17. fejezet
Az ork-törp háború előszele
Szürkületkor még javában dúlt a véres harc Gundabad orkjai, Vasudvard fenevadjai és Durin fiai között. Dwalin az Ered Mithrin barlangjaiba vezető alagút ajtajához érve átadta a két kislányt Nárnak, hogy a három gyerekkel együtt rejtőzzön el a sziklák mögött. Thorin a hegy aljában találkozott Kősisakossal és Gamillal, akiknek a segítségével lemészárolták Lurtz testőreit, és a fazekak körül settenkedő lomha trollokat. A küzdelem hevében megjelent Vor, és a piros fejszét megforgatva vaskos kezében közeledett törp gyerekeim apja felé. Az egyik törp harcos az utolsó pillanatban figyelmeztette őt a veszedelemre, mielőtt a hatalmas ork először lesújtott fegyverével. Az éles fejsze egy szempillantás alatt kettészelte a törpöt. A véres húscafatok fröccsenve csapódtak a kőfalaknak. Vor lenyalta a vért a fejszéről, majd így szólt:
- Végre találkoztunk, Thráin fia, Tölgyfapajzsos Thorin - hörögte ördögi hangon.
- Sok hozzád hasonló ork mocsadékot láttam már életemben - mondta undorral a szívében.
- Lássuk, mire mész a fejszéddel egy ork kovácsolta gyilok ellen - vigyorgott Vor, és fegyverével ismét lecsapott.
Thorin egy ügyes mozdulattal kitért a csapás elől, s a piros fejsze egy kemény követ aprított fel. A küzdelem hevében Náin és fia, Dáin megtámadták az alagút bejáratát őrző orkokat. Két gundabadi fenevad volt Bolg testőrei közül. Kemény vaspáncélt viseltek magukon, s a kezükben éles kardokat szorongattak. A mithril, avagy ezüstpáncél keménységén azonban nem fogott a penge. A Vasdombok urai valósággal legyőzhetetlen Durin fiak voltak. Könnyűszerrel leterítették a két orkot és végeztek velük, majd Borin elővette a kulcsot és kinyitotta a kőajtót. Nár ekkor kirohant a sziklák mögül a három kicsi törppel. Inna szakadtából futott az ajtó felé a karjában Thinnel, miközben jobb kézzel Thilt fogta, s mögöttük pedig Thól szaladt, ahogy csak bírt. Vor azonban észrevette, amint szökni próbálnak és egy hatalmas sziklatömböt gördített az alagút bejárata elé. Vaskos kezével megmarkolta fejszéjét és Nár meg Thorin két lánya felé közeledett, amikor hátulról egy kisebb kődarab vágódott a fejéhez. A kegyetlen ork gonosz ábrázattal megfordult, s hirtelen egy kaviccsal vágták szemen. Thól hajigált feléje egy maroknyi követ. Öt éves törp gyerek létére tiszteletre méltóan bátor volt, és hősiesen harcolt édesapjáért és testvéreiért Gundabad gyilkos fenevadjai ellen.
- Te akarsz birokra kerülni velem?! - mordult rá Vor lángoló szemekkel. - Kétszer elférsz egy vassisakban, és te akarsz legyőzni engem, Gundabad legádázabb orkját, te kis dögleső?!
- Nem félek tőled, te túl nagyra nőtt óriás! - vágott vissza Thól, miközben hozzávágta Vorhoz az utolsó darab kavicsot.
- Elevenen megsütlek, aztán kitűzlek apád feje mellé a hegy csúcsára, mielőtt a vezérem elvinné a darabjaidat Mória királyának! - üvöltötte és támadni készült, amikor Thorin a fia elé vetette magát.
- Kóstold meg a saját fajtádat! - mondta, és fejszéjével beledöfött az ork gyomrába, mire az felordított pokoli fájdalmában.
- Légy átkozott, Tölgyfapajzsos! Te Durin fattya, kincses barlangok férgese, te! Pusztulj a korcsokkal együtt!
Vor ismét meglendítette fejszéjét, ám Dáin feléje hajította a sajátját, s az éles penge levágta az ork bal karját. Gundabad óriása véres képével, hörögve hadonászott fegyverével a levegőben, míg végül Thorin kuzinjai egy fölötte levő szikláról rávetették magukat, és kardjukkal a tarkójába döftek. A fenevad haláltusát vívva megragadta és a szemközti falnak vágta őket. Fili és Kili lihegve és sajgó fájdalomtól szenvedve feltápászkodtak és tovább harcoltak. Dáin apja, Náin, Fundin és Gamil szétrepesztették az alagút ajtaja elé gördített sziklát, és az öreg Nár Thóllal, Thillel és Thinnel együtt percek alatt eltűnt a sötét járatban. A hét törp végül együttes erővel leteperte Vort és végeztek vele. Thorin fogta a vértől még pirosabb fejszét és levágta vele a kegyetlen ork fejét. Azután visszarohant a cellába, hogy Thónt kiszabadítsa. Remélte, hogy Vor fejszéjével sikerül széttörnie a vasláncot. Amikor azonban odaért kisebbik fiának hűlt helyét találta. Kétségbeesetten szólongatta és kereste a barlangokban, de sehol sem találta. Egy belső sugallmazásra felrohant Gundabad hegytetejére, s ott találta Bolgot, aki kárörvendően vigyorogva Thónt fogta a ruhája gallérjánál fogva.
- Ha még egy lépést teszel a korcsot a wargok közé hajítom! - ordította, s Thorin a meredek hegytetőn állva lenézett az alattuk morgó és megveszett vadállatokra.
- Öt perced van, hogy döntsél, Thráin fia - folytatta Bolg kimérten. - Vagy leteszed a kardot, meg a legfőbb harcosom által kovácsolt fejszét, vagy végignézheted, ahogy a tündeszajha szülte, korcs fattyadat széttépik a wargok!
- Engedd el a fiamat, te mocsok! - ordította dühödten, és lassan közeledett Bolg felé.
- Fogy az időd, törp féreg! - vicsorgott Gundabad orkjainak vezére, s a karmai közt szorongatott törp kisfiút lazábban kezdte fogni. - Ez az utolsó esélyed! Ki haljon meg, és ki éljen?! Te, vagy a korcs?! Vagy vele együtt akarsz meghalni?!
- Esküszöm, hogy végzek veled, te Azog piszka! - kiáltotta, és erősen megmarkolta kardját.
- Tehát, döntöttél - felelte az ork, és ördögien kacagva elengedte Thónt, aki a mélybe zuhant.
- Ne! A fiam! - üvöltötte Thorin kétségbeesetten, s kezét a homlokához emelte.
A következő pillanatban egy óriás sas bukkant elő, jobb lábának karmai közt Thón fiammal, majd felrepült vele egy közeli szikla szirtre. Bolg dühében a földhöz csapta fejszéjét, amelyről Thorin nyomban felismerte, hogy az a kék mágus fegyvere, amelyet neki ajándékozott a hobbitok megyéjében. Egy fürge mozdulattal felkapta, és tiszta erőből rávágott ellenfelére, aki az erős ütéstől megtántorodott és lezuhant a szakadékba. Odalent a wargok vonyítva járták körbe a gundabadi fenevadat, aki eszméletlenül feküdt a vérétől vörösre festett sziklák között. Thorin sóhajtozva felállt, majd a sas leszállt hozzá és eléje tette gyermekét. Thón kimerülten szuszogott, és kicsi testét mindenhol zöld, kék és lila foltok borították. Apja könnyes szemmel karjába vette, aztán nehézkesen visszatért vele harcosai közé. Az Ered Mithrinhez vezető alagút ajtaja előtt a többiek már várták őket. Dwalin mosolyogva odalépett hozzá, s így szólt:
- Ilúvatarnak hála, hogy életben vagyunk mindannyian. Bátran küzdöttél, királyhoz méltóan. Egy nap a fiaidból jó uralkodók válnak. Bolgot és a csatlósait legyőztük, de a patkányok királya még életben van és elfoglalta Móriát. Nem hagyhatjuk, hogy még több honfitársunkat meggyalázza azzal, hogy a fejüket dárdahegyre tűzi a Nagykapu elé és testüket pedig a varjaknak veti.
- Végezni fogunk Azoggal - felelte Thorin, s bajtársa vállára helyezte kezét. - Megöljük azt a pokolfajzatot, ahogy a fia rémuralmának is véget vetettünk.
- Szívemből kívánom, hogy igazad legyen, királyom - válaszolta és alázatosan fejet hajtott Thráin fia előtt.
Thorin jelentőségteljesen rámosolygott Dwalinra, s a győzelmet aratott kis csapat visszatért Ered Mithrinbe Borin királyságába.
Egy nappal később Tirionban a két fiam csatlakozott Fingolfin hadseregébe. Én minden időt a palotában töltöttem, miközben új királyom a város ügyeit intézte. Feanor idősebbik féltestvéröccseként jó uralkodó volt. A jellemét tekintve kedves szavakat intézett hozzám, szelíd természetű volt, de nem törődött velem annyit, mint Gil-galad. A birodalmával és a beleriandi tünde királyokkal folytatott politikával foglalkozott. A nekem szánt szobában egyedül ülve az ágy szélén elgondoltam, hogy amikor még Feanor mellett éltem semmit nem tudtam a külvilágról, nem ismertem senkit és nem tudtam a körülöttem zajló eseményekről. Akkoriban csak őt, a nolda királyt és Maedhrost meg Maglort ismertem Feanor fiai közül. Rajtuk kívül azonban ismertem a háziakat, akik velem együtt névtelen tündék voltak a valák uralta, hatalmas Amanban. Ők Feanor száműzetése óta elhagyták a birodalmat, elhajóztak más földekre, ahol önálló életet kezdtek. Nekem más lett a sorsom. Elűztek a szülőotthonomból ahová hosszú évek után visszaküldtek. Most itt vagyok Tirionban, és egyszerű tündeként élek, akire csak Ilúvatar az égből visel gondot. A körülöttem lévők mind közismert harcosok, akik irányítják Arda tünde királyságait, háborút vívnak Szauronnal, Melkor leghatalmasabb szolgájával és hősökként marad fönt emlékük Aman, Beleriand és Középfölde népei között. A saját életemet nézve csak azt tudom őszintén megkérdezni, hogy ki törődik Tirionban Lianival, a száműzött és testvérárulással vádolt trónörökös legkedvesebb szeretőjével? A háziak, akik egykoron még a királyomnál is jobban ismertek, közömbösek voltak irántam. Harminchárom éve nem találkoztam velük, de őket soha nem érdekelte, hogy mi van velem és mi lett belőlem. Hidegen hagyja őket, hogyan alakult az életem. Lett-e családom vagy nem, száműzöttként szabaddá váltam vagy ágyas maradtam-e? Nem szerettek, kiközösítettek maguk közül, ami sokáig nagyon bántott lelkileg, de most már nem fáj a múlt. Utólag rájöttem, hogy jobb, ha nem tudnak rólam semmit.
Hirtelen kinyílt az ajtó, s belépett hozzám Fingolfin. Kedvesen rám mosolygott, majd így szólt:
- Hogy érzed magad, Tirionban? - érdeklődött.
- Boldog vagyok, hogy hazatérhettem Amanba - feleltem mosolyogva. - Hiányzott az otthonom.
- Feanor is hiányzik?
- Úgy érzem, igen - mondtam, s így folytattam:
- Amíg vele éltem nem tudtam semmiről, és nem értettem semmihez. Még olvasni sem tudtam, ahogy harcolni sem. Arra gondolok, hogy nem akarok tovább tudatlanságban élni.
- Mire vágysz, Liani? - nézett rám barátságosan.
- Tanulni szeretnék, felség - jelentettem ki határozottan. - Szeretném megismerni a tündék nyelvét, hiszen csak a közös nyelven szólalok meg. Kérlek, adj lehetőséget, hogy tanulhassak!
- Ha annyira vágysz a tudás megszerzésére, akkor látogass el a palota könyvtárába - ajánlkozott készségesen. - Az ott levő könyvek nagyrésze a noldák nyelvén íródott. Igaz, hogy az írásunk még nincs kifejlesztve, de a nyelvezetünk szókészlete gazdag és megfelően van összeállítva. Ha szeretnéd, ellenőrizhetem, hogy mennyire vagy képes megtanulni a nyelvünket.
- Köszönöm, felség - feleltem, s Fingolfin kedves szavakkal jó éjszakát kívánt nekem.
Attól kezdve minden időmet a könyvtárban töltöttem. Reggeltől estig a könyvek fölött ültem. Máskor pedig a szobámban olvasgattam a különféle történelmi eseményekről és tünde legendákról szóló írásokat, miközben a szavakat tanultam. A tanulásba merülve tudtam csak feldolgozni Thorin halálát, de szüntelenül a gyermekeim jártak a fejemben. Hiányuk fájdalma iszonyatosan kínzott, akár egy forró vasrúd, amely állandóan éget. Feanor jóvoltából a közös nyelvünk latin betűit megismerve olvastam és írtam leveleket Thranduil fiának Valinorba, és egyszer üzentem Thorinnak, akihez Erestor ármánykodása miatt soha nem jutott el a válaszom. Most a tündenyelvet tanulmányozva először a szavak kiejtését és a mögöttük rejlő jelentést próbálom megérteni. A tünde betűket azonban, amelyek még fejletlenek voltak, csak később fogom tudni használni, s ennek megtanulásához sok idő szükségeltetik. Fingolfin nem is várta el tőlem, hogy azonnal tudjak mindent. Buzdított, hogy türelmesen tanuljak és törekedjek a tünde bölcsesség megszerzésére.
Időközben Gil-galad birodalmában a király udvari testőrei kézre kerítették Thranduil szökött harcosát, Furint, aki a segítségemre volt közös urunk kiszabadításában. Az őrök Tharbadban fogták el, majd a lindoni palotába vitték Gil-galad színe elé. A nolda király szigorú tekintettel végigmérte a fiatal erdő tündét, amikor az őrök így szóltak hozzá:
- Felség! Ez a tünde Thranduil harcosai közül való. Tharbad kikötőjében találtunk rá. Valószínűleg Bakacsinba akart visszaszökni.
- Hogyan lehetséges, hogy nem fogtak el a katonáim, amikor börtönbe vetettem Thranduil királyt? - fordult hozzá Gil-galad komoran.
- Mielőtt ítélkeznél fölöttem, kérlek, hallgass meg, uram - szólalt meg Furin alázatosan. - Én soha nem akartam szolgálni Oropher fiát. A Bakacsinerdőben születtem. Kisgyermek voltam, amikor a szüleimet Dol Guldurban megölték a fekete orkok. Árva fiúként nem volt más választásom, mint csatlakoznom a sinda hadsereghez, ahol kürtös lett belőlem. Kamaszkorom óta tudom, hogy nagy tehetséget örököltem a szüleimtől, és régóta arra vágyok, hogy kibontakozhassam a képességeimet. Szeretnék adni valamit, Beleriand tündéinek, és Középfölde népeinek, ami a hasznukra válik. Az íjászaton és a kardforgatáson kívül komoly érdeklődést tanúsítok az írás iránt, s jó ideje tanulmányozom a különféle nyelvjárásokat. A valák sok évvel ezelőtt kezünkbe adták Arda valamennyi birodalmát, de a mai napig nem rendelkezünk valódi írással, amellyel papírra vethetnénk a saját nyelvünket. Az általunk írt könyvek pergamen helyett tűzre való papíruszra vannak rajzolva olvashatatlan és együgyű, betűkhőz hasonló jelekkel. Én képes vagyok létrehozni a saját nyelvünk írásrendszerét, ha felséged engedélyt ad rá, hogy jót tehessek nemzeteinkért és emberbarátainkért.
Gil-galad türelmesen végighallgatta Furint, aztán így felelt:
- Elhiszem, hogy nagy tehetséggel áldott meg téged Ilúvatar. A sindák királya kegyelmet kapott tőlem, így nem ítélhetem halálra a katonáit sem. Menj Tirionba, s kérj engedélyt Fingolfin hercegtől, hogy udvari írnok lehess. Ha megengedi, hogy a birodalmában alkossál, akkor valóra válthatod a reménybe vetett vágyaidat.
- Hálás vagyok a nagylelkűségedért, felség - hajtotta meg a fejét mosolyogva. - Most már tudom, hogy igaz, amit a teler tündéktől hallottam, Fingon Ragyogó Csillagjáról. Te csodálatra méltóan kegyes vagy, Gil-galad király.
- Szürkerév kikötőjéből három nap múlva elindul egy hajó Amanba. Kívánom, hogy járj szerencsével, Furin!
Lindon ura e szavakkal bocsátotta el Thranduil kürtösét, aki nagy reményekkel vágott neki kalandos utazásának.
Ezalatt Gundabadban Bolg mozgósította erőit, hogy mihamarabb háborút indítson Durin népe ellen. A vereség után még jobban tombolt lelkében a gyűlölet Aule gyermekei iránt. Elhatározta, hogy nem nyugszik, amíg ki nem írtja a törp királyi családot Thorin félvér utódjaival együtt, hogy beválthassa apjának tett ígéretét. Az esti órákban megindult Gundabadból Mordor irányába, hogy segítségül hívja Szauron orkjait, akik Vasudvard harcosaival együtt részt vesznek a törpök ellen vívott csatában. Azog fia a szavát adta Lurtznak és a mordori Dagornak, hogy ha győztesen kerülnek ki a harcokból, akkor részt kaphatnak a Szürkehegységben fellelhető fekete aranyból, amely értékesebb még az ezüstpáncélnál is. Törp gyermekeim édesapja még nem is sejtette, hogy milyen kegyetlen és véres küzdelemnek fog hamarosan elébe nézni.