodálatosan szép tájon, ahol egymáséi voltunk napfelkeltétől egészen holdtöltéig.

- Ez a legszebb, amiről álmodhat egy tündekirály szeretője - mondta felkelve a selyemágyról.

Én pedig elláttam a mindennapos, reggeli teendőket, amiket azóta dicséretesen elvégeztem, amióta Feanor első ágyasa voltam. Derékig érő, sötétbarna haját gondosan megfésültem, fürtjeit befontam és fejedelmi öltözetét ráadtam. Ezeket a műveleteket már úgy végeztem, mint egy tökéletesen betanított rabszolga. Tündekirályom közben elhatározta, hogy ezen a napon megmutatja nekem, hogyan készíti el saját kezűleg a szilmarilokat. Teendőim végeztével így szólt hozzám:

- Akarod látni a szilmarilokat? - kérdezte barátságos hangnemben.

- Igen - feleltem szelíd mosollyal az arcomon, bár nem tudtam, hogy mik azok a szilmarilok, hiszen azon kívül, hogy Feanor korábban már beszélt nekem az elkészítésük tervéről, a bennük rejlő erőkről egy szót sem említett.

- Akkor kövess! - mondta felém intve és én kecses léptekben haladtam utána, mint egy hűséges kiskutya a gazdája után.

A palota hosszú folyosóján haladva szembe találkoztunk Maedhrosszal, aki egy gyönyörű arany nyakláncot vitt a feleségének. Tudtam róla, hogy nem kedvel, kezdettől fogva megvetett és lenézett, amiért apja soha nem adott nekem ékszert. A többi ágyassal ellentétben Feanor engem nem jutalmazott meg nemesfémekkel. Helyette az imént említett, különleges kiváltságokban adta meg számomra az előnyt. Úgy gondolta, hogy legkedveltebb szeretőjének hasznosabb az írás tudása és a szilmarilok megismerése, mint a drágakövekből készült ékszerekkel való elhalmozás. Magam sem bántam, hogy királyomtól egyszer sem kaptam becses ajándékot, mivel nem igényeltem az ilyesmit. Nem vágytam rá, hogy felbecsülhetetlen értékű kincseket adjon nekem néha napján cserébe a szolgáltatásaimért. Maedhros a találkozásunk minden egyes alkalmával kimutatta ellenszenvét irántam és nem mulasztotta el a lehetőséget, hogy egy gúnyos, sértő megjegyzést ne tegyen, amikor észreveszem kezében a különféle, csillogó csecsebecséket. Egyszer olyan durván megbántott, hogy az akkor elhangzott mondatát egy örök életen át nem felejtettem el. Egy nap Feanor távollétében megemlítette nekem Erebort és az ott levő törp királyság urait, akik birtokukba vették az egész Ködhegységet, amelynek barlangjaiban annyi kincset tároltak, hogy megszámlálhatatlan mennyiségű volt. Pökhendien dicsekedett előttem, hogy a nagyhatalmú Thrór királynak temérdek aranya, ezüstje, gyémántja, smaragd, zafír és rubin köve van nemcsak a hegy gyomrában, hanem az erődítménynek épült várának hatalmas termeiben is. Azt mondta, hogy ha a tündekirálytól nem kapok drágaköveket, akkor ad nekem a törp király két unokája, meg a két dédunokája, akiktől sok kincset fogok szerezni majd a bájaimmal. Ez a kijelentése kimondhatatlan fájdalommal belém hasított, mint egy gyilkos tőr és akkor még nem hittem, hogy ezzel a megalázó állításával igaza is lesz velem kapcsolatban. Egy másik alkalommal pedig azt vágta a fejemhez, hogy Thrór idősebbik unokája, Thorin még a nagyapja Arken kövét is elhozná nekem egyetlen éjszakáért. Maglor sokkal barátságosabb volt hozzám és soha nem okozott lelki fájdalmat azzal, hogy éreztette velem, hogy kurtizán vagyok. Apja megkérte, hogy tanítson meg citerázni és énekelni, hogy a mindennapos együttlétünkön kívül mással is tudjam őt boldoggá tenni. Ez volt számomra az egyetlen öröm a palotában, így az évek során Maglorral jó barátságba kerültem.

Maedhros a folyosón büszkén lépkedve, amint megpillantott nyomban mosolyra húzódott a szája, de apja előtt nem mert sértegetni, ezért sietősen odébb állt. Tündekirályom bevezetett egy tágas terembe, ahol a három csodálatosan fénylő szilmarilt tartotta. E csillogó tárgyak bizonyítékok voltak számomra, hogy Feanor nem volt hozzám őszinte, amikor azt mondta, hogy szemtanúja lehetek az elkészítésüknek. Valójában ő már sokkal hamarabb létrehozta őket titokban vagy a közvetlen családtagjai jelenlétében. Nekem csupán annyit engedett meg, hogy láthassam, hogyan fejleszti őket tökélyre. A szilmarilokat egy agyagedényben tartotta, amelyek fényesebbek voltak az ég csillagainál is. A közelükbe érve Feanor így szólt hozzám:

- Látod, Liani? Ezek itt a szilmarilok, amik különleges erőket rejtenek magukban.

- Ezeket az erőket pedig kizárólag te birtoklod, királyom - feleltem mosolyogva.

- A szilmarilok ereje, amíg élek a kezemben lesz és velük együtt egész Amant is én uralom.

- A palotában azt beszélik, hogy te vagy a leghatalmasabb tündekirály egész Középföldén. A többi tündebirodalom fölött is uralkodsz?

- Az apám birodalmán kívül eső tündekirályságok fölött nincs hatalmam. Azokon a vidékeken más tündék uralkodnak.

- És milyen viszonyban állsz Thrórral, a törp királlyal? - kérdeztem puszta kíváncsisággal, bár utólag megbántam, amit kérdeztem, mert rögtön láttam rajta, hogy harag töltötte el.

- A törpökhöz semmi közünk - válaszolta komoran. - Ők uralkodnak a saját birodalmukban, ahogy mi is. Soha ne akarj találkozni velük!

- Rendben - mondtam enyhe szomorúsággal, mivel egyre jobban erőt vett rajtam a vágy, hogy egyszer láthassam egész Középföldét.

Feanor a válaszomtól megenyhülve helyeslően bólintott, majd megfogta finom, nőies kezeimet és hozzáérintette őket egymás után mindhárom szilmarilhoz, amelyekből csak úgy sugárzott az erő. Életemben először éreztem olyan hatalmas energiákat, amelyek hegyeket képesek leomlasztani, de ezek az erők nem lehettek véglegesen az enyémek, csak megtapasztalhattam a hatásukat. Rápillantottam a kezeimben tartott szilmarilokra, amelyek a szokottnál is fényesebben ragyogtak és Feanor méltóságteljes tekintete a vakító fényben zöldeskék láng alakját öltötte.

Ereborban ez idő tájt Thrór, a hatalmas törp király, fényűző ünnepséget rendezett, amelyre meghívta Durin népének valamennyi tagját. Az Arken kő megtalálásának napját ünnepelték, amely elhozta számukra a birodalmi békét és a bőség éveit. Az esti lakomára hivatalos volt Dáin, a Vasdombok kiskirálya és Fundin, Mória ura is. A vár legnagyobb termében tartották meg az ünnepélyt, és egy hosszú asztalon több tucatnyi fenséges étellel és finom itallal várták a vendégeket. Thrór úgy tervezte, hogy idősebbik és egyben kedvenc unokája, Thorin mondjon pohárköszöntőt a lakoma kezdetén. Amikor a meghívott törpök megérkeztek, helyet foglaltak az asztal körül, és a köszöntésig mindenki szabadon étkezhetett. Thorin addig fürkészve körbejáratta szemeit a helységben, és meglátta kisebbik unokaöccsét, Kilit, aki a terített asztal egyik sarkánál egy aranyozott széken ülve Athelas növényt fogyasztott. Szótlanul, félig elrévedve, tágra nyílt pupillákkal és gépies mozdulatokkal vette szájába a különleges gyógynövény szirmait, leveleit, szárát, amiket alaposan megrágva mohón lenyelt. Hirtelen felkapta fejét, amikor tekintete nagybátyja haragos arckifejezésével találkozott.

- Bácsikám - szólt vidáman - miért nem engeded meg nekem, hogy melletted álljak, amikor pohárköszöntőt mondasz? Miért fosztasz meg az örömtől, hogy együtt mulathassak a családunk közvetlen tagjaival?

- Mert az Athelas rabja lettél - válaszolta Thorin kimérten.

- Az Athelas okozta eksztázisban a tündék is részesítik magukat egész Középföldén.

- Hallgass! Ne hozz több szégyent a fejemre! Már így is elég kellemetlenséget okoztál a családunknak!

- Tudom, hogy soha nem én voltam a kedvenc unokaöcséd. Filit mindig jobban szeretted nálam - mondta Kili gúnyosan, és megvetően nézett farkasszemet Thorinnal.

- Menj és józanodj ki, aztán térj vissza, s kérj bocsánatot legalább a dédapádtól, ha más előtt nem vagy képes jól nevelt módon viselkedni! - parancsolt rá és erre kuzinja kárörvendően elvigyorodott.

- Az én szememben te nem vagy király, csupán egy trónbitorló, aki képtelen egybekovácsolni Durin fiait!

- Elég volt, Kili! Takarodj a szemem elől! Hord el magad!

- Ahogy kívánod - felelte utálkozva, és hátat fordított nagybátyjának.

Önelégült hangulatban odasétált az asztalhoz, ahonnét elvett egy hidegtálat és elhagyta a termet. A mulatozó vendégek elől félrevonult a hálószobájába, és magányosan költötte el a vacsoráját. A történtek után már nem volt kíváncsi Thorin pohárköszöntő beszédére és nem érdekelte a vigadalom sem, ami a nagyteremben éjfélig tartott. Az ünnepség alatt, azonban Thorint az unokaöccsével való konfliktusa után még egy kellemetlenség érte. A lakomázás vége felé Thráin így szólt gyermekeihez:

- Thorin, te, mint elsőszülöttem mindig hűen szolgáltad Durin népét és az életed árán is védelmezted Erebort. Szeretett atyám akaratának alázatosan engedelmeskedtél, és segítséget nyújtottál az Arken kő megtalálásában. Érdemeid szerint igazságosan neked adom királyságunk kincseinek felét, amit Thrór nagyapád a végrendeletében jóváhagyott.

- Köszönöm, apám - hajtott fejet Thorin tisztelettudóan a vendégek jelenlétében.

- Dis, leányom, a minden elismerésnek örvendő önfeláldozásodért és anyai gondoskodásodért a tiéd Erebor összes drágaköve, amely tőlem származik.

A fiatal törp asszony bátyjához hasonlóan illendően meghajolt Thráin és Thrór színe előtt.

- Frerin, te fivéred oldalán jeleskedtél a harcok során és bátran szembeszálltál minden ellenségünkkel, akik a birodalmunkra törtek, ezért jogosan megillet téged Erebor valamennyi aranya, amely a Móriához vezető nagyteremben található.

Frerin ezt hallván nyomban elégedetlenkedni kezdett és szemére vetette apjuknak, hogy keveselli az örökségét.

- Miért jár nekem kevesebb kincs, mint a bátyámnak? Talán nem feleltem meg mindig kellőképpen az elvárásaidnak?

- Mondtam, hogy mindannyian az érdemeitekhez mérten kapjátok meg a jussotokat. A katonai szolgálatot nem jutalmazom annyi kinccsel, mint a testvérbátyád hősies tettrekészségét, amit nemcsak értünk, hanem Durin egész népéért tett - válaszolta Thráin teljes határozottsággal.

- Ha többre tartod Thorin cselekedeteit az enyémnél, akkor tartsd meg magadnak a nekem felajánlott kincseket! A jogos örökségemet kiharcolom magamnak másképpen!

- Frerin! - kiáltott rá Thorin. - A kapzsiság szelleme beszél belőled! Apánk ennél igazságosabb nem is lehetne hozzánk. Ne hidd, hogy kevesebbre becsüli a küzdelemben való helytállást a birodalom védelmezésénél! Egy nap téged is úgy fog megjutalmazni, mint engem.

- Az a nap, számomra most fog eljönni és nem pedig száz év múlva, amikor apánk kimúl - felelte dühödten és kiviharzott a teremből.

Thorin az öccsével és a kisebbik unokaöccsével való hadakozása után kedvetlenül félrevonult, de előtte bocsánatot kért atyjától és nagyapjától, akik keserűséggel teli szívvel fejezték be a lakodalmat. A folyosón lépkedve komoran lehorgasztotta királyi méltóságot sugárzó fejét, amikor hátulról megszólította őt a húga.

- Thorin - szólt hozzá szelíden és közelebb lépett.

- Te is eluntad a mulatozást? - kérdezte a bátyja enyhén mosolyogva, hogy egy kicsit felvidítsa önmagát.

- Frerin nagy csalódást okozott apánknak az ellenséges viselkedésével.

- Hasonlít a második fiadra. Ő sem volt különb a vacsora elején rendezett jelenetével.

- Igazságtalan vagy Kilivel szemben. Túl szigorú vagy hozzá és olyan dolgokért fenyíted meg, amiért nem érdemli meg, hogy szidalmazd.

- Szerinted az dicséretre méltó cselekedet, hogy Athelas függővé vált?

- Elismerem, hogy az utóbbi időben rászokott erre a növényre, de tud mértéktartó lenni.

- A velem szemben tanúsított szemtelensége viszont az egekbe szökött. Nem ismeri sem a jó modort, sem az engedelmességet. Ez volt a te súlyos hibád, hogy nem nevelted meg kellőképpen a tiszteletadásra, mert elkényeztetted. Egy anyai pofont nem kapott tőled soha életében.

- Kili mindig jó nevelést kapott tőlem, és nem dorgálom meg őt amiatt, hogy néha konok, ifjú törp módjára viselkedik! Te meg önfejű vagy, Thorin! A dölyfösség és a megbocsátásra való képtelenség jellemzett egész eddigi életed során! Az önmagad iránti elvakult büszkeséged fogja egyszer a vesztedet okozni! Kili életét pedig ne akard irányítani, mert ehhez nincs jogod! Hagyd őt békén!

E szavakkal Dis faképnél hagyta fivérét, és átballagott Kili szobájába. A törp fiú anyja megérkezéséig mélyen aludt az ágyában. A hidegélelemmel teli tál üresen hevert az ágy melletti asztalon. Dis lábujjhegyen odasétált fiához, aki lassacskán fölnyitotta álmos szemeit.

- Anyám - ásította.

- Szervusz, Kili - simogatta meg a fejét mosolygós arccal.

- Csalódást okoztam neked?

- Nem okoztál csalódást, fiam - válaszolt meleg hangon.

- A bácsikám haragszik rám az Athelas miatt – mondta, és arcát a párnájába fúrta.

- Thorin sok szempontból alábecsül téged, mert nem ismer elég jól, de én tudom, hogy többre vagy képes, mint amennyit ő gondol rólad. A legfontosabb, hogy erényes legyél, hogy mindannyian büszkék lehessünk rád. Meg kell tanulnod mértéket tartani, tudnod kell, hogy mi a különbség a gyávaság, a bátorság és a vakmerőség között. Ezen kívül légy igazságos, nagylelkű, és minden helyzetben dönts okosan, hogy majd az utódaid előtt a bölcsesség jelképévé váljál. Ha így cselekszel, akkor a nagybátyád is meg lesz veled elégedve.

- Hiszek neked és ígérem, hogy ezentúl helyesebben fogok viselkedni - felelte, miközben felült az ágyon.

Dis helyeslően bólintott, majd elővett a ruhája hajtásából egy fekete kristálykövet, amelybe törp nyelven írt rúnák voltak belevésve. Finoman megfogta Kili jobb kezét és a tenyerébe tette.

- Ezt a rúnakövet kislány koromban Thorintól kaptam ajándékba, de én most neked adom. Arra kérlek, hogy tartsd mindig magadnál és valahányszor rápillantasz, emlékezzél a nekem tett ígéretedre, hogy mindig visszatérsz hozzám, bármi is történjék.

- Ne aggódj, anyám! Hűen betartom az ígéretemet, és mindig hazatérek hozzád - felelte mosolyogva, és a szívéhez szorította a követ.

- Szeretlek, Kili! - mondta Dis, és szorosan megölelte fiát.

- Én is téged - felelte a fiatal törp, és könnyes szemmel viszonozta anyja ölelését.