22. Fejezet - Harry Potter Fansite

22. fejezet

Aurorok, halálfalók, kviblik, muglik és bűnbakok

Szürkületkor Voldemort legfőbb megbízottja, Phil Roose a roxforti labirintustól nem messze egy kisebb domb szélén várta a minisztériumból visszaérkező halálfalókat. A távolból tisztán látta, hogy lángokban áll az épület, így biztosra vette, hogy a Nagyúr követői jól végezték dolgukat. Kisvártatva megjelent Rabastan Lestrange, s a következő szavakat intézte társához:

- A Nagyúr visszavár téged a kastélyba - szólt figyelmeztető hangon.

- Ki volt a támadó a labirintusban? - kérdezte Phil kimérten.

- Nem tudjuk - felelte. - Horcruxot használt ellenünk fegyverként. A Nagyúr neje viszont meglépett.

- Milyen tárgy volt az ismeretlen mágusnál? - kérdezett tovább.

- Egy ördögvilla és egy halál ereklyetartó. A külsejéből ítélve sötét mágus lehetett.

- Figyelj rám, Rabastan! - fordult feléje villámló tekintettel, majd így folytatta:

- Voldemort Nagyúr nem tudhat erről, ezért senki egy árva szót nem szólhat a labirintusban történt összecsapásról! Megértettél?!

- Igen, de miért akarod eltitkolni, hogy van egy újabb ellenségünk? Lehet, hogy a Nagyúr méltó ellenfelére akadna - nézett rá értetlenül.

- A Nagyúrnak az a dolga, hogy megszerezze a hatalmat a varázsvilág fölött, és én vagyok, akinek le kell minél előbb számolnia egy ellenünk áskálódó lélekdarabbal. Akárki is legyen ez, el fogom kapni és végzek vele, még akkor is, ha az életemmel kell fizetnem érte!

- Ne haragítsd magadra Voldemortot! - állt melléje Rabastan. - Térj vissza hozzá mihamarabb!

Phil komor tekintettel bólintott, mire a másik fekete füstalakban elhagyta a terepet.

Késő este, miután kikeveredtem a labirintusból, és messzire gyalogoltam az iskolától, egy csöndes kis faluba tévedtem. A környék teljesen ismeretlen volt számomra, ezért biztos voltam benne, hogy nem Little Hangletonban járok, ahol Voldemort született. Az utcákon senki nem járkált, mindenki a karácsonyi ünnepekre készülődött. Az idő iszonyatosan hideg volt, s a kezeim majd lefagytak, miközben a pálcámat szorongattam. A sötét égbolton feljött a hold, amely jelezte az éjfél órájának közeledését. A jeges utakon bóklászva egyszer csak egy temetőhöz érkeztem, amely köré vaskerítést emeltek. A sírköveket vastagon beborította a hó, és fagyos, északi szél süvített végig a kihalt környéken. A temetőtől nem messze egy régies kinézetű, kicsinyke házat pillantottam meg, amelynek egyik ablakában gyertya égett. Reméltem, hátha szállást adnak, mivel a dermesztő hidegben nem tölthetem kint az éjszakát. Ráadásul már éhes és szomjas is voltam, és a hosszú gyaloglástól egyre fáradtabbnak éreztem magam. Nehézkesen oda vonszoltam magam az ajtóhoz, ám mielőtt bekopogtam volna, egy vénséges öregasszony jött ki rajta. Első ránézésre tudtam, hogy boszorkány, s csak remélhettem, hogy nem a férjem egyik halálfalója vagy egy sárvérűeket gyűlölő, fekete mágusnő. Ridegen és bizalmatlanul nézett rám, miközben remegő, ráncos kezében a viaszgyertyát tartotta. Úgy festett, hogy nem érti az angol nyelvet, ezért csak ennyit mondtam:

- Nem vagyok halálfaló. Csak segítséget szeretnék kérni, asszonyom.

A boszorkány a halálfaló szóra végignézett a külsőmön, majd miután leeresztettem a pálcámat, intett, hogy jöjjek be a házba. Az ajtó fölé egy névtábla volt helyezve, amelyen ez a név állt: ”Bathilda Bircsók”. Nem ismertem ezt az idős boszorkányt, de miután nem utasított el, biztos voltam abban, hogy a jó oldalon áll. Odabent végre meleget éreztem. A nappali közepén lévő kandallóban tűz lobogott, amelynek ropogó parazsa néha kicsapódott a fapadlóra. Az előszobától jobbra volt található egy kis konyhaszerű helyiség, míg balra az emeletre vezető lépcső állt. Bathilda, miután rájött, hogy én sem értem az ő furcsa varázsnyelvét, kézmutogatással jelezte, hogy foglaljak helyet a nappaliban, amíg ételt készít. Láttam, hogy lassacskán feloldódott benne a velem szemben tanúsított idegenkedés, s végül egész barátságosan viselkedett. A földszinten csak a vékony kis viaszgyertya és egy közönséges olajlámpa világított a szobában lévő asztalon. Várakozás közben körbenéztem a szűkös szobában, és észrevettem, hogy az egész telve volt könyvekkel. Olyan sok állt a régi, kopott, fiókos szekrényekben és a fal mentén sorakozó polcokon, hogy meg sem lehetett őket számolni. Temérdek mennyiségű olvasmány állt rendelkezésére az idős boszorkánynak, aki ez alatt a konyhában barnakenyeret szelt és főtt kolbászt vágott hozzá egy életlen késsel. Én kíváncsiságtól űzve nézegetni kezdtem a vaskos könyveket, amelyek többségében híres mágusokról és varázslócsaládokról szóltak, de akadt közöttük mágiáról és legendás lényekről szóló leírás is. Sőt! Volt, amely a minisztérium ügyeit tartalmazta legalább száz évre visszamenőleg, s némelyik könyv már olyan régi volt, hogy vastag porréteg lepte be. Az egyik ilyen hosszú olvasmány a halál ereklyék történetét dolgozta fel, amellyel kapcsolatban eszembe jutottak Mordekaius szavai, aki diákkoromban egyszer említést tett nekem a Peverell fivérek legendájáról. Ezt kezembe vettem, és az első oldalon egy furcsa rajzot pillantottam meg. Egy háromszög volt, benne egy körrel és egy azt függőlegesen átszelt vonallal. Nem tudtam, mit jelentenek, de a fivérek mitikus történetébe beleolvasva, egyre jobban foglalkoztatott a jelentésük. Hirtelen megcsikordult az ajtó, s belépett a szobába Bathilda a nekem szánt vacsorával. Döbbenten felálltam a rozoga karosszékből, kapkodva visszatettem a könyvet a helyére, majd bűnbánóan lehorgasztottam a fejem. A boszorkány eltűnődő arccal letette az asztalra a fatálat, aztán a lámpásául szolgáló viaszgyertyával elindult az emeleti szobába vezető lépcső felé. Én szótlanul követtem őt. A lépcső minden egyes foka úgy nyikorgott, mint az elfűrészelt deszkák, amelyek nyomban leszakadnak, ha az ember óvatlanul lép rájuk. Odafönt még több könyv volt, s így a szűk helyiség úgy nézett ki, mint egy antikvárium raktára, amelyben a világ valamennyi könyvét tárolják. Bathilda megállt az ajtóban, s egy kézintéssel beinvitált, hogy nézzek körül. A polcok a padlótól egészen a plafonig értek, amelyen egy szakadt zsinórú, törött lámpa billegett. A rengeteg könyv közül szinte választani sem lehetett, mert mind egytől egyig izgalmas történeteket és bonyolult mágiatudományt dolgoztak fel. Akkor még nem tudtam Bathildáról, hogy mágiatörténész, méghozzá a legismertebb az egész varázsvilágban. Nézelődés közben végül rábukkantam egy vastag könyvre, amely az egyik szélső polc sarkába volt eldugva. Lesöpörtem róla a port meg a sűrű pókhálókat, s megnéztem a címét.

- A félelem szigete - olvastam, és érdeklődve felnyitottam a kopott borítójú könyvet, amelynek már a gerince is szakadt és sérült volt.

Ahogy az elejébe beleolvastam, feltűnt, hogy majdnem minden egyes lapon a Sophia név állt. Fogalmam sem volt róla, kikről szól ez a könyv, de annyira kíváncsivá tett, hogy végül jeleztem Bathilda felé, hogy szeretném elolvasni ezt a könyvet, amíg nála vagyok. Ő merev tekintettel bólintott, ám előbb intett, hogy ismét kövessem. Lebotorkáltunk az emeletről, s kisétáltunk a temetőbe. A vasrácsos ajtó előtt a boszorkány elővett zsebéből egy kulcsot, és elvezetett az egyik sírkőhöz. Ott csodálkozva ezt a nevet és feliratot olvastam: ”Itt nyugszik Sophia Sheepskin, az Azkaban alapítójának egyetlen túlélő áldozata”. Megdöbbentett, hogy pont ebben a furcsa könyvben olvasható egyik személy van itt eltemetve. Az évszámot is megnéztem, majd a temetőből kisétálva olvastam annak ajtaján, hogy a falu, ahová kerültem, Godric’s Hollow.

Az egész éjszakát a könyv olvasásával töltöttem, amely egy olyan kalandos, izgalmakkal teli és tragikus szerelemről szóló történetet varázsolt elém, amely mindezidáig teljes titokban maradt. A könyvet maga Bathilda írta, aki minden fennmaradt emléket megőrzött Sophiáról, erről a szerencsétlen sorsú boszorkányról, aki korai haláláig itt élt az otthonában. A nappali fala tele volt az ő arcképeivel, s Sophia mindig mosolygott, akárcsak Dumbledore fiatalon elhunyt húga, Ariana. Senki nem ismerte az ő történetét, s valószínűleg a félelem szigetéről is sokan nem hallottak. Belegondoltam, milyen jó lenne elmesélnem ezt a legendát a varázsvilág minden lakójának, hogy többé semmi ne maradjon rejtve kicsiny, mágikus birodalmunkban. A hajnali órákban váratlanul durva kezek dörömböltek Bircsók házának ajtaján. Én a kandalló elé terített pokrócról, amely hálóhelyül szolgált, fürgén felpattantam, s a könyvet a varázstokomba csúsztattam. Ezt a mágikus eszközt minden útra magammal vittem, hogy bármikor használhassam. A hangos ajtózörgetésekre Bircsók a konyha ajtajában várakozott, pálcával a kezében. Látszott rajta, hogy nem félt az ellenségtől. Számos alkalom megadatott számára, hogy szembenézzen Voldemort követőivel és más hozzájuk hasonló sötét mágusokkal. Az ajtót egy vad lendülettel kitárták. Aurorok léptek be rajta, akiket Cornelius Caramel küldött a minisztériumból, hogy fogják el a Nagyúr követőit, akit a mai naptól kezdve Tudjukkinek hívtak. A fekete talárom és a varázstokban rejtegetett halálfaló álarcom azonnal elárult előttük. Négy férfi és egy nő nézett velünk farkasszemet. Bathildát nem bántották, de pálcájukat fenyegetően feléje tartották, hogy ne próbáljon a védelmemre kelni. A fiatal nő előlépett, majd így szólt két társához:

- Vezessétek el a halálfalót! A minisztériumban, majd döntenek a sorsáról. Ne engedjétek megszökni!

Azok komoly tekintettel bólintottak, s a nappaliba belépve nyomban közrefogtak. Az egyikük észrevette a nyakamban lógó kígyós nyakláncot, s így szólt:

- Ez a boszorkány alighanem a Sötét Nagyúr hitvese. Csak ő készíthet kígyómedálokat egy hozzá közel álló csatlósnak.

- Akkor megütöttük a varázslatos főnyereményt - felelte a nő elégedett mosollyal az arcán. - Gyerünk a minisztériumba! Siessünk, mielőtt az irgalmatlan férje a nyomunkba ered, hogy kiszabadítsa a nejét!

Az aurorok kivezettek a házból, s én bánatos arccal búcsút intettem Bathildának, aki lassan becsukta mögöttünk az ajtót. Még Godric’s Hollowban hoppanáltunk, hogy mihamarabb a Mágiaügyi Minisztériumba érjünk. Néhány perccel később az épület átriumában találtam magam elfogóim szorításában. A minisztérium épülete korántsem égett le, mint ahogyan azt Voldemort eltervezte. Nyilván, csak egy-két részét sikerült lángra lobbantaniuk a halálfalóknak. Az érkezést követően a Biztonsági őrszolgálat egyik szobájába zártak, amíg fel nem küldenek az egyik tárgyalóterembe. Az értem küldött aurorokat vezető boszorkány betért a Varázsbűnüldözési Főosztályon az Aurori Parancsnokság termébe, hogy ellenőrizze azoknak a sötét mágusoknak az aktáit, akik ellen elfogatási parancsot adott ki a miniszter. Kisvártatva megjelent az ajtóban egy auror, és így szólt hozzá:

- Gwenog Jones - szólt, miközben intett pálcájával a nőnek - Amos Diggory óhajt beszélni Önnel. Azt kéri, sürgősen menjen a Varázslény-felügyeleti Főosztályon a Kártevőügyi Tanácsadó Irodába.

- Mr. Diggorynak mi szüksége van rám jelen pillanatban? - kérdezte csodálkozva, miközben az aktákat rendezte.

- Nem tudom, de feltétlenül beszélni kíván a kisasszonnyal. Kérem, kövessen!

Gwenog bosszúsan félretette az aktákat, majd követte az aurort a negyedik szintre. Az irodába belépve Amos Diggory barátságosan köszöntötte őt:

- Látom, hamar átadták Önnek az üzenetemet, és örülök, hogy ilyen gyorsan eljött ide az irodába. Kérem, foglaljon helyet! - szólt kedvesen, s a fiatal auror leült vele szemben.

- Mi ügyben hivatott, uram? - kérdezte Gwenog kimérten.

Amos az asztal szélére tette hivatalos papírjait, levette szemüvegét és így szólt:

- Kedves, Gwenog - fogott bele mondandójába - Ön tavaly nyáron fejezte be tanulmányait a Roxfortban, és azután aurorként kezdett el dolgozni a Varázsbűn-üldözési Főosztályon.

- Igen, a tanulmányaim elvégzése után az volt a szándékom, hogy az aurori hivatást választom - felelte.

- A Hugrabug diákjaként egyben az iskola kviddics-csapatának is a tagja volt. A Brit-Ír Kviddics-liga vezetőjétől azt hallottam, hogy Ön tehetséges játékos és jól teljesített az iskolai meccsek alatt, mint hajtó. Javasolnám a kisasszonynak, hogy csatlakozzon a Holyhead Hárpiákhoz, akiket a Roxfort kiváló repüléstan tanára és kviddics-bírója, Madam Rolanda Hooch oktat. Van Önben kellő kitartás és ügyesség ehhez a sportághoz. Többre hivatott, minthogy halálfalók és sötét mágusok után kutasson. Higgyen nekem, aurornak lenni veszélyes foglalkozás. A Kviddics bajnokaként viszont sokra viheti, ezért a mai naptól áthelyeztetem Önt a Varázsjátékok és Mágikus Sportok Főosztályára. E mellett arra szeretném kérni, hogy csatlakozzon a Nemzeti Köpkő Klubhoz. Remélem, egyetért a döntésemmel, kisasszony - mosolygott a lányra kedves arccal.

- Elfogadom a döntését, Mr. Diggory - válaszolta Gwenog, bár kissé csalódott volt.

- Meglátja, egyszer még csapatkapitány lesz. Sok mágustanoncnak átadja majd a tudását és megmutatja nekik, hogy milyen az igazi csapatszellem.

- Én nem tartom magam igazán jó játékosnak - szabadkozott.

- Rolanda minden egyes mérkőzés alkalmával megdicsérte, és elismerően szólt Önről a ligában. Gwenog Jones kisasszony nélkül a Hugrabug ház csapata többé nem is léphetne pályára - bíztatta őt Amos kitartóan, és mókás tekintettel a magasba emelte jobb kezét. - Én, mint a Veszélyes Lények Likvidálását Jóváhagyó Bizottság főtitkára, azt a feladatot adom Önnek, hogy lépjen be a Hárpiák csapatába, és fogóként nyerje meg a meccset a Dallycastle-i Denevérek ellen. Köztudottan ők a legveszedelmesebb csapat egész Angliában, ezért ideje, hogy a Holyhead Hárpiák egyszer s mindenkorra leszámoljanak velük a varázsvilág dicsőségére.

- Köszönöm, hogy ennyire bíztat, uram. Remélem, igaza lesz - mosolyodott el végül, s kezet szorítottak.

- Jut eszembe, a Miniszteri Titkárságon kérnek újabb aktavizsgálatot? - tért rá egy hivatalos ügyre Amos.

- Egy órával ezelőtt fogtuk el Godric’s Hollowban Tudjukki feleségét - felelte Gwenog.

- Merlin szakálla! - lepődött meg Diggory úr. - Gondolom, a mágiaügyi miniszter tüstént az Azkabanba küldi a jóasszonyt.

A következő percben megjelent az ajtóban Amos kolléga barátja, Arthur Weasley, s így szólt:

- Üdv, Amos! - köszönt a nyitott ajtón kopogva.

- Mi újság, Öregem? - kérdezte nevetve.

- Carameltől jövök, aki azt kéri, hogy ellenőrizd Tudjukki nejének az aktáját, és nézz utána néhány régi dokumentumnak, mivel a nő információkkal akar szolgálni a vallatáskor.

- Mit képzel ez a vén kvibli? Hát, mi vagyok én?! - morgolódott bosszúsan. - Én a munkaköri teendőim mellett becsülettel átvizsgálom a Miniszteri Hivatalban számon tartott halálfalók aktáit, ugyanis a Titkárságon egyedül nekem van kulcsom ahhoz a kartotékszekrényhez, amelyben a neves varázslócsaládok, a mágiaügyi hivatalnokok és a közismert, sötét mágusok okmányait tárolják. A varázslótársadalomba tartozó összes személy aktáját azonban nem áll módomban szem előtt tartani! Én kizárólag a köztudatban élő varázslók és boszorkányok dokumentumaival foglalkozom, de az abszolút ismeretlen és jelentéktelen mágusokról feljegyzett adatok átnézése már nem az én szakterületem.

- Sajnos, ez alkalommal nem úszod meg - csóválta a fejét Arthur mosolyogva, mire Amos ezt felelte:

- Tudod, kit állítanak ma a Wizengamot elé?

- Kit? - kérdezte érdeklődve.

- Elfogták Godric’s Hollowban Tudjukki feleségét. Hamarosan elkezdődik a meghallgatás, amelyen a miniszter úr utasítására minden itt dolgozónak és a Roxfort egész tanári karának jelen kell lennie.

- Nocsak! Nem is tudtam, hogy Tom Denem megnősült - vonta fel a szemöldökét Weasley úr csodálkozva.

- A meghallgatás délelőtt kilenckor fog kezdődni, Diggory úr - szólt közbe Gwenog.

- Hisz az még hét óra - döbbent le Arthur.

- Na, addig megiszunk egy teát, Öregem - állt fel a székéből Amos, s Arthurral és Gwenog kisasszonnyal együtt kiballagtak az irodából az átriumba.

Kora reggel Phil megjelent a Foltozott Üstben, ahol köztudottan sok mágus ül össze egy baráti beszélgetésre. Remélte, hogy Harry horcruxát is itt találja majd, de mivel még sohasem látta őt, nehezebb dolga volt, mint gondolta. A fogadóban javában zajlott a mulatozás és a vigadalom, amikor néhány halálfaló rontott be a helyiségbe. A jelenlévők rémülten összetömörültek a bárpult közelében, majd Voldemort csatlósainak alvezére így szólt:

- Nincs mitől félnetek, kedves, fehér mágus barátaim - nézett rájuk gonoszan. - Egy horcruxot keresek, aki egy halál ereklyetartót, egy fekete aranyból készült villát és két ördögi agancsot visel a fején. Az illető nevét nem tudom, de a kinézetéről könnyen rá fogok ismerni, ha itt tartózkodik a fogadóban. A kérésem csupán annyi, hogy ha köztetek van a horcrux, akkor bújjon elő, ha nem akarja, hogy öt percenként kioltsam egy nyomorult varázsló életét!

Fenyegető szavaira senki nem szólalt meg. Phil egyre ingerültebben járkált a szerencsétlen, túszul ejtett mágusok között, míg végül egy ügyefogyott kvibli megszólalt a sarokban.

- Én láttam a horcruxot! - kiáltotta vigyorogva.

Phil odalépett hozzá, megragadta a nyakánál fogva, s ezt kérdezte:

- Hol van a horcrux, te csatornába való, kvibli patkány?! Hol láttad?!

- A Zsebpiszok közben - nyögte kilógatott nyelvvel, mire a halálfaló kimondta rá a gyilkos átkot, és követői kíséretében útját vette a Zsebpiszok köz felé.

Hamarosan megérkezett, ám horcrux helyett csak egy rozsdás vasvillát, egy ereklyetartóra emlékeztető műanyag rudat és egy pár kecskeszarvat talált, amiket trófeának készített az Abszol Úton egy szegény, flótás varázsló. A villa hegyeire egy papír cetlit tűztek, amelyre ezt a mondatot írták: „Megvagy, halálfaló!” Phil dühödten gyűrte össze a papírost.

- Mi állt az üzenetben? Tudjuk már, ki a horcrux? - kérdezte tőle Rabastan.

- Csak egy átkozott mágus, aki bolondot csinált belőlünk - morogta fogvicsorítva, majd felrúgta a sikátoros utca sarkára kihelyezett holmikat, és így folytatta:

- Okos a horcrux, ezért nekünk még okosabbnak kell lennünk, hogy legközelebb egy lépéssel előtte járjunk. Az Ördögszarvú szórakozik velünk, és ez alkalommal kijátszott minket, de majd meglátjuk, ki nevet utoljára.

Időközben a minisztériumból jött halálfalók levadászták a Gringotts területén megbújó halálfalókat, akiket rögvest a Wizengamot ítélőszéke elé állítottak, mielőtt megkezdődött volna az én tárgyalásom, amelyen Caramel és a varázslók legfelsőbb bírósága dönteni fog a sorsomról. Nymphadora Tonks és vőlegénye, Remus Lupin utolsóként nyakon csíptek egy szélhámos muglit, aki fekete mágustalárokat és halálfaló álarcokhoz hasonló maszkokat kínálgatott, majd adott el az arra menő varázslóknak és boszorkányoknak. Ravasz módon úgy tettek, mintha ők is egyszerű érdeklődők volnának. Nymphadora e szavakkal szólította meg a fickót:

- Szép jó napot! - köszönt derűsen. - Csak nem a Sötét Nagyúr csatlósainak készült varázslatos eszközöket, félelmetes álarcokat és fekete mágusok által hordott talárokat árul a varázsbank környékén?

- Úgy van, ahogy mondja, szép hölgyem - felelte büszkén. - Én vagyok a Nagyúr legravaszabb és legfurfangosabb halálfalója, akiről senki nem gyanítaná az aurorok közül, hogy Voldemort Nagyurat szolgálja.

Nymphadora és Remus mosolyogva összenéztek az ostoba mugli beszédét hallgatva, majd a boszorkány így folytatta:

- Én és a férjem szintén a Nagyúr szolgálatában állunk, s hírét vettük, hogy a napokban merényletet követtek el a minisztériumban. Mondja, hány mágust sikerült eltenniük láb alól a gyújtogatóknak?

- Miféle gyújtogatóknak? - nézett rájuk a mugli értetlenül.

- Szóval, te vagy a Sötét Nagyúr legfőbb alattvalója, igazam van? - szólt közbe Remus, majd pálcáját elővéve fenyegetően közeledett a csalóhoz. - Te gazember! Vedd tudomásul, hogy mi ketten a minisztériumból jöttünk, és úgy tűnik, hogy mára te vagy az utolsó halálfaló, akit tetten értünk és a Wizengamot elé állítunk!

- De én csak egy egyszerű mugli kereskedő vagyok! Esküszöm maguknak! - rémüldözött, miközben a falnak támaszkodott a rászegezett pálcák láttán. - Én nem vagyok halálfaló!

Ekkor véletlenül kiesett a ruhájából egy palack, s egyenesen Remus lába elé gurult. Ő fölvette és csodálkozva nézegette a mugli találmányt, mire a fickó remegő hangon ezt mondta:

- Hát, hord magánál könnygáz sprayt egy halálfaló?! - jajveszékelt, majd térdre borulva így könyörgött:

- Nincs miért gyilkos átkot kapnom! Könyörgöm, kegyelmezzenek!

- Szedje a sátorfáját és takarodjon innen! Többet ne is lássuk! Megértette?! - mordult rá Remus, s a szélhámos mugli sietősen összepakolta a holmiját, majd gyorsan elhordta az irháját a helyszínről.

Délelőtt kilenckor kezdetét vette a tárgyalás az ügyemben. Emlékszem, úgy léptem be a tárgyalóterembe, mintha a vesztőhelyre mennék. A meghallgatáson azonban legnagyobb megdöbbenésemre nemcsak a Wizengamot és a beosztottak, hanem a Roxfort összes tanára jelen volt, de még a mogorva gondnok, Rubeus Hagrid, a vadőr és Poppy Pomfrey is részt vettek a tárgyaláson. Az arcukon szomorúság és értetlenkedés tükröződött. Rajtuk kívül ott volt Rita Vitrol, a Reggeli Próféta újságírója, aki az érkezésem pillanatában tüstént előkapta pennáját, hogy megírhassa az évszázad legkülönlegesebb bűnügyi tárgyalásának történetét, amelyen a vádlott nem más, mint Tudjukki neje, a sárvérű Layla Denem. A terem közepén az aurorok utasítására helyet foglaltam egy székben, majd a Wizengamot ülését egy sceptrum pálca hangos koppantásával megkezdte Caramel.

- Bűnügyi tárgyalás december 4-én, amely a Little Hangleton Denem birtokon élő Layla Denem fekete mágiát gyakorló halálfaló ügyében tartatik. Kihallgatom Cornelius, Oswald Caramel mágiaügyi miniszter. Nevezettet az alábbi tettek elkövetésével vádoljuk: Mrs. Denem, mint Tom Marvolo Denem, a legnagyobb sötét mágus törvényes felesége, önszántából együttműködött férjével a Mágiaügyi Minisztérium ellen indított merénylet kitervelésében, és a mugli születésű mágusok ellen irányuló támadásokban. Tizennégy éve halálfalóként tevékenykedett, és számos alkalommal közrejátszott a varázsvilág törvényeit megszegő mágusbűnözők gaztetteinek véghezvitelében. Felteszem a kérdést a Wizengamot bölcs tagjainak, hogy a köztudatban rettegett néven ismert Sötét Nagyúr legközvetlenebb segítője életfogytig tartó börtönbüntetést kapjon az Azkabanban, vagy pedig azonnali Dementor csókot érdemel, amely a legkegyetlenebb, sötét mágusoknak járó, halálos ítélet?

A varázslók legfelsőbb bíróságának valamennyi tagja a Dementor csók mellett döntött, mások a leghíresebb mágusbörtön gyötrelmes fogságát javasolták, s néhányan tartózkodtak az ítélet megszavazásától. Azon a napom úgy éreztem, mintha egyszerre romba dőlt volna az egész életem, és mindenki elhagyott, aki megbízott bennem. Senki nem emelt szót az érdekemben. Még Dumbledore és McGalagony professzor is hallgatott Caramel vádbeszéde alatt, amelyből egy szó nem volt igaz. Voldemort felesége voltam, és a halálfalók közé tartoztam, de soha nem ártottam egyetlen mágusnak sem. Rövid várakozás után végül így szóltam:

- A miniszter úr által felhozott vádak súlyosak, és valóban halált érdemel egy olyan mágus, aki megcselekszi mindezt. Mielőtt a férjemmel, az ő érdekeit szolgáló halálfalókkal és jómagammal kapcsolatban vallomást tennék, szeretnék megosztani egy információt mindazokkal, akik a teremben ülnek és részt vesznek a meghallgatásomon.

- Remélem, tisztában van vele, hogy ha az Ön által megadott információk hamisak, akkor könnyen lehet, hogy minden ellenvetést kizárva a halálos büntetés kiszabásával fogja elhagyni a tárgyalótermet - mondta Caramel gúnyosan.

- Igen, tisztában vagyok vele, uram - feleltem, s így folytattam:

- A történet egy fiatal boszorkányról szól, aki nagyon sokat szenvedett, és végül úgy ült itt a minisztérium tárgyalótermében a Wizengamot előtt, mint én. Ártatlanul.

- Idehallgasson, Mrs. Denem! - mordult rám a miniszter megvetően. - Nem mesemondónak hívtuk a meghallgatásra, hanem azért állítottuk a Wizengamot elé, hogy vallomást tegyen a bűncselekményekről, amelyeket a férjével és csatlósaikkal együtt követtek el.

- Amit mondani akarok, nem kitalált varázslótörténet - folytattam kimérten. - Olyasvalakiről szól, akit szintén becsaptak, és áldozata volt annak a sötét mágusnak, aki sok évvel ezelőtt megalapította az Azkabant.

Erre mindenki összenézett. Az Azkaban létrejöttével kapcsolatban mindenki tudta a minisztériumban, hogy egy sötét mágus alapította, de az illető élettörténetét senki nem ismerte. Caramel továbbra is haragos szemeket meresztett rám, miközben ellenvetésül azt hozta fel, hogy az Azkaban alapítójának a történetéhez semmi köze nincs az én ügyemnek, ám Albus Dumbledore professzor, hogy a miniszter ne rekessze be a meghallgatást, rábeszélte Caramelt, hogy hallgassák végig a történetemet.