6. Fejezet - Harry Potter Fansite

6. fejezet

Mardekár Malazár bosszúja

Amikor megkezdtem tanulmányaimat a Roxfortban, nem sejtettem, hogy először csak fél évet fogok a varázslóképző iskolába járni. A tanítás másnapján nem várt események sorozata játszódott le, amelyek miatt félbe kellett szakítanom a negyedik évet.

Délben ebédidő volt a nagyteremben. Edward halála óta mindig közös asztalnál étkeztem a mardekárosokkal. Tom gyakran ült mellettem, és közben a gyerekkori csínytevéseivel szórakoztatott, amiket a londoni Wood’s árvaházban követett el. Fogtam egy mélytányért, amit egy merőkanál színig öntött húslevessel. Középen foglaltam helyet a nagyasztalnál, és egykedvűen kanalaztam magamba a levest. Hirtelen Tom hangja csendült fel a hátam mögött.

- Szabad itt egy hely? - kérdezte sunyin mosolyogva.

- Számodra mindig fenntartom a mellettem lévő helyet - mondtam és ő egy tál, gőzölgő tökfőzeléket tett az asztalra.

- Hallottál róla, hogy ma délután Kviddics mérkőzés lesz az iskolában? - kérdezte evés közben.

- Nem - ráztam meg a fejem meglepetten. - Nem is hallottam még a Kviddicsről.

- Ha Dippet engedélyezte volna, hogy elsőtől kezdve ide járjál, akkor nem volna minden ismeretlen a számodra - jegyezte meg, majd így folytatta:

- A Kviddics a varázsvilág leghíresebb sportja, és a Roxfort játékosai világelsők. Én második óta vagyok tagja a Mardekár csapatának.

- Ha lesz alkalmam, akkor feltétlenül utána nézek a Kviddicsnek - mondtam, és megkérdeztem:

- Te milyen játékos vagy, és miféle szerepet töltesz be a csapatban?

- Fogó vagyok. Az igazgató és számos tanár tehetségesnek tart. Nemigen veszítettem a két év alatt. Idén ez lesz az első mérkőzésünk. Eljössz megnézni?

- Hát, persze - feleltem, és ő ravaszkásan elmosolyodott.

A Kviddics mérkőzés egykor kezdődött, ezért Silvanus Ebshont tanár úr legendás lények gondozása órája elmaradt. A Kviddics stadion a Roxfort parkjában volt megépítve. A lelátók több száz fős férőhelyet biztosítottak, amire nagy szükség volt, mivel rendszerint az egész iskola kijött megnézni a mérkőzéseket. Tom az ebédidő alatt elmondta nekem, hogy minden ház megküzd egymással, és elsőként a Mardekár és a Griffendél csap össze. Az ő ellenfele David Rex volt, aki továbbra is azzal gyanúsította, hogy megölte Edward Millert. A stadionban kötelezően a mardekárosok közt foglaltam helyet. Fölülről a harmadik sorban ültem, hogy jól láthassam Tomot. A játékosok kiváló erősségű seprűkre ültek, amelyek segítségével megkezdték a meccset. A Kviddics játékvezetője Madam Hooch volt, aki az egész mérkőzést felügyelte. A két ellenfél csapat félkört alkotott a pálya közepén, és a fogók egymással szemben lebegtek a seprűjükön ülve.

- Ha veszítesz, akkor bevallod az igazgatónak, hogy megölted Edwardot - mondta David fenyegető hangon.

- Ha veszítesz, akkor téged is megöllek - vágott vissza Tom gonosz vigyorral az arcán.

- A Griffendél és a Mardekár csapatának minden tagjától elvárom a sportszerű és szép játékot - indította meg a mérkőzést a tanárnő. - Aki elsőként megfogja az arany cikeszt, annak a csapata nyeri meg a bajnokságot. Sok sikert kívánok!

Madam Hooch e szavakkal belefújt sípjába, és a Kviddics mérkőzés megkezdődött. El kellett ismernem, hogy mindkét csapat jól játszott. A hajtók fürgén passzoltak egymásnak egy különleges varázslabdát. A terelők pedig szintén egy másfajta labdával bajmolódtak egy különleges ütő segítségével. Az őrzők közül a Griffendél csapat játékosa valamivel jobbnak bizonyult a mi házunkénál. Tom úgy száguldott a seprűjével, mint egy kínai gömblángsárkány. David szorosan a nyomában volt, miközben a cikeszt próbálta elkapni. Ez a pici labda olyan gyorsan repkedett aprócska szárnyaival, hogy az emberi szem nem is tudta követni. Végül Tom egy heves mozdulattal meglökte ellenfelét, aki a lendület következtében képtelen volt kordában tartani a seprűje sebességét, és nekicsapódott az egyik lelátó oldalának. Ő pedig a magasba repülve ügyesen elkapta a cikeszt, és megnyerte csapatának a mérkőzést. Madam Hooch kimondta a Mardekár ház győzelmét, és én pedig hangos éljenzéssel megtapsoltam. Ez volt életem első Kviddics mérkőzése, amely felejthetetlen élmény volt számomra. Ennek a sportjátéknak a szabályairól és eszközeiről azonban semmit nem tudtam, amíg a könyvtárban el nem olvastam egy hosszú és részletes beszámolót a Kviddics történetéről.

A meccs után készülnöm kellett Merrythought sötét varázslatok kivédése órájára, amelyet az egyik első emeleti tanteremben tartottak meg. Tom a földszinti folyosón ért utol, és így szólt hozzám:

- Layla! - kiáltotta, miközben gyors léptekben közeledett felém.

- Sietnem kell a következő órára, Tom.

- Tudom, de megkérhetlek valamire? - kérdezte.

- Csak nyugodtan - feleltem, és ő elővett hóna alól egy fekete bőrkötésű könyvet.

- Ez a naplóm, és szeretném ha beleolvasnál. A legnagyobb titkaimat őrzöm benne, amit rajtad kívül senkivel sem osztok meg - mondta és felém nyújtotta.

- Rendben. El fogom olvasni, amikor lesz rá időm – bólintottam, és átvettem tőle a naplót.

- Szünetben találkozunk - mondta meleg hangon, és hozzátette:

- Kérlek, szólíts Voldemortnak!

- Új nevet választottál magadnak? - kérdeztem nevetve.

Ő ravaszkásan bólintott, majd búcsút intett és elviharzott a folyosón.

Merrythought órája végtelen hosszúnak és unalmasnak tűnt. A professzor úr magyarázata kivételesen csak elmélet volt, ezért titokban ölembe vettem Tom naplóját és olvasgatni kezdtem. Szép kézírása volt és minden egyes mondata előtűnt előttem az üresnek látszó lapokon. Fekete tintával íródtak. Az első oldalon ezt olvastam: „Az én nevem Tom Marvolo Voldemort Denem”. Az óra alatt annyira belemerültem a napló olvasásába, hogy már nem is hallottam, hogy mit magyaráz nekünk a professzor. A Hollóhát ötöd éves diákjainak Dumbledore professzor tíz perccel előbb fejezte be az átváltoztatástan óráját. Ebbe az évfolyamba járt Hisztis Myrtle, akit az óra alatt oly mértékben megbántott az egyik diáktársa, hogy a szünetben bezárkózott a második emeleti mosdóba, ahonnét a Titkok Kamrájába vezetett az út. Tom eközben kikérezkedett Shomjam professzor gyógynövénytan órájáról, mondván, hogy erős hasfájás gyötri. Malazár könyvéből kitűnően megtanulta a párszaszóul való beszédet, így nem volt nehéz dolga felnyitnia a kamra bejáratát. Az üres folyosón nesztelenül lépkedve benyitott a mosdóba. Nem tudta, hogy Myrtle az egyik vécéfülkében sírdogál, de az ő halála csak még nagyobb sikernek számított a szemében. Ő a baziliszkusz támadásával elsősorban David Rexet akarta kivégezni, aki akadályozta sötét terveinek véghezvitelében. Ám azzal is számolt, hogyha előhívja az óriáskígyót, akkor az én életem is veszélybe kerül, hiszen Malazár teremtményének, ha valaki közvetlenül a szemébe néz, akkor halál fia lesz. Ennek érdekében adta nekem a naplóját, hogy lelkének az abba rejtett darabján keresztül manipulálhasson. Amikor kicsengettek az óránkról, én a naplóval a kezemben megbabonázva kóvályogtam a folyosón, és egyre csak Tom parancsoló hangját hallottam a fejemben, aki szüntelenül azt hajtogatta, hogy öljek. Ezzel egy időben Tom félhangosan mormolt valamit kígyónyelven, és a mosdókagylók hirtelen távolodni kezdtek egymástól. Hangját meghallotta Myrtle, ezért mérgesen jött ki a vécéből, hogy kiutasítja őt a mellékhelyiségből. Bánatos tekintete egy hatalmas, sárga szempárral találkozott, amelynek látványától egy szempillantás alatt holtan esett össze. Tom gonoszan elmosolyodott, és szavára a baziliszkusz tekergőzve végigkúszott az épületen. Az iskolában mindenki meghallotta a kígyó mozgását, ahogy a hideg kőfalak mentén kúszott-mászott. Dumbledore és valamennyi tanár megkérték a diákokat, hogy senki ne hagyja el az osztálytermét, amíg a gyilkos lénnyel nem végeztek. Tom a merénylet második szakaszában felvezérelt engem naplójának segítségével a hetedik emeleten levő Griffendél klubhelyiségbe. A hálókörletekhez vezető folyosón szembetalálkoztam a következő áldozatával, aki csodálkozva így szólt hozzám:

- Layla - szólt tágra nyílott szemekkel - minden rendben?

Én nem feleltem, csak réveteg állapotban elővettem a mimóza pálcámat, és kimondtam egy olyan varázsigét, amit még nem is ismertem.

- Serpensortia - mondtam, és ekkor a pálcámból egy erős fénysugár tört elő.

Egy mérges vipera jelent meg David előtt a varázslat következtében, és nyomban rátámadt. Tom hipnotikus varázslatának hatása alatt mozdulatlanul és közönyös arccal néztem végig, ahogy a kígyó halálra marja a diákot. Amikor magamhoz tértem David Rex már holtan hevert a padlón. A félelmetes jószág gyilkos tekintettel sziszegett felém, és én félelmemben kiejtettem a pálcát a kezemből. Azt hittem, hogy velem is végezni fog, de egy varázslat az utolsó pillanatban elhamvasztotta, aztán megjelent Tom néhány tanár kíséretében.

- Layla! - lépett hozzám és magához ölelt. - Jól vagy? Mi történt?

- Nem tudok semmiről - feleltem könnyes szemmel, és elsírtam magam.

- Merlin szakállára! - szólalt meg Lumpsluck rémülten. - Mi lett a szörnyeteggel, és ki művelte ezt a borzalmat?

- A szörnyeteg eltűnt. Lehetetlenség megtalálni az épületben - válaszolta Merrythought keserűen. - A második emeleti mosdóban is meghalt egy diáklány.

- Ha nem tévedek az a szegény Myrtle nevű lány a másik áldozat a Hollóhátból - szólt közbe Ebshont professzor.

- Tanárurak - szólalt meg Tom - még mindig engem ölelgetve - a szörnyet Rubeus Hagrid engedte ki a kamrából. Lelepleztem, amikor egy faládában rejtegette az alagsorban. Megpróbáltam megölni, de sajnos eltűnt a sötétben.

- Milyen lény volt az, fiam? - kérdezte Shomjam.

- Egy acromantula - felelte.

- Ezt azonnal jelenteni kell Dippet igazgató úrnak - mondta Lumpsluck, és Tomot velem együtt felkísérték az irodájába.

Ott rendre elmondott mindent az öregnek, aki vakon megbízott benne és sohasem kételkedett a szavában. Tom az öt év alatt annyira hatása alá vonta őt, hogy kedve szerint befolyásolhatta a döntéseiben. Dippet végül úgy határozott, hogy fél évre bezárja a Roxfortot és hazaküld minden tanulót. Tom halovány mosolyra húzta száját, s miután végzett, vigasztalni próbált az iroda előtti folyosón. Ám mindezek ellenére számot kellett adnia Dumbledore professzornak is a történtekről, aki nem bízott benne. A beszélgetésüket egy oszlopnak dőlve hallgattam végig. A halott diáklányt egy vászonkendővel letakarva hozták ki a Gyengélkedőből és vitték le a lépcsőn. A professzor ezt követően magához hívta Tomot, aki úgy viselkedett, mintha nem vette volna komolyan Dippet határozatát az iskola bezárásával kapcsolatban. Albus Dumbledore ki akarta hámozni belőle a teljes igazságot, de felismerte szemeiben az alattomosságot és gyanította, hogy ő áll a baziliszkusz támadása mögött. Hisztis Myrtle és David Rex halálát azonban nem sikerült rábizonyítania, mivel rajta kívül az igazgató és az iskola minden tanárja Tom szavának hitt. Őt, a rövid beszélgetés után elbocsátotta, majd engem intett magához a lépcső legfelső fokán állva.

- Együtt voltál Tom Denemmel, amikor kinyitották a Titkok Kamráját? - kérdezte szigorú hangnemben.

- Nem, uram - feleltem őszintén. - Merrythought professzor úrral volt órám.

- Mit kerestél a Griffendél ház klubhelyiségében?

- Nem emlékszem rá, hogy mi történt velem a csengetés után. Amikor újra tudatomnál voltam David Rex holtan feküdt a földön. A kígyó, ami halálra marta őt, nem a kamrából kiszabadult szörnyeteg volt. Nem tudom, hogy ki idézte meg és hogyan került oda. Tom mentett meg tőle, amikor rám talált.

Válaszomra Dumbledore merően rám nézett, majd ezt kérdezte:

- Honnan tudta Denem, hogy a kamrában rejtőző szörnyeteg egy acromantula volt?

- Nem tudom, professzor úr - feleltem, miközben a fejemet csóváltam. - Nem találkoztunk egymással a támadás ideje alatt.

- Rendben van - mondta végül. - Elmehetsz, Layla.

Én illendően jó éjszakát kívántam, és a hálókörletünk felé indultam. Odalent összefutottam Tommal, akinek ez volt az első hozzám intézett kérdése:

- Hol van a naplóm, Layla? - kérdezte kimérten.

- Itt van. Vigyáztam rá - mondtam, és a kezébe adtam a horcrux könyvet.

- Ha bármiben a segítségedre lehetek, csak szólj - mondta kedvesen, és megsimogatta a könnytől ázott arcomat.

- Szeretnélek megkérni valamire - válaszoltam. - Kérlek, vigyél haza, Voldemort! Szeretnék haza menni.

- Komolyan ezt szeretnéd? - kérdezte sunyian.

Én elkeseredve bólintottam, mire ő így felelt:

- Rendben, haza viszlek - mondta, és szorosan magához ölelt.

Mielőtt azonban felszállt volna velem a Roxmorts állomáson az Expressz vonatra, elkészítette David holttestének segítségével a második horcruxot, amit az általam varázsolt kígyóból hozott létre. Ezután ismét megjelent előtte Mary, hogy meggratulálja a sikeres merényletét.

- Gratulálok, Marvolo! Malazár bosszúját immáron valóra váltottad, és egy nap bevégzed művét a világ összes sárvérű mágusának az elpusztításával.

- Mary kedves - szólt kárörvendően - elkészítettem magamnak a második horcruxot. Már csak ötöt kell megalkotnom és mind a hét meg lesz. A lány azt kérte tőlem, hogy vigyem haza Londonba.

Mary gonoszan elmosolyodott.

- Tudunk mi egy jobb helyet. Ismered az utat anyád otthonához, igaz?

Tom bólintott, majd halálfaló nagyanyja eltűnt a horcrux varázslat által.

Aznap este vonatra szálltunk. Összepakoltam minden holmimat, macskahordozóba tettem Clio cicámat, és Tom kíséretében haza indultam Londonba az édesanyámhoz. Este tíz körül még javában utaztunk egymás mellett ülve a zakatoló vonaton. A fülkében csak mi ketten voltunk, amelyben két neonfényű lámpa világított. Odakint már koromsötétség honolt, de még így is tisztán láttuk a Tiltott Rengeteget, a kivilágított Mágiaügyi Minisztériumot és a Szent Mungo Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotályt. A vonat közlekedőjén egy nyugdíjazott boszorkány járt-kelt a büfé áruval.

- Büfé árut tessék! - kínálgatta az általa készített nyalánkságokat, és hamarosan odaért a fülkénkhez.

- Kértek valamit kedveskéim? - kérdezte barátságosan.

- Kérsz egy nyaláspálcát? - kérdezte Tom felém fordulva.

- Igen - válaszoltam, és ő vett mindkettőnknek egyet, de kért hozzá még egy doboz drazsécukrot, két csoki békát, egy üveg bodzaszörpöt és egy-egy mágusfigura alakú nyalókát.  

Az idős boszorkány kedvesen ránk mosolygott, és ment tovább a következő fülkéhez. Tom oldalról magához húzott és ráhajtotta fejét az enyémre.

- Akarod, hogy néhány órára elaltassalak? Kimerültnek látszol.

- Ez kedves tőled - feleltem, és behunytam a szemem, miközben ő egy bódító dallamot dúdolt a fülembe.

Végül elaludtam, és Tom kajánul mosolyogva ezt suttogta:

- Te vagy az én eleven kis játékszerem, ezért nem engedlek el magam mellől. Az enyém maradsz örökre.