4. Fejezet - Harry Potter Fansite

4. fejezet

Ólálkodó gonoszok a sötétben

Fagyos hideg köszöntött Skóciára. A Roxfort környékét vastag hóréteg borította. Közeledett a tél és vele együtt a Karácsony ünnepe. Három hónap telt Edward halála óta és a lelkem mélyén még mindig nem voltam képes túl tenni magam a tragédián. Nem hagyott nyugodni az a gondolat, hogy valaki kioltotta az életét bosszúból vagy más ok miatt. Tomot nem terheltem ezekkel a gondokkal. Vele kapcsolatban az járt a fejemben, hogy idén decemberben fogok először részt venni a karácsonyi bálon, ahová biztos voltam, hogy meg fog hívni, hiszen rajtam kívül egyetlen barátja sem volt az iskolában. Edward elvesztése után nem sokkal összebarátkoztam egy Hisztis Myrtle nevű, griffendéles lánnyal, akivel jókat tudtam beszélgetni. Egy copfos, szemüveges lány volt és hozzám hasonlóan alig akadt egy-két barátja a Roxfortban. Izgatottan vártam a téli szünidőt, de legfőképpen a karácsonyi táncünnepséget.

Egyik nap szürkületkor a földszinti folyosó egyik ablakánál ácsorogtam, és Edwardra gondolva bámultam ki a vastag, hófödte tájra. A tőle kapott szív alakú medáliont a halála óta gyakran hordtam magamnál, mint egy szép kabalát. Az ablakon kikönyökölve szorongattam a kezemben, amikor oda repült hozzám egy tűzvörös tollazatú főnix madár és hirtelen kikapta csőrével a medáliont, majd felröppent vele a magasba. Ijedten néztem utána és még láttam, hogy az épület legmagasabb tornyába szállt vele. Ezt követően észrevettem Hagrid kunyhójának közelében egy unikornis borjút, ami visongva totyogott a hóban ezüstösen fénylő csíkot hagyva maga után. Kíváncsian kiléptem a főbejáraton, hogy közelebbről szemügyre vegyem a furcsa kis jószágot. A látványa emlékeztetett Hagrid szavaira, aki elmondta nekem, hogy az unikornisok vagy más néven egyszarvúak vére fénylik, akár a kristályvíz. A pók elhozatalában azért kellett segítenem, mert Lumpsluck professzor úrnak méregminta kellett az egyik bájitalhoz. Ezt utólag Dippet igazgató közölte velem szeptember végén. Az unikornis borjú, amelynek még a szarva helyén is csupán egy pindurka tüske állt, sebesült mellső lábbal vonszolta magát elém, mint aki segítséget kér. Nem volt még gyakorlatom a gyógyítás terén, ezért a talárom zsebében lévő vászonkendőt vettem elő és azzal kötöztem be a szárnyas lovacska lábát. Váratlanul újra megjelent a főnix és a csőrében tartott medáliont a hóba helyezte. A szív felnyílt és a borjú kifolyt vére belecsorgott a benne lüktető életelixírbe. Finoman megsimogattam a kis unikornis fejét, aztán a medálion után nyúltam. Ám, amint megfogtam úgy éreztem, mintha valami magával ragadna tornádó erővel.

Percekig a levegőben száguldoztam, míg végül egy különös helyre kerültem, ahol még sohasem jártam. Vad csapódással a földre zuhantam. A hátamba éles fájdalom hasított a hanyatt vágódás miatt. Lassú mozdulattal feltápászkodtam és egy kísérteties, koromsötét birtokon találtam magam. Csípős, nyirkos levegőt éreztem. Olybá tűnt, hogy egy temetőbe röpített el Edward medálja, amit egy sírkő mellé esve megtaláltam. A kövön három név állt és mindegyiknek azonos volt a halál évszáma. Ezeket olvastam rajta: „Thomas Denem, Mary Denem és Tom Denem”. Döbbenetemben megráztam a fejemet és nem akartam elhinni, hogy ezek annak a Tom Denem nevű, roxfortos diáknak a rokonai, akit nem régóta ismerek, vagy csak egyszerű névazonosságról van szó. Érdeklődve szétnéztem a sírkövekkel zsúfolt temetőben, és nem messze megpillantottam egy ódon, családi házat, amelynek az emeletén lámpás égett valamelyik szobában. Gondoltam, segítséget kérek, hogy megtudjam hova kerültem a különös varázslat által. Amikor a ház közelében voltam a nyakamba akasztott medál egyszer csak fényleni kezdett és megnehezült, mint a betontömb. A torkomhoz emeltem mindkét kezemet, mert olyan erős fulladási roham fogott el, hogy úgy éreztem mindjárt összeesek. A nehézkes szuszogás közben felidéztem magamban Firenze szavait, aki felvilágosított az unikornis vérrel elegyített elixír hatásáról, amikor jó vagy gonosz erőkkel kerülök kapcsolatba. Az engem gyötrő fuldoklás az utóbbit jelezte számomra. Végül nem bírtam tovább a kínszenvedést és elvágódtam a fűben. Szemeimre könny okozta homály borult, így nem láttam tisztán a felém közeledő alakokat, akik megjelentek az épület bejáratánál. Félig eszméletlen állapotban egy férfi meg egy női hangot hallottam, akik pár perc tanakodás után felemeltek és a házba cipeltek. Egy óra telhetett el a varázslatos utazásom óta, amikor végre magamhoz tértem. A homlokomon megéreztem egy hidegvízbe áztatott selyemkendőt, amellyel valaki borogatott. Egy középidős nő arca jelent meg előttem, aki kedvesen mosolygott rám.

- Felébredt a kislány - szólalt meg negédes hangon és ekkor egy nála kicsit fiatalabb kinézetű férfi lépett az ágyamhoz.

- Jobban érzed magad? - kérdezte barátságosan.

- Hol vagyok? - kérdeztem erőtlenül.

- A Denem ház birtokán - válaszolta a nő, akiről első ránézésre megállapítottam, hogy boszorkány.

- A Roxfortba tartozol, ugye? - érdeklődött a férfi.

- Igen - feleltem, miközben felültem az ágyon és feszülten kérdeztem:

- Kik maguk?

- Az én nevem Mary Denem - válaszolta a nő ravaszkásan. - Ő pedig a fiam sógora, Morfin Gomold.

- Nekem van egy Tom Denem nevű diáktársam a Mardekár házból - mondtam meg az igazat. - Önök az ő rokonai?

Azok tágra nyílt szemekkel egymásra néztek, majd a boszorkány, így folytatta:

- Ez a Tom mesélt neked a családjáról? Elmondta, hogy kik a szülei vagy azt, hogy honnan jött?

- Csak azt tudom, hogy az édesanyja meghalt a születésekor, az édesapja, aki mugli születésű volt, elhagyta őket. Azt is mondta, hogy egy árvaházban élt tizenegy éves koráig, csak ennyit tudok.

- Szóval, a húgod fia életben van - fordult Mary Morfinhoz gonosz vigyorral az arcán.

- Te és Tom mióta álltok kapcsolatban egymással? - kérdezte Morfin és Maryhez hasonlóan alattomosság csillant meg éjfekete szemeiben.

- Csak három hónapja ismertem meg őt - feleltem.

- Tom az unokám - felelte Mary. - A fiam, Tom, aki távol él a birtokunktól, egy Merope nevű boszorkánnyal került kapcsolatba sok évvel ezelőtt. Ez a nő 1926. december 31-én életet adott egy fiúnak, akit a fiam után nevezett el. Mindeddig semmit nem hallottunk a gyerekről, de most már tudjuk, hogy a Roxfortban tanul és a legendás múltú Mardekár ház tagja lett.

- Merope a húgom volt - szólt közbe Morfin. - Én az ifjú Tom Denem nagybátyja vagyok. Hárman éltünk együtt Little Hangletonban. Az apánk, Marvolo Gomold büszke volt arra, hogy aranyvérű mágus család vagyunk, ezért elkergette a testvéremet, amikor megtudta, hogy gyereket vár egy mugli születésű embertől.

- A Denem családban kizárólag én rendelkezek mágikus képességekkel - folytatta Mary. - A férjem, Thomas Denem a fiamhoz hasonlóan varázstalan származású. Az egyetlen, akire büszke lehetek, az az unokám.

- Hogy hívnak? - kérdezte Morfin ismerkedő stílusban.

- Layla Blash vagyok - válaszoltam.

- A szüleid is mágusok? - kérdezte Mary.

- Édesanyám tehetséges boszorkány. Édesapám viszont mugli, akit nem ismerek. Csecsemő voltam, amikor elhagyott - mondtam, majd így folytattam:

- Kedves Mary és Morfin - néztem rájuk haloványan mosolyogva. - Őszintén köszönöm, hogy ápoltak, amíg eszméletlen voltam és hogy megosztották velem a közös múltjukat, de vissza kell térnem a Roxfortba, ezért szeretném megkérdezni, miként juthatnék vissza.

- A varázslók iskolájába visszatérni nagyon egyszerű - mosolygott rám Mary. - Nem kell mást tenned, csak kezedbe venni egy zsupsz kulcsot, ami egy-kettőre visszarepít téged a Roxfortba.

- Köszönöm. Nagyon kedves - mondtam, mire Tom nagyanyja elővett ruhájának zsebéből egy furcsa alakzatú tárgyat.

Az öltözéke hasonlított a talárhoz, csak teljesen fekete volt. Morfin ugyanolyan szerelést viselt magán. Mary pedig a következő szavakat intézte hozzám:

- Ezt add át Tomnak, amikor visszatérsz! Hadd örüljön!

Én szófogadóan bólintottam, és átvettem a felém nyújtott tárgyat. Amint hozzáértem ismét a hurrikán erejű száguldást éltem át, amikor a medálion röpített el magával a senki földjére. A zsupsz kulccsal való helyszínváltás veszélyesebb és gyorsabb volt, mint a hoppanálás vagy a volt-nincs szekrénnyel történő utazás. A szédülésem lassan elmúlt és újra az iskola falain belül találtam magam. A távozásom után Mary összeszedte minden varázseszközét és Morfinnal együtt készen állt a hopp porral való utazásra.

- Mit gondolsz, Mary? - lépett hozzá. - Az unokaöcsém valóban olyan tehetséges varázsló, mint Te és az apám?

- Kétség sem férhet hozzá - válaszolta kimérten. - Ő a családunk büszkesége, ezért megkérlek, hogy sürgősen nézz utána, hogy a Wool’s Árvaházban milyen néven anyakönyvezték. Bízom benne, hogy a húgodtól Marvolo nevét is megkapta.

- És Te?

- Én meglátogatom az unokámat a Roxfortban.

- A lánnyal mit tegyünk?

- Rá feltétlenül szükségünk van. Ő és Tom együtt kell, hogy maradjanak, amiről én gondoskodok. Ezen kívül értesítsd az apádat, hogy az unokánk életben van.

- Rendben - bólintott, és még megkérdezte:

- A férjeddel mik a további szándékaid? Hagyjuk itt?

- Itasd meg vele az utolsó kehely mérget, aztán induljunk. Nem vesztegethetjük tovább az időnket.

Morfin elmosolyodott, és az asztalon lévő aranykelyhet színültig töltötte méreggel egy kannából. Besétált vele az emeleten lévő hátsó szobába, ahol vaksötétség honolt. Thomas Denem ágyban fekve nehézkesen szuszogott és reszkető kezekkel a vastag gyapjútakarót markolászta. Morfin odalépett hozzá, és a szájához emelte a kelyhet.

- Nem kell félned, Thomas - mondta kárörvendő hangnemben. - Már nem fog sokáig tartani a szenvedésed. Ettől hamarosan elalszol, és nem ébredsz fel soha többé.

Az idős mugli kiitta a méregkelyhet az utolsó cseppig. Kisvártatva lecsukódtak vérben forgó szemei, és jéghideg kezei élettelenül lógtak le a takarón. Morfin dolga végeztével visszatért a nappaliba, és Maryvel együtt elhoppanált a kandalló tüzében állva.

A történtek után úgy terveztem, hogy pénteken az utolsó óránk végén átadom Tomnak Mary Denem ajándékát, aki Morfinnal együtt hamisnak tűnt a szememben. Ennek a gyanakvásnak egyik oka a medálion figyelmeztetése volt, a másik pedig az, hogy a beszédükből ítélve úgy éreztem, hogy nem voltak hozzám teljesen őszinték. Valamit eltitkoltak Tommal kapcsolatban, és gyanítottam, hogy rosszban sántikálnak. E mellett miért vésték rá a sírkövükre a haláluk évét, amikor még életük virágjában vannak?

Péntek délután hatkor ért véget a mágiatörténet óra. Professzorunk, Cuthbert Binns okosakat beszélt, sokat is tanulhattam tőle, de olyan álmatagon tartott nekünk előadást, hogy majdnem leragadtak a szemeim. Az ő órája is közös volt az ötöd éves mardekárosokkal, és Tom szokásosan minden alkalommal mellém ült a padban. Hozzám hasonlóan ő is unottan hallgatta végig Binns mágiatörténetről szóló oktatását, és közben suttogva megkérdezte:

- Mi volt veled a hét elején? Az osztálytársaid szerint órákra eltűntél az iskolából. Senki nem látott téged az egész épületben, és csak éjfélkor tértél vissza.

- Véletlenül kezembe került egy zsupsz kulcs, ami elvitt engem a Denem család birtokára. Ott találkoztam a nagyanyáddal, Maryvel és az édesanyád bátyjával, Morfin Gomolddal.

Halk beszédemre Tom felkapta fejét, és döbbenten így szólt:

- Találkoztál a mugli apám anyjával, meg a halott anyám fivérével?! - kérdezte ingerülten.

- Igen, aki boszorkány, ahogy Morfin is varázsló. Mary azt mondta, hogy a Denem családban ő az egyetlen olyan ember, aki mágikus képességekkel rendelkezik és nagyon örül annak, hogy élsz. Tizenöt évig semmit nem hallottak felőled. Mindketten büszkék rá, hogy a Roxfortban tanulsz és a Mardekár ház tagja vagy.

Tom figyelmesen végig hallgatott, majd elmosolyodva ezt mondta:

- Az apámról vagy az anyai nagyapámról nem mondtak semmit?

- Mary elmondása szerint az apád elhagyta a Denem birtokot. Morfin pedig annyit mondott, hogy a nagyapádat Marvolo Gomoldnak hívják. Ez minden, amit elmondtak nekem - feleltem, majd hozzá tettem:

- A nagyanyád azt kérte, hogy adjak át neked valamit ajándék gyanánt - mondtam és óvatosan elővettem a talárom zsebéből a furcsa tárgyat.

Tom a pad alatt átvette tőlem, és így felelt:

- Kössz, hogy elhoztad Mary nagyanyám meglepetés ajándékát.

- Szívesen, máskor is - mondtam meleg hangon.

Binns órájáról hamarosan kicsengettek, és a diákok a klubhelyiségekbe vonultak. Tom a folyosón közölte velem, hogy még el kell intéznie valamit, de nemsokára visszajön. Lesietett az egyik alagsori pincehelyiségbe, ahol a tanítás kezdetén Edwarddal végzett. Elővette a Mary által küldött tárgyat és a padlóra helyezte. Az zöld fénycsóvákat bocsájtott ki magából, és végül egy női arc vonásai rajzolódtak ki belőle.

- Szervusz, Tom - köszöntötte őt a boszorkány. - Tudod, ki vagyok?

- Mary Denem - mondta magabiztosan. - Azt hittem, hogy az apám ága kizárólag mugli szülöttekből áll. Örülök, hogy felkerestél egy horcrux segítségével.

- Az anyád és a nagybátyád apja, Marvolo azóta már tud a létezésedről és azt szeretné, ha elfoglalnád mellette a helyedet, mint Mardekár Malazár nemes aranyvérből származó utódja.

Tom meglepett arccal nézett nagyanyja világoszöld szemeibe, aki kimért hangnemben így folytatta:

- Anyád ágán, Te, Malazár leszármazottja vagy. A Gomold család egyenes ágú sarjai, a több mint ezer éves múltú Roxfort, negyedik alapítójának.

- Én ezt azelőtt nem is hittem, hogy lehetséges - felelte. - Mondd, mit kell tennem!

- Marvolo, édes kis szívem - mosolygott rá Mary kedvesen. - Eljött végre a Te időd és egyúttal a mi hatalomátvételünk napja is. Váltsd valóra az ősöd álmát, aki megépítette itt a Titkok kamráját abból a célból, hogy végezzen minden sárvérűvel, akik bemocskolják a mágiát és a mágusok tiszta vérét. Minél előbb nyisd fel a kamrát, és engedd szabadjára a benne rejtőző szörnyeteget! Ha sikerrel jársz, én és Morfin tájékoztatni fogunk téged a tervünk további lépéseiről.

- A sárvérűek iránti gyűlölet kapcsán kvittek vagyunk, és őszintén helyeslem a szándékodat, de tudni szeretném, hogy a házadba került diáklánnyal mit akarsz tenni?

- Ne engedd, hogy a Denem és a Gomold család vérvonala megszakadjon! Bármi áron, de csábítsd el, és ne használj bájitalt! Arra viszont ügyelj, hogy feltétlenül fiad szülessen, akit Morfin Denemnek fogsz elnevezni. Layla tökéletesen alkalmas erre a feladatra. Hamarosan megrendezik a karácsonyi bált, ahol ragadd meg az alkalmat, és tedd őt magadévá! Ne okozz csalódást nekünk, hisz Te vagy a szemem fénye! Légy ügyes, Marvolo!

- Nem fogtok csalódni bennem - válaszolta felvont szemöldökkel, és alattomos mosoly ült ki az arcára.

Mary viszonozta a mosolyát, aztán eltűnt a zöld fényben. Tom mindezek után nem vesztegette tovább az értékes idejét, hanem felsietett a könyvtárba és Mardekár Malazár élettörténetét tanulmányozta záróráig.