7. fejezet
Buja szeretők Völgyzugolyban
Ó, Ilúvatar! Minden valák ura! Miért adsz a vállaimra ily fájdalmas és nehéz terhet, amely irgalmatlanul összeroppant lelkileg? Ezt kérdeztem magamban, miután a Völgyvárosban eltöltött három nyugodalmas esztendőmet egy újabb próbatételekkel teli helyszínen való élet követte.
Fél évvel a tiszafa íj készítése után halálos veszedelem tört Esgaroth-ra, amely romba döntötte a két békeidőkben virágzó ikervárost. Egy nap kora hajnalban szokásosan lesétáltam a kikötőbe Círdanhoz, aki majdnem minden idejét a hajóácsolással töltötte. Amint meglátott, nyomban elmosolyodott:
- Szervusz, Liani - köszönt rám kedvesen.
- Szervusz, Círdan - köszöntem vissza barátságosan. - Mikorra készül el az új hajód?
- Tavaszra biztosan kész leszek. Egy kicsit még csinosítanom kell a fadeszkákon, hogy hibátlanul masszívak legyenek.
- Melyik városba tervezed az első utadat? - érdeklődtem kíváncsian.
- Mithlondba, azaz Szürkerévbe - válaszolta. - Jártál már ott?
- Nem - ráztam meg a fejemet. - Középfölde olyan hatalmas, de én alig láttam belőle egy-két várost. Annyira szeretném egyszer az egész birodalmat bejárni, s minden földjét látni.
- Egy nap alkalmad nyílik rá, hogy láthass mindent, de egyelőre a fiaiddal törődjél, akiknek szükségük van rád.
Egyetértően bólintottam, majd szemeim a távolba tévedtek, a Tóváros emelkedő dombságai mögött csúcsosodó hegyekre, vagy még azokon is túl. Círdan ütött még néhányat az ácskalapácsával, aztán gondterhelten az egyre közeledő viharfelhőkre szegezte tiszteletet ébresztő tekintetét.
- Látod azt a fekete gomolyfelhőt, amelyik egyre nő és egyre gyorsabban közeledik? - mutatott a sötétedő égre.
- Igen, de talán csak egy közönséges viharfelhő - feleltem bizakodva, bár nekem is furcsa alakzatúnak tűnt a felénk tartó, fagyott víztömeg.
- Attól tartok, hogy ez nem viharfelhő, hanem egy sárkány - mondta, s azzal félbeszakítva munkáját a királyi palota irányába sietett.
Én fürge léptekben követtem őt, s felérve a palota bejáratáig, Círdan így szólt Girionhoz:
- Felség, egy hideg sárkány közeledik felénk. Északi irányból jön, s hamarosan ideér. Szükség lesz a tiszafa íjra, meg a nyílvesszőre.
Girion ezt hallván, tüstént parancsba adta testőreinek a harci készültséget.
- Kettőzzék meg az őrséget, s valamennyi íjász menjen az őrtoronyba! Nincs vesztegetnivaló időnk!
A katonák teljesítették uruk akaratát, s a legügyesebb íjászok az őrtoronyban kifeszített íjakkal vártak a sárkányra, ami csakhamar megjelent teljes valójában Esgaroth fölött. Én, Mardé, Giliath és Círdan a palota közelében lévő boltívek alatt húzódtunk meg, s percek alatt elkezdődött a küzdelem az északi féreg, s Völgyváros vitéz lovagjai között. Az ég koromfeketére változott az időközben kitört, tomboló vihartól, s a sárkány okozta, lángoló tűz fullasztó füstjétől. A várfalat rengető menydörgések és villámlások közepette felismertem, hogy a támadó nem más, mint Smaug, akivel három évvel ezelőtt Ereborban találkoztam. Róla eszembe jutott a hatalmas, fehér sárkány, aki megmentette az életemet a Rettenettől. Bárcsak, most is itt lenne, hogy segítsen rajtunk! A sárkányok fejedelme pusztító lángokat okádva felperzselt mindent, ami az útjába került. A város pillanatok alatt lángokban állt, s a pusztítást követően hamuvá égett. Girion íjászai, akik az őrtoronyból lőtték a sárkányt, mind odavesztek, a palota leégett, s a házak összeomlottak. Sok ember halt meg azon a tragikus napon. A király, a testőrségének javarésze, én a két fiammal, Círdan, s a katonák közül páran életben maradtunk. Völgyváros semmivé lett, s Smaug dolga végeztével a vihar után szertefoszló felhők között eltűnt az égen. Az eső elállta utáni percekben levegőért kapkodva lépegettünk az égő fadarabok és a kettétört téglák között, miközben túlélésre alkalmas menedéket kerestünk, de az elpusztult városban semmit sem találtunk. Féltem, hogy a sárkány Esgaroth másik városát, a Tóvárost is a földdel teszi egyenlővé, de Círdan biztos meggyőződéssel mondta, hogy Girion birodalmának másik városa nem veszett oda. Az őrtorony összeégve állt a főtéren, s megkértem a tündehajóácsot, hogy hozza le az íjat a nyílvesszővel együtt. Ő megtette, s könnyes szemmel megszorongattam a tiszafából készített íjat, amely sértetlenül átvészelte a tűzvészt. Círdan nyílvesszője úgyszintén karcolás nélkül megmaradt, s másnap már az újonnan elkészült tündehajóval együtt Szürkerévbe költözik. Girion a történtek után nyomban áttette székhelyét az érintetlenül hagyott Tóvárosba és jó szívvel megengedte nekem, hogy a fiaimmal átköltözzek oda. Az indulásom előtti estén megüzentem Legolasnak a sárkány támadását, s a tervezett utunkat. Ő válaszul arra kért, hogy költözzek Völgyzugolyba Elrond családjához. A levél elolvasása után elfogott a sírás, hogy ismét tündék közt kell élnem, akik úgysem fogadnak be maguk közé, s egy könyörgő levelet írtam, hogy hadd mehessek inkább Tóvárosba. Legolas a kérésemre olyan durva választ írt, amely még inkább rosszabbul esett. Szigorúan kötelezett rá, hogy Völgyzugolyba menjek, valósággal rám parancsolt, hogy engedelmeskedjek az akaratának, s egyszer s mindenkorra törődjek bele, hogy a tündék között kell élnem. Miután igennel válaszoltam, ő tüstént üzent Elrondnak, aki kissé visszakozva a kurtizán mivoltom miatt, beleegyezett, hogy a családjához költözzek. Azt azonban nem engedte meg, hogy a két fiamat is magammal vigyem, így kénytelen voltam ismét egy nehéz döntést hozni. Mivel Völgyváros megszűnt létezni, Girion gondjaira nem bízhattam őket a szomszédos Tóvárosban, Círdan pedig nem vihette őket magával Szürkerévbe, így nem maradt más lehetőség, mint visszatérnem velük Bakacsinba, s Thranduilnak adnom őket.
Másnap kora hajnalban Círdan elkötötte hajóját a kikötőből, s elvitt minket Bakacsinba, amelynek már a nevétől is kirázott a hideg. Nem fűzött oda egyetlen jó emlék sem, csak az ágyszolgálat, az erdő tündék királynőjének gyűlölete és az erőszak a várbörtönben. Nagylelkű segítőnk bevitt minket a parthoz legközelebb álló folyótorkolatba, segített kiszállni a hajóból, s készségesen felajánlotta, hogy elkísér engem és a fiaimat Thranduil várpalotájáig. Fél órába telt, mire odaértünk. Amikor a palota kapujához vezető hídnál voltunk, egész testemet feszültség járta át, arra gondolva, hogy milyen lesz újra találkoznom Thranduillal. Mélyet sóhajtva átkeltem Mardéval és Giliath-szal a túlsó oldalra, majd reszkető kézzel megrántottam az ajtóhoz erősített harangot. A kolomp mély kongására azonban senki nem nyitott ajtót. Tíz percen át várakoztunk, de az őrök közül egy sem jelent meg, hogy kitárja előttünk a várkaput. Először azt hittem, Thranduil előre tudta, hogy visszatérek hozzá, s most szemtelen módon szándékosan nem enged be, nehogy rásózzam a két cinkosától született fattyaimat. Az időnket fecsérlő ácsorgás közben az is megfordult a fejemben, hogy valószínűleg harcba vonult, s ki tudja mennyi időre elhagyta palotáját egész háza népével együtt. Eközben Círdan is átjött a hídon, s velem ellentétben kétszer-háromszor a sinda tündekirály nevét kiáltozta. Egyszer csak megláttunk egy nolda tündét, aki egy korhadt jegenyefa árnyékában frissen kifogott halat sütögetett. Első ránézésre megvoltam róla győződve, hogy az egyik megerőszakolómat, Elrost látom, de miután közelebb mentem, kétséget kizáróan leszögeztem, hogy ez egy számomra vadidegen tünde, akit sohasem láttam azelőtt. Kellő udvariassággal megszólítottam:
- Bocsáss meg, tündeúr! Thranduil, az erdő tündék királya miért hagyta el a Bakacsin erdőt, s mikor tér vissza?
- Thranduil egy évvel ezelőtt elköltözött Bakacsinból - válaszolta barátságtalanul.
- Elköltözött? - kaptam fel a fejemet elképedve. - Hová?
- Lindonba - felelte rám sem nézve válaszadás közben.
- Kérlek, mondd el, merre találom ezt a helyet, mire az otrombán a lábaim elé hajított egy erős papiruszból készült térképet.
Lehajoltam, s szétnyitottam a tekercsbe kötött tájékoztatót, amely magában foglalta egész Középföldét. Rajta volt minden birodalom, az összes város, hegység és folyó latin betűkkel írott neve. Akkor először szemléltem meg úgy a szülőföldemet, hogy teljes egészében elfért az ölemben egy papírra rajzolva térkép formájában. Sietősen átvizsgáltam, s nagy nehezen ráleltem Lindonra, amely nyugaton terült el, s Bakacsinhoz képest majdnem Középfölde túlsó végén volt. Felmértem azt az iszonyatos távolságot, ami elválasztott engem a sindáktól, s szinte azonnal elvetettem annak ötletét, hogy utánuk menjek. E kéréssel fordultam a térképet adó tündéhez:
- Megkaphatnám tőled ezt a térképet? Én nemigen jártam még sok helyen, ezért szükségem lenne erre a térképre, amely irányt mutat, hogy tudjam, mi hol található Középföldén.
- Vigyed, ha akarod! - vont vállat közönyösen, miközben végigmustrálta a külsőmet. - Ha kurtizán vagy, akkor miért nincs királyod?
- Nem érdekes - feleltem sértést nem tűrve, aztán így szóltam Círdanhoz:
- A térképen nemileg sikerült eligazodnom, s láttam, hogy Szürkerév Lindon központja. Kérlek, vidd magaddal a két fiamat, hisz úgyis arrafelé tartasz!
- Liani - csóválta a fejét szelíd tiltakozást kifejező arccal - nekem vannak bizonyos kötelezettségeim, amik miatt nem vállalhatok fel két tündegyereket. Van Völgyzugolyon kívül más tündebirodalom is, ahol elhelyezheted őket. Értsd meg, hogy nem vihetem őket magammal!
- Nem arra kérlek, hogy keresd fel Thranduilt! Csupán azt szeretném, ha Szürkerévben rábíznád őket valakire, aki hajlandó a gondjukat viselni. Én megtettem, amire kértél Völgyvárosban, s készítettem neked egy íjat. Most te is tedd meg, amit én kérek tőled!
Círdan a kitartó követelődzésem láttán néhány percig gondolkozott, majd így felelt:
- Rendben elviszem őket.
- És kérek még egy szívességet tőled - mondtam.
- Add nekem a Hegymélyben kovácsolt nyílvessződet, amelyet egy nap magammal viszek Ereborba! - mondtam határozottan, bár tisztában voltam vele, hogy nagy dolgot ígértem, amit lehet, hogy nem fogok tudni megvalósítani.
- Jól van - egyezett bele végül, s kezembe adta a Fekete nyílvesszőt. - A nyíl mostantól fogva a tiéd. A két fiadat Mithlondban rábízom Gil-galad tündekirályra. Ő biztosan befogadja őket.
- Köszönöm, Círdan, aztán könnyes szemmel búcsút vettem a fiaimtól, akik hamarosan beszálltak vigyázójuk szépen megmunkált hajójába, s a folyón megindulva elhajóztak Lindon felé.
Én pedig kezembe vettem a térképet, és nekivágtam a Völgyzugolyhoz vezető útnak. Bárki is volt az idegen tünde, a kapott térképpel hihetetlenül megkönnyítette a helyzetemet. Ennek a viszonylag új papiruszra nyomott térképnek a segítségével többé már nem éreztem magam elveszettnek, hanem megragadtam az alkalmat, hogy a Völgyzugolyba tartó gyaloglás ideje alatt a lehető legalaposabban áttanulmányozzam Középföldét. Pontosan követtem az útirányt. Legelőször azt állapítottam meg, hogy a sindák erdejének déli részén vagyok, vagyis az Esgaroth-ba vezető Erdei folyó jobb oldalán. Fogtam magam, s ugyanebben az irányban keresztülvágtam az erdőn, mígnem eljutottam az Ó útig, vagy más néven a Tündék ösvényéig, amelytől nyugat felé vezetett tovább az utam. Másfél órámba telt, mire megérkeztem a Tünde kapuig, amely Bakacsin, s egyben Thranduil birodalmának határköve volt. Annak felültem a tetejére, hogy kipihenjem a fáradságos vándorlást, s rövid időre újra eltöprengtem a múltamon. Számomra mindig kellett egy nyugodt hely, ahol csendben, s zavartalanul elmerenghettem életem eseményein. Jelenleg leginkább az foglalkoztatott, hogy három évvel ezelőtt, amikor megkíséreltem az első szökést, Thranduil erőszakkal visszahozott Bakacsinba, aztán üldözés nélkül futni hagyott. Most pedig valószínűleg véglegesen bezárta itteni palotáját, s áttette székhelyét Lindonba, ahol elképzelhetetlenül nagy területet birtokolhat annak a Gil-galad nevű tündekirálynak a jóvoltából. Elköltözött hajdani királyságából Thandronennel, az első fiammal, a négy udvari testőrével, Galionnal, a főpohárnokkal, Elrossal, az őrparancsnokkal, a kedvenc kürtösével, legkiválóbb harcosával, Lethuinnal, a teljes sinda hadsereggel, az íjászaival, a helyőrséggel és minden szolgálójával. Én, mint az övéi közt élő, egyetlen nolda tünde, húsz évig nyújtottam számára extázist adó testi örömöt, fiút szültem neki, hozzásimultam ágyában, hogy a hideg, téli éjszakákon szorosan átölelve a karjaimmal melegen tartsam őt, minden vágyát kielégítettem, s erre ő elhagyott engem, mintha soha nem is tartoztam volna az erdő tündék közé. Az, hogy nem hozta tudtomra a Bakacsinból való távozását még Legolas fián keresztül sem, azt bizonyítja, hogy teljes mértékben hidegen hagyta, hogy velem mi van, hol és hogyan élek, annak ellenére, hogy nagyobbik fia hírt adott neki felőlem. Nem számított neki az én életem, sem az, hogy a további sorsom hogyan alakul. Nem véletlen, hogy Legolas Völgyzugolyba utasított, hiszen az apja nem ajánlotta fel, hogy költözzek hozzá Lindonba. Itt hagyott, nem vitt magával, kidobott, akár egy elhasznált holmit, amit a lomtalanításkor szemétdombra vág az ember. Körülbelül így éreztem magam elhagyatottan a sindák által emelt határkövön ülve, s összeszorított fogakkal megeredtek a könnyeim. Visszafojtott sírásommal azonban nemcsak a könnyem, hanem az eső is megeredt. Az amúgy is borús égen apró, golyóformájú felhők jelentek meg tucatjával, majd százával és ezrével. Végül, az egész égboltot belepték, s egy hangos menydörgés kíséretében akkora víztömeg zúdult a fejemre, mint amikor valakit egy dézsányi vízzel nyakon öntenek. Bőrig áztam a heves zápor közepette az esővízcseppektől tócsássá lett sziklából vésett kövön ücsörögve, s a nedves, sáros földútra lépve folytattam tovább az utamat Völgyzugolyba. Alkonyatkor eljutottam a Magas Hágóig, s azt a meredek, sziklás hegységet nem volt könnyű megmászni, főleg szakadó esőben. Azon keresztül haladva vonszoltam magam kimerülten Völgyzugolyba, ami a Bruinen délkeleti csücskében terült el. A távolból megpillantva úgy festett, mint egy völgybe épített, kicsinyke tündeváros. A Tündék ösvénye egészen Elrond birodalmának ezüstkapujáig vezetett el, ahol a bakacsinerdei palotához hasonlóan megszólaltattam a palota csengőjét. Annak éles, fülrepesztő csöngése számomra úgy hangzott, mintha a lelkemben húzták volna meg életem vészcsengőjét. Kisvártatva egy fiatal, szolgáló tündelány nyitott nekem ajtót, aki a következő szavakat intézte hozzám:
- Te biztos Liani vagy. Lépj be, közénk! Elrond uram már felkészült a fogadtatásodra.
- Köszönöm - csak ennyit mondtam, s némán követtem kísérőmet a palota kertjébe.
Völgyzugoly a természet adta szépségét illetően káprázatosan gyönyörű hely volt. Tündöklött a művészi alkotásokkal ékesített épületek tömkelegében, s a pompában, amely itt is igazolta előttem Finwe Házának felülmúlhatatlan gazdagságát. Az udvarkertekben emelt szökőkutak köré csodálatosan szép boltívek voltak építve, amikhez gyémántokkal kikövezett lépcsők vezettek fel. Elrond palotája kívülről kissé giccsesnek tűnt nekem a túlságosan kicifrázott tündeszobrokkal, meg a feltűnést keltő díszletekkel, de mindezektől függetlenül elnyerte a tetszésemet. Amikor a tündelány felkalauzolt a palota ajtajából kiinduló lépcsőzeten, Elrond házának kinti előterében tartózkodott családjának valamennyi tagja. Amint megláttak fellépni a grádics legfelső fokán, nyomban kitört belőlük a hahotázás. Csurom vizesen, átázott ruhával, s a hágó csúszós sziklái okozta, kék-zöld foltokban lüktető sebeim láttán hangosan elnevették magukat, mintha életük legmulatságosabb látnivalójában lelték volna jókedvüket. Én bánatos arccal megfordultam, s elhagyni készültem az előteret. Ez volt velük az első élményem, s már tudtam, hogy itt sem lesz boldog az életem. Néhány lépcsőfokkal lejjebb léptem, amikor hirtelen egy ismerős hang csendült fel a közelemben.
- Nyuszi! - kurjantotta a hátulról felém közeledő tünde. - Ne szökj meg előlünk, Nyuszikám!
- Glorfindel - mosolyogtam rá megvigasztalódva, bár furcsállottam, hogy miért nem szólít a saját nevemen.
- Mi történt veled? Úgy nézel ki, mint egy ázott nyulacska - cukkolt kedveskedően, majd elvett az egyik asztalról egy terítőt, s megtörölgette vele a fejemet.
- Ez jól esett - feleltem megenyhülten, s ezt követően megjelent az ajtóban a tekintélyes Elrond a két fiával.
- Légy üdvözölve nálunk Völgyzugolyban! - köszönt rám a maga kellemes modorával, ám a viharvert kinézetem még őt is megmosolyogtatta.
- Szeszélyes mostanság az időjárás - jegyezte meg, s halkan kuncogott egy kicsit.
- Köszönöm a meghívásodat, Elrond uram - hajoltam meg tisztelettudóan, s a vizes hajamból aprócska vízcseppek hullottak az előtér márványkövére.
Pont úgy, mint amikor a jégcsapok olvadni kezdenek. Meghajlás közben elképzeltem, hogy az imént rajtam kacarászó társaság előtt megrázom a fejemet, s olyannyira lefröcskölöm őket vízzel, hogy elmenne a kedvük a nevetéstől. Ám, ezt nem tehettem meg, hiszen akkor azonnal eljátszanám annak esélyét, hogy Elrond jóindulatot tanúsítson irányomba. Barátságos viselkedésének már az első nap jelét adta azzal, hogy étellel-itallal, s meleg ruhával ellátott. Miután köszöntött az otthonában, megkérte a szolgáló tündelányokat, hogy szárítsanak meg, s adjanak rám tiszta ruhákat. Azok fejet hajtva bekísértek az egyik vendégszobába, hogy rendbe szedjenek. Két fia, Elladan és Elrohír azonban komiszak és rafináltak voltak. Könnyűszerrel ki tudták játszani apjukat az ilyesfajta alkalmak megragadásával, amikor egy bájos, fiatal tündelány került Imladris völgyébe. A kényelmes vendégszobában a szolgálatos kisasszonyok egy kosár frissen mosott ruhakupacot tettek le elém a földre, aztán társalgás nélkül elkezdtek megszabadítani a sáros, esővíztől foltos ruharabjaimtól. Ekkor betoppant a két csábos arcú testvér, aztán így szóltak a szolgákhoz:
- Bízzátok csak ránk ezt a Tüneményt - szólt Elladan, s udvarló tekintettel felém kacsintott.
- Elrond uram azt mondta, hogy tegyük tisztába a lányt - felelte az egyikük, s erre az idősebb fiú legyintett.
- Majd mi tisztába tesszük. Ti csak menjetek szépen ki innen, s az apánknak egy szót ne szóljatok. Világos?
A szolgák engedelmesen meghajoltak, s sietősen távoztak. A fivérek pedig nem vesztegették tovább az idejüket, hanem közrefogtak, mint egy elfogott orkot a tündék.
- Nem kell félned, Tünemény - mosolygott rám Elladan. - Általunk úgy megszépülsz, hogy senki nem fog majd neked ellenállni.
- Kedvesek vagytok fiúk, de jobban szeretném, ha inkább a lányok hoznák rendbe a külsőmet. Nem kívánok mások előtt levetkőzni - mondtam komolyan.
A szándékukat rosszalló válaszomra Elladan mögém állt, s finoman szétbontotta az öltözékemet, mint akit erre kértem volna. Elrohír kamaszos ábrázattal mosolyogva gyönyörködött a testemben, ahogy bátyja gyöngéden levette rólam az átázott szarvasbőrruhámat.
- Milyen szép és csinos vagy, Édeske - bókolt kedvesen, s harchoz még nemigen szokott kezecskéjével megsimította arcom jobbik felét.
Ahogy elnéztem őket, tévedést kizárva megállapítottam, hogy Elrond fiai velem egyidősek, az én korosztályomba tartoznak, külsőleg mindketten fejlettek és egészségesek. Arcuk szépsége magával ragadott, de törekednem kellett velük szemben a mértéktartásra, mivel tudtam, hogy soha nem érintkezhetek velük, még akkor sem, ha kivételesen én is megkívánnám őket. Ezt a Völgyzugolyból is száműzetéssel járó kísértést el kellett kerülnöm minden formájában. Miközben ezen jártattam az agyamat, a fivérek körbetekerték a testemet két durva felületű törülközővel, s szárazra törölgettek velük. Elladan a melleimtől egészen a lábujjamig dörzsölgetett, míg Elrohír a fejemet, nyakamat, s a gubancos hajamból csavarta ki a vizet. Egy idő után azt vettem észre, hogy már nem törölgetnek, hanem cirógatnak. Olyan alapos munkát végeztek, mintha életükben mást sem csináltak volna. Szótlanul néztem őket, ahogy felöltöztettek a tiszta, valódi selyemből készült ruhákba, szép fapapucsot adtak a lábaimra, majd dolguk végeztével a fiatalabbik testvér így szólt:
- A szolgálók nemsokára visszajönnek, s adnak neked ételt meg italt bőségesen. Egyél, igyál, s pihend ki magad! Amit ebben a szobában látsz, mind rád vár.
- Az éjszaka langyosan fog köszönteni Völgyzugolyra. Érezd magad otthon nálunk, Tünemény! - szólt Elladan is barátságosan, s hódítóan mosolyogva becsukták maguk után az ajtót.
Fáradtságot érezve leültem ágyam szélére, s hozzáfogtam a magammal hozott disznóbőrzsákból kipakolni a holmimat. Nem sok dolog volt benne. Csupán egy maradék lembas kenyér, egy szarvasbőrös kulacs, amelyben félig lötyögött a víz. Ezeken kívül volt még a zsákban néhány vászonból készült utazósál, két kurtizán stílusú ruha, a térkép, a Fekete nyíl, s a Tiszafa íj, meg a tündemintájú szőnyeg, amelyet Völgyvárosban kaptam. A zsák legalján azonban megéreztem valami keményet, amiről biztosra vettem, hogy nem én raktam bele. Kilenc gyönyörű szép, fehérarany nyakláncot vettem ki a bőrzsákból, amikről felismertem, hogy a Girion palotájában levő szobám bútoraira voltak ráhelyezve díszítés gyanánt. Rögtön azt gyanítottam, hogy Círdan tette bele őket. két ok vetődött fel bennem. A titokban kapott nyakékekkel kapcsolatban azt gyanítottam, hogy ily módon akar magához édesgetni, hogy egyszer az övé is legyek. Ezt csak akkor fogom megtudni, amikor újra összehoz a sors vele. Addig azonban gondosan őriznem kell a nyakláncokat, hiszen ha a szolgálók ellopják őket, akkor többé egyetlen ékszer sem lesz az enyém. A huszonhárom évvel ezelőtti törp szeretőmtől kapott nyaklánc sem volt már nálam, hanem Thranduil lindoni palotájának kincstárában. Farkaséhesen elfogyasztottam a maradék lembast, és megittam rá a vizet. Az íjat, meg a nyílvesszőt a vászonruhákkal együtt elhelyeztem a szoba egyik sarkában álló ruhásszekrénybe. Amikor mindezzel megvoltam a kényelmes, puha ágy helyett álmosan leheveredtem a völgyvárosi emberasszonyok keze által szőtt szőnyegre, s azon aludtam el az éjjel. Attól fogva minden éjszakámat a szőnyegen fekve töltöttem, amit egy alkalommal a szobámba behozott levendulaolajjal átitattam, s a szövetszálakba beleivódott, mámoros illatfelhő hozott a szememre kábultsággal párosuló álmot. Valahányszor álomba zuhantam a szőnyegen aludva, állandóan egyvalakinek az alakja jelent meg a tudatalattimban. Thranduilt láttam magam előtt, aki vidám arccal, nevetve integetett felém, mondván, hogy kövessem őt Lindonba.
Öt hosszú évet töltöttem Völgyzugolyban, ahol viszonylag békés életet éltem. Elrond alattvalói közül, igaz nem álltam baráti viszonyban senkivel, de ugyanakkor ellenségeim sem voltak. A háziak megtűrtek maguk között, mivel Völgyzugolyban nem felszabadított kurtizánként, hanem szolgálóként éltem. Elrond otthonában a többiekkel együtt dolgoznom kellett látástól vakulásig. A munka kötelezettsége sem Feanor, sem Thranduil birodalmában nem vonatkozott a kurtizánokra, akiknek nem volt más dolguk, mint királyuk mellé feküdniük az ágyban. Itt azonban szakadatlanul padlót súroltam, vizet hordtam, mostam, az épület szobrait pucoltam, s a várkastély kertjét gondoztam fáradsággal terhes buzgósággal. Elrond látva a szorgalmamat és a munkához való kedvemet, megkérte fiait, hogy okítsanak ki a főzés tudományára, amihez abszolút nem értettem. Ők szíves-örömest vállalkoztak rá, hogy megtanítsanak főzni, így attól kezdve mindennap kezembe adták a fakanalat, a csontnyelű villákat, s a megélezett késeket, amelyektől azelőtt mindig óvakodtam, nehogy véletlenül megvágjam velük a kezem. A főzés mesterségének elsajátítása nem volt számomra könnyű feladat, de a testvérek keverésről és kavarásról szóló tanórái nem untattak. Sokkal inkább szórakoztattak, s vidám hangulatot keltettek bennem a sütés-főzéshez. Apjuk, a ház ura meg is dicsért minden alkalommal a főzéshez való tehetségemért, mivel a noldák nyelvén íródott, legkülönfélébb ételek elkészítésére is képes voltam. Az ikrek kitartó tanításának köszönhetően megszerettem a főzést, meg a sütögetést, így a pihenés helyett sokszor elvállaltam a másnapra szánt ételek megcsinálását is.
Ám, a reám leselkedő veszedelem Völgyzugolyban sem került el, ahogy előző otthonaimban sem. Mivel Elrond is a nemes Nolda Ház tagja volt, nem mulasztotta el az ünnepségrendezésre kínálkozó alkalmakat. Évente egyszer feltétlenül fényűző lakodalmat ült a családjával egyenrangú méltóságnak örvendő előkelő tündékkel. Az utolsó Imladris völgyében töltött év nyarán vendégségbe hívta rokonait, s a messzi tündekirályságokból érkező harcosokat. A Völgyzugolyba jövők meghívása tíz napra szólt. Elrond abban az évben hatalmas ünnepélyt rendezett, talán a legnagyobbat mindközül az öt év alatt. A Fingolfin ágához tartozó tündeurak, s Doriath királyának, Thingolnak valamennyi meghívottja egy meleg, nyári estén jelent meg a palota kapuja előtt, s előkelő származásukról árulkodó külsővel hivalkodtak nagylelkű házigazdájuk udvaroncai előtt. Én előző nap a vendégeknek szánt ételek nagy részét gondosan elkészítettem, s a szobámba akartam félrevonulni, hogy jelenlétemmel ne zavarjam a gazdag tündék mulatozását. Elrond azonban megkért, hogy a lakodalom megkezdése előtt tegyem rendbe az asztalt és tálaljak, mivel a többi szolgáló az italok kimérésével, s korsókba töltésével lett megbízva. Volt a vendégek között sok olyan tünde, akinek megakadt a szeme rajtam, s érdeklődést mutatott irányomba. Ami pedig az Elrond szolgálatában álló tündéket illeti, róluk az öt esztendő alatt olyan emlékeim maradtak, amik jelezték felém az ágyas mivoltommal való visszaélés szándékát. A fivérek közül Elladan az apjuk otthonába érkezésem napjától Tüneménynek, míg Elrohír Édeskének hívott. Glorfindel Nyuszinak keresztelt el, Gildor Tündérkének, Erestor pedig a Smaragdzöldike nevet adta nekem a szemem színe miatt. Rajtuk kívül Saelbeth, aki napról napra utánam settenkedett egyik boltíves szökőkúttól a másikig, Babucinak nevezett, Lindír Hófehérliliomnak becézett, Elrond lantosa, Limdúr Kék Ibolyácskát dúdolt nevemként játszás közben, amikor rólam énekelt. Faelon Galambként emlegetett, s a velem közös szolgasorsra szánt, fiatal Narquelion viszont Cirókának hívott, mivel gazdájának otthona telve volt cirmos macskákkal, akikkel gyakran együtt aludtam a Völgyvárosból elhozott tündeszőnyegen. Többször ellátogatott Völgyzugolyba Elrond testvérbátyja, Elros Tar-Minyatur, aki megbűvölten az arcom szépségétől Rózsa Piroskát mondott a tulajdon nevem helyett, s végül gyakorta megfordult nálunk egy az ő rokonságába tartozó, Elatan nevű tünde, aki mindig Boróka Bogárkának hívva köszönt rám, valahányszor megjelent a kastélyban. Mindegyikük másképp hívott, s a különböző, érdekes névadások két dolgot jelentettek. Elsősorban elfogadtam a kedveskedő becézgetést, mint puszta jóindulatot tőlük. Másfelől azonban tudtam, hogy ezzel azt juttatják kifejezésre, hogy én, mint kétszeresen száműzött, de szégyenbéklyóval a bal fülemen, jelenleg is kurtizánnak számító tünde, egy eleven kis játékszer vagyok az ő szemükben, akivel bármit meg lehet csinálni. E tény lelkileg kissé elszomorított, s főként az, hogy nem tehettem semmit ellene. A bókoló beceneveim jelentették számomra az intelmet, hogy semmi szín alatt ne viszonozzam e tizenkét tünde udvarlását.
Elrond pontosan este nyolckor mondott pohárköszöntőt a meghívottak körében. Ezt követően a szolgálók gépies mozdulatokkal töltögették a vendégek kupáját különféle, édes borokkal, s én pedig a terített asztalra helyeztem a nagyrészt általam készített ételfogásokat. A szemem sarkából tisztán láttam, hányan bandzsítanak utánam, s egymást közt suttogva mondanak rólam egy s mást. Meglátszott a tündéken a jó modor, az előkelőség. Mind gazdagok, harcban elismertek, s magas rangra emeltek voltak. A neveket fél füllel hallgattam, s nagyjából megjegyeztem őket, hogy jártasabb legyek a népem kiemelkedő tagjainak utóneveit illetően. A legjobban Thingol követeinek a nevei maradtak meg az emlékezetemben. Volt köztük egy Annael, egy Arminas, egy Mablung, egy Gwindor, egy Gelmir, meg egy Beleg Cúthalion nevű, akikkel később szoros kapcsolatba kerültem. Ezek a völgyzugolyi tündékhez hasonlóan az első találkozás alkalmával becézgettek, de halkan, nehogy Elrond nemtetszését váltsák ki. Emlékszem, hogy Cúthalion Mókuskának hívott valahányszor ételt vagy a nagy sürgés-forgásban italt kért tőlem. Annael Fürjecskének szólított, Mablung Hattyúnak, Gwindor Barikának, Gelmir Récének, s Arminas pedig a Gerlice nevet adta nekem, s ezt használva szólított meg a lakodalom ideje alatt. Ez, az udvarlás gyanánt szánt csipkelődés nem esett rosszul, de kellő távolságot tartottam tőlük. Jelen volt a nemes tündeurak között egy nanda származású, Saeros nevű férfi is, aki Thingol egyik tanácsadója volt. Őróla sokáig semmit sem tudtam, csak később ismertem meg életének hátterét, amikor Doriathban éltem. Ithilbor fia volt, s hízelgésével elérte, hogy a tündekirály tanácsadóinak sorába kerülhessen. Gőgös és dölyfös természetével nem örvendhetett jó hírnévnek a király szolgálatában álló harcosok körében. Fennhéjázó magatartásával sokak haragját vonta magára, s megvetését nyíltan kimutatta azok iránt, akikre neheztelt valamiért. Köztudottan gyűlölte a tündekurtizánokat, s amikor csak tehette, megsértette maradék büszkeségüket is. Elrond házának zárt falai között elkerülhetetlen volt számomra a vele való találkozás. Az asztalok körül szorgoskodó szolgák közül könnyű volt kiszúrnia, hiszen Galadriel vejének otthonában én voltam az egyetlen kurtizán. Elrond azon kevés uralkodók egyike volt, aki soha nem tartott ágyasokat, s ennek intézményét világéletében elítélte. Középfölde összes tündéje előtt, s minden tündebirodalom uralkodójának szemében maga volt a tisztaság erényének megtestesítője, s a feddhetetlen erkölcsiség képviselője. Nála az asszonyához hűségesebb tündeférfi szinte nem is létezett sem az önfeláldozó hősiességről ismert Nolda ház, sem a vadászatról híres Sinda ház tagjai között. Kifogástalan életmódjának megőrzése érdekében semmilyen ürügy nem szolgálhatott mentségül arra, hogy egy kurtizán az ő házában bárkivel is közös ágyban háljon. Ha ezt a rám is vonatkozó törvényt az ötévnyi szolgálat közben megszegtem volna, Elrond husánggal verve kergetett volna el az otthonából a bűntársammal együtt. E miatt osztott be a szolgálói közé, hogy szégyenemet a házimunkával leplezzem, s ne tegyem tisztátalanná palotája rendjét, sem övéinek meghitt, családias légkörét. Saerost azonban ez a sérthetetlen házi szabály mit sem érdekelte, s türelmetlenül várta a pillanatot, hogy az egyik hálószobába cipelhessen.
A mulatozás este tizenegy felé még javában tartott. A szolgálók munkájuk végeztével álmosan félrevonultak. Egyedül én maradtam ott az italtól mámoros hangulatban levő tündeférfiakkal, s az erkélyre nyíló étkező egyik kisasztalánál foglaltam helyett. Jobb kezemet a homlokomhoz emelve könyököltem kimerülten, különféle gondolatokba merülve, amikor Saeros leült velem szemben.
- Hogyan lehetséges, hogy Elrond szolgálatában állsz? - kérdezte bemutatkozás nélkül, meglehetősen barátságtalan stílusban.
- Nincs különösebb oka, hogy neki szolgálok - válaszoltam hasonlóan viselkedve, látva tekintetében a gorombaságot.
- Azelőtt nem hallottam felszabadult ágyasokról - folytatta tapintatlanul. - Milyen fizetséget adtál a gazdádnak, hogy egyáltalán átléphesd a háza küszöbét?
Durva sértésére nem feleltem, hanem inkább ezt kérdeztem:
- Mit akarsz tőlem, tündeuram?
- Kurtizán vagy, nem? Mi mást akarhatnék tőled? - azzal elővett tanácsadói rangjához illő öltözékéből egy aranyfésűt, s elém lökte az asztalon.
- Aranyfésűvel akarsz kifizetni? - néztem rá most már ingerülten a megalázó gesztusából megértve aljas szándékát.
- Ez talán nem elég? - kérdezett vissza megvetően, miközben erős kezeit ökölbe szorította.
- Nem tudom, hogy ki vagy te, de nem is érdekel! Én Feanor törvényes ágyasa, Liani vagyok! A királyomnak hosszú évek óta hűen végzek ágyszolgálatot, akitől jelenleg távol élek, de rajta kívül senki fiának nem nyújtok kéjgyönyört, még akkor sem, ha arannyal akar fizetni érte!
E szavakkal felálltam, s távozni készültem a helységből, ám Saeros erőszakosan megragadott a bal karomnál fogva.
- Hát, idehallgass, te kis Szuka! Én Doriath királyának, Thingolnak az egyik legbefolyásosabb tanácsadója vagyok, s nem tűröm, hogy egy közönséges tündeszajha megsértse az önbecsülésemet azzal, hogy pimaszul visszautasít!
- Ha azonnal nem engedsz el, szólok Elrond uramnak, hogy az egyik vendége akaratom ellenére akar a magáévá tenni! Vigyázz, mert én beváltom a fenyegetésemet! Engedj el, te mocskos kéjenc! - prüszköltem undorodva, s a gazdám hívásával való fenyegetőzésemtől Saeros kivicsorított fogakkal elengedett.
- Jól vésd az eszedbe, amit mondok! - morogta dühödten. - Nem nyugszom, amíg egyszer az enyém nem leszel, s ha kell üldözni foglak egész Középföldén! Találkozunk mi még egymással!
Azzal hátat fordítva felkapta a fésűt az asztalról, s faképnél hagyott. Mélyet sóhajtva bevonultam a szobámba, s az összezörrenésünktől kikészülve lerogytam a tündeszőnyegre, hogy a rajta lévő kiscicák dorombolása hozzon álmot sajgó szemeimre.