10. Fejezet - Harry Potter Fansite

10. fejezet

Az első halálfaló

A patrónus bűbáj elsajátítása után rendszeresen jártam Lupin magánóráira. Kötelezően ki kellett kérnem a könyvtárból Miranda Dabrak: Varázslástan alapfokon I-VI. hatkötetes művét, amelyből vizsgát kellett tennem év végén. A Roxfortban a tanítás zavartalanul folytatódott. Egyik alkalommal Herbert Shomjam professzor úrral volt gyógynövénytan órám. A padban Tom barátja, Phil Roose ült mellettem. Ő minden tanárnak benyalt annak érdekében, hogy ne vágják meg másodszor is. A professzor így szólt a diákokhoz:

- Kedves diákok! - köszöntötte a hallgatóságot. - Év elején a különleges gyomok tanulmányozásával foglalkoztunk, amelyeket nyílván mindenki ismer. Tananyagunk második felében a mágikus füvekkel foglalkozunk, és a következő félévben a varázsgombákkal ismerkedünk meg. A mai napon a fagyöngyről tanulunk, ezért átballagunk az üvegházba, ahol a fűféléket őrizzük.

Azzal intett a diákoknak, és a harminchét fős csoport megindult az üvegház felé. A helyiségben rendkívül párás volt a levegő. A hosszú fapadokon nagyméretű cserepek sorakoztak, amelyekben különféle mágikus növényeket tartottak. Herbert professzor végül odavezetett minket egy asztalhoz. A rajta lévő cserepekben frissen elültetett fagyöngy magok voltak. Az volt a feladatunk, hogy a Baziteo, vagyis a növesztő bűbáj segítségével hajtassuk ki a növényeket a cserépből. Ezt a varázslatot Bazibummnak is nevezték, amellyel bármilyen tárgy méretét tetszés szerint lehet változtatni. A növesztés praktikája azonban egyikünk számára sem volt könnyű feladat. Sokan csak félmunkát végeztek. Volt olyan diák, akinek a bűbáj hatására elszáradt a növénye. Phil közben a fülembe súgta:

- Ha a professzor fűnövesztést akar, tőlem megkaphatja - felelte kajánul vigyorogva, majd kicserélte a cserepet egy másikra, és afölött próbálta végrehajtani a varázslatot.

- Nem szabad áthágni az órai munkát - mondtam helytelenítően, mire ő legyintett.

A cserépből egyszer csak előbújt egy furcsa növénypalánta, amelynek a húsevő növényekhez hasonló feje és szára volt. A gumójából egy-egy sárkányszárnyra emlékeztető hajtás állt ki. Phil pálcájának intéseire egyre csak növekedett, mígnem akkora volt, hogy a szájában elfért egy görögdinnye. A növény hirtelen ráharapott Phil bal karjára, és könyékig bekapta. Olyan erősen fogta, hogy a fiú végül felüvöltött a fájdalomtól. Szerencséje volt, hogy csak a kezét kapta el és nem a fejét. A professzornak kellett kiszabadítania a karját a növény szorításából.

- Ez az Iszápa növény - világosította fel szigorúan. - Azt a feladatot adtam, hogy fagyöngyöt növesszetek ki a cserépből. Ha egy magadfajta, bukott mardekáros szívesen haraptatja magát össze egy veszélyes növénnyel, akkor örömmel adok neki hasonló büntetőmunkát.

- Ne csinálja már ezt velem! - válaszolta dühösen, miközben lerázta karjáról a növényből kibuggyant nyálkás, zöld ragacsot.

- A feladatod a következő: indíts a könyvtárba és hozz onnan egyet a Szörnyek szörnyű könyvéből. Merrythought professzor úrnak amúgy is szüksége van rá a hatod éveseknek tartott óráihoz.

Phil utálkozva elhagyta az üvegházat, és a negyedik emeleten lévő könyvtár felé vette az irányt. Ott betette lábát a zárolt részlegbe Madam Irma Cvikker engedélyével, aki az iskola könyvtárosa volt. A zárolt szekcióban tárolták az összes sötét varázslatról és fekete mágiáról szóló könyvet, amelyeket Tom előszeretettel olvasgatott. Ő szabad bejárás jogával rendelkezett a könyvtárnak ebbe a részlegébe. Ezt a kiváltságot Dippet igazgató jóvoltából kapta meg. Phil sietősen kutakodott a poros borítójú könyvek között, mire rálelt a Szörnyekről szóló könyvgyűjteményre. Levette a kupac tetejéről a legfelsőt és magához vette. A könyv mocorogni kezdett a kezében, és fogaival kegyetlenebbül harapott, mint az iszápa növény. A közepéből kilógott egy hosszú, piros könyvjelző, amelyet úgy öltögetett a fiúra, mintha nyelv volna. Phil dühében levágta a könyvet a padlóra és jobb lábával rálépett, hátha így sikerül megállítania. A következő pillanatban egy fekete füstgomolyag vette körbe, amely a könyvből lövellt ki. Phil rémülten hátrált, mikor egy fekete mágus bukkant elő a füstből.

- Ki vagy te? - kérdezte remegve.

- Ez bölcs kérdés, ifjú barátom - szólalt meg az illető mosolyogva. - Az igazat megvallva ereklyekészítő vagyok.

- Azt hittem, hogy sötét mágus vagy - felelte ledermedve.

- Nem tévedtél - folytatta kajánul. - A világ első leghírhedtebb sötét varázslója vagyok, aki nagy mestere a különleges, mágikus tárgyak készítésének.

- Elhiszem, amit mondasz, de mit akarsz tőlem? Nem is hallottam rólad azelőtt.

- Felteszem, akkor a három fivér történetét sem ismered, igaz? - kérdezte, és Phil verejtékezve megcsóválta a fejét.

- Azt ajánlom, hogy járj rendszeresen a könyvtárba, és ismerkedj meg a varázslatos könyvekkel. A három fivér története lényegében a halállal való találkozásukról szól, aki olyan hatalommal rendelkező tárgyakat adott a kezükbe, amelyeknek a segítségével képesek voltak ellenállni a halál bármilyen formájának.

- Ezt a régi históriát ismerem - kapott észbe pár perc gondolkodás után. - Én nem hiszek ebben a zagyvaságban. A halál nem egy személy, csak egy állapot. Ez csupán egy bugyuta, fantazmagóriákra épülő varázslótörténet.

- Okos beszéd - bólintott mosolyogva. - A halált valóban nem lehet megszemélyesíteni, csak egy bizonyos illetőt lehet halálként jelképezni, aki nem akarja felfedni kilétét a saját történetében. A halál ereklyéit én készítettem, a nevem Mordekaius, ami halált jelent. Tudd meg, a három fivér legendája színtiszta valóság, akiket a halál magához ragadott az én eszközeim által.

- Ha valóban te vagy a halálereklyéinek a készítője, akkor velem mi a szándékod? Engem is a halálba akarsz kergetni, mint a három legismertebb varázslót?

- Nem, veled egészen más terveim vannak - felelte, majd így folytatta:

- A három ereklyén kívül számos egyéb, erős mágiával bíró tárgy van a birtokomban. Ezek közül a legendás időugró is tőlem származik, amelyet ezer évvel ezelőtt Mardekár Malazárnak adtam, hogy a jövő kifürkészésére használja fel. Benne méltó követőre találtam, ezért megnéztem az ő és a vérei jövőjét is. Malazár nem ismeri Voldemort jövőjét, de én igen. 1998-ban utol fogja érni a végzet, ezért az egyetlen esélye, ha utódja születik. Az időugró jelenleg Kelet-Afrikában van, ahová a Mágiaügyi minisztérium aurorjai vitték. Malazár megakarja kaparintani, hogy láthassa Tom Marvolo Denem jövőjét, de mivel nem vigyázott az eszközre nem engedem, hogy elérje célját. Ennek érdekében téged küldelek oda, hogy elhozd nekem az időugrót.

- Hogyan vihetném véghez a küldetést, amikor csak egy semmirekellő, mardekáros diák vagyok?

- Segítek, hogy könnyebben boldogulhass - felelte, majd elővette varázspálcáját és ráküldte a fiúra a gyilkos átkot.

Phil egy zöld villanást látott maga előtt, majd éles fájdalom nyílalt a testébe. Egyszer csak azon kapta magát, hogy nem érzi a testét, mintha lebegne a levegőben. Riadt tekintetét Mordekaiusra szegezte, aki kárörvendő hangon így szólt:

- Halott vagy, Phil - világosította fel kimérten. - A Huskotabagó egy Európában élő kísértet, amely hasonlít a mumushoz. Ha megölik a testét föl lehet használni egyfajta energiatestként egy lélek számára. A huskotabagó alakját magadra öltve olyan különleges erők birtokába jutsz, melyekről álmodni sem mernél.

- Azt akarod, hogy a testemet cseréljem fel egy kísértet alakjával? - kérdezte ellenkezve.

- Ne aggódj! Ez csak egy ideiglenes állapot, amelyből kiléphetsz miután megszerezted az időugrót. A feltámadás kövének ereje által visszatérhetsz az élők közé. Most azonban hajtsd végre a feladatot, amellyel megbíztalak!

Phil engedelmesen meghajtotta fejét, és Mordekaius egy sűrű, fekete füstfelhőt varázsolt köréje, amely belepte fénylő lelkét. A félelmetes, sötét árny kivillantotta sárgán világító szemeit, és villámgyors suhanásokkal elszállt, mint egy szellem.

Nem sokkal ezután beköszöntött a tél. Idén nem tervezték, hogy karácsonyi bált rendeznek. Helyette engedélyt kaptunk, hogy lemehessünk Roxmortsba, a hegyi faluba, ahol különféle varázsboltokat látogathatnak a diákok. Ehhez azonban szülői engedély kellett, ezért két héttel előbb megüzentem édesanyámnak, hogy szeretnék ellátogatni Roxmortsba. Egyik nap a Nyugati toronyba igyekeztem, hogy megnézzem a Bagolyházat, hátha megjött édesanyám levele a szükséges aláírással. A földszinti folyosón bandukoltam, amikor Tom megszólított hátulról.

- Szia, kislány - köszönt rám sunyi nézéssel. - Hová készülsz?

- A Bagolyházba. Engedélyt kértem édesanyámtól, hogy lemehessek a Roxmorts faluba - feleltem.

- Roxmorts fantasztikus hely - csábítgatott. - Kár lenne kihagynod. Én is elmegyek oda.

- Akkor menjünk fel együtt a Nyugati toronyba, hogy utána nézhessek édesanyám válaszlevelének - mondtam, és Tom lovagiasan felkísért engem a tornyokig.

Egy szürke tollazatú bagoly ücsörgött az egyik dúcon, és csőrében édesanyám levelét szorongatta. Miután bemutattam az engedélyemet Dippet igazgató úrnak Tom levezetett a faluba, ahol elsőként elvitt a Három Seprű nevű kocsmába. Rendeltünk két korsó sört, amelyet jólesően benyakaltunk. Hozzá voltam már szokva a kocsmai légkörhöz. A Foltozott Üst fogadójának kocsmarészlegében minden nap megittunk egy adag sört, bort, pálinkát vagy likőrt. Egy széles padot lefoglaltunk, ahová senki nem ült rajtunk kívül, igaz nem is voltak sokan a kocsmában. Ám észrevettem, hogy Tom közelébe senki nem ment, ezért amikor vele voltam engem is minden diák került, ami rosszul esett. Iszogatás közben Tom kezébe vette az asztal szélén álló Reggeli Próféta című újságot. A következőket olvasta benne: „Meggyilkolták Tom Denemet, az ismert mugli inast, akinek vagyonát elkobozták a minisztérium emberei. A másfél milliárd galleont a Gringotts lefoglalta. Az örökösödési tárgyalás során Tom Denem nem hagyott hátra örököst a végrendeletében. Holtteste elhamvasztásra került. Tom Denem gyilkosát, Morfin Gomoldot, a Wizengamot életfogytig börtönbüntetésre ítélte. A halálfalót bezárták az Azkabanba.” Tom dühödten nézett maga elé, és ökölbe szorult kezekkel összegyűrte az újságot.

- Mi a baj? - kérdeztem aggódva.

Tom először nem felelt, majd ingerülten így szólt:

- Kérhetném a segítségedet egy fontos ügyben?

- Miről lenne szó?

- Ma szürkületkor elmegyünk az Abszol útra és visszaszerezzük a Denem család örökségét a Gringotts varázsbankból.

- Nem tartom jó ötletnek a bankrablást - feleltem helytelenítve a szándékát. - Biztos van más megoldás is.

- Attól tartok, hogy nincs, Layla! - mondta most már keményebb hangon. - Segítesz vagy sem?

- Segítek - feleltem sóhajtozva. - Hogyan akarod ezt csinálni?

- Majd útközben kigondolom - válaszolta kimérten és hozzátette:

- Örülök, hogy rád mindig számíthatok.

- Én is örülök, hogy mindig velem vagy, Voldemort - néztem rá szelíden mosolyogva, és ő elégedetten hozatott nekünk még két korsó sört.

Este felé a tanárok tudtán kívül elbóklásztunk a Tiltott Rengeteg széléig. A veszedelmeket rejtő erdő olyan sötét volt, hogy alig láttuk az utat magunk előtt. Ráadásul óvakodnunk kellett a vérfarkasoktól és a kentauroktól, amelyek mindig sötétedés után indulnak portyázni. A közelünkben hirtelen megrezzentek a bokrok, és előjött egy fiatal unikornis. Megismertem, hogy ez az a kis borjú, amelynek én tavaly karácsonykor bekötöztem a vérző lábát. A hófehér bundájú jószág barátságosan nyihogva oda ügetett hozzánk, és én kedvesen megsimogattam a sörényét.

- Jó, hogy szereztél magadnak egy állatkát. Ez az unikornis pont kapóra jön nekünk - mondta Tom kajánul, ám az egyszarvú vele nem szimpatizált, és nem hagyta, hogy felüljön rá.

Végül én nyugtattam meg, felültem a hátára és vastag sörényét finoman megmarkoltam. Tom felült mögém és átfogott a derekamnál. Az unikornis kitárta pelyhes, fehér tollakkal borított szárnyait, és elrepített minket az Abszol útra. Egyenesen a Gringotts banknál szálltunk le, majd besétáltunk az épületbe. Az előtérben mindkét irányban koboldokat láttam, akik szakadatlanul látszólag fontos papírokat pecsételtek, töltögettek, vizsgálgattak varázsnagyítók segítségével. Járás közben oda hajoltam Tomhoz és suttogva kérdeztem:

- Ha az apád nem hagyta rád az örökséget, akkor hogyan fogod bebizonyítani a koboldoknak, hogy ki vagy?

- Bízd rám! - felelte kimérten, miközben az előtér végén lévő kobold asztalához igyekeztünk.

Az öreg kobold a széfkulcsokat őrizte. Ha valaki pénzt akart kivenni a bankból, akkor feltétlenül be kellett mutatnia egy igazolványt a személyét illetően, és meg kellett adnia a kulcsa számát is. Mikor oda értünk Tom e szavakkal fordult hozzá:

- Melyik széfben őrzik a Denem örökséget? - kérdezte köszönés nélkül, mire a kobold mogorván így felelt:

- A 791-es széfben tárolják - mondta. - Ki maga?

Tom bemutatkozás helyett elővette pálcáját, és egy furcsa varázslatot bocsájtott a koboldra, aki megkövülten ült a székében.

- Keresd meg a kulcsot! - parancsolt rám, és én igyekezve átnéztem a falra akasztott kulcsokat.

Amikor ráleltem a megfelelő kulcsra, Tom idegesen kikapta a kezemből és rohantunk a széfekhez, amelyekhez kacskaringós bányajáratok vezettek. Hamarosan egy hullámvasútra emlékeztető sínpályához érkeztünk. Annak közelében egy vagon állt, amelyet a koboldok az ügyfelek szállítására használnak. Elhelyezkedtünk benne és száguldozni kezdtünk, mint a villám. A vagon őrült sebességgel robogott a síneken, amely hullámosan kacskaringózott a hosszú és mély alagútban. Végül lefékeztünk a megfelelő széf előtt. Tom előkapta a kulcsot, de egy ügyetlen mozdulattal kiejtette a kezéből. A kulcs hangos csörrenéssel a padlóra esett és az alattunk lévő szakadékba zuhant.

- Ne! - ordította Tom ökölbe szorult kezekkel.

- Van varázsige az ajtónyitásra - mondtam, és a következőt mormoltam:

- Alohomora!

A pálcámmal rácéloztam a lakatra, amely nem vált le a zárról. Tom ingerülten félrelökött, aztán kimondta a robbantó varázsigét.

- Bombarda! - üvöltötte, és a széf felrobbant.

A temérdek galleon kupac csörögve gurult szét a páncéldarabok között. Kapkodva összeszedtük az egész mennyiséget és megpakoltuk vele a vagont. Soha életemben nem láttam még ennyi halom pénzt. Gazdag varázsló volt. Ezt meg kellett jegyeznem. A következő percben hangos morgásokra lettünk figyelmesek. A koboldok egy vérszomjas sárkányt uszítottak ránk, amely perzselő lángnyelveket okádott ki a torkából. Tom megragadott a karomnál és rángatva így kiáltott:

- Be a vagonba! Gyorsan!

Azzal betuszkoltuk magunkat a pénzhegyek közé és megindultunk a síneken. A sárkány nyílsebesen a nyomunkban volt, és közben tüzet lehelt felénk.

- Ismersz valamilyen sárkányölő varázslatot? - kérdeztem az eszeveszett száguldozás közben.

- Partis Temporus! - mormolta hangosan, és egy Tűzörvény bűbájt küldött a sárkányra.

Az óriás, szárnyas hüllő felüvöltött az égés okozta fájdalomtól, ezért lemaradt tőlünk.

- Ez bejött - mondta Tom elégedetten, és nemsokára visszaértünk az előtérbe.

- Hogyan tovább? - kérdeztem, mivel a pénzzel tömött vagonnal együtt érkeztünk a helyiségbe.

- Tudsz fütyülni? - kérdezte, és én csodálkozva megráztam a fejem.

Tom odalépett a kővé dermesztett koboldhoz, majd letépett a nyakáról egy aranyozott sípot és belefújt. A síp erős hangjára bebaktatott a főbejárati ajtón az unikornis. Nyakára raktunk egy vastag láncot, amelyet az alagútban szereztünk, amikor összeszedtük az örökséget. A lánchoz hozzáerősítettük a vagont, beszálltunk és a sípszóra az unikornis megindult kifelé. A koboldok totyogva loholtak utánunk, de az egyszarvú amint kitárta szárnyait, felemelkedett és szállt velünk a magasba. Amikor hátra néztünk a Gringotts már csak egy aprócska épületnek látszott. Tom szuszogva megtörölte verejtékes homlokát, és magához húzott:

- Ez szép munka volt - mondta elégedetten, és megpuszilta az arcomat.

- Nem félsz attól, hogy lebukhatunk - kérdeztem.

- A koboldok nem tudták, hogy kik vagyunk - mondta, és én egyetértve bólintottam.

Azután ezt kérdeztem:

- Hová visszük ezt a sok pénzt?

- A Denem birtokra - felelte, és Tom az unikornist Little Hangleton felé irányította.

Éjfél körül megérkeztünk a Denem házhoz. Ott elrejtettük a pincébe az összes galleont. Miután végeztünk a munkával Tom egy védővarázslatot bocsájtott a házra, majd így szólt:

- Ezt a varázslatot senki sem fogja tudni feloldani - mondta magabiztosan.

- Vissza kellene térnünk a Roxfortba - figyelmeztettem, nehogy a tanárok tudomást szerezzenek a szökésünkről.

- Holnap szeretném megmutatni neked a Roxmorts többi boltját is - mondta ravaszkásan, és elővett talárja zsebéből egy maroknyi galleont.

- Ezt hol szerezted? - kérdeztem kíváncsian.

- A koboldtól loptam, amikor elvettem tőle a sípot - felelte kaján mosollyal az arcán. - Veszek belőle neked egy karácsonyi ajándékot.

- Kössz, ez nagyon kedves - feleltem mosolyogva.

Beültünk a vagonba, és az unikornis egy óra alatt visszavitt minket a hegyi faluba.