IV. Fejezet - Hobbitfansite

4. fejezet

Száműzés Bakacsinba

Egy napi vágtázást követően megérkeztem Amanba, Legolas kíséretében. A palota tágas vaskapujához közeledve hirtelen rossz előérzet fogott el, amit magam sem tudtam mire vélni. Feszülten Legolas karjaiba kapaszkodtam, mire ő barátságosan megsimogatta a hajamat.

- Félsz valamitől? - kérdezte mosolyogva.

- Félek, hogy Feanor nem fog örülni a viszontlátásomnak - válaszoltam, s közben sűrű verejtékcseppek gyöngyöztek a homlokomon.

Mikor a kapuhoz értünk, a palota bejárati ajtajában Maedhros várakozott, s érkezésemre kárörvendő tekintettel nyitotta ki atyja várpalotájának kertkapuját.

- Liani - nézett rám megvetően - miért jöttél vissza?

- Ez, az otthonom - feleltem ingerülten. - Feanor bizonyára már régóta várt rám.

- A hosszú távolmaradásod, s a hűtlenséged tudomására jutása óta nem vár haza téged többé - mondta kacagva.

- Miről beszélsz?

- Az apám azt üzeni, hogy hagyd el a várkastélyt, s keress magadnak másik tündekirályt, aki száműzött ágyasként hajlandó lesz magához venni téged.

- Feanor száműzött engem? - kérdeztem, s ennek hallatára a szívemhez emelte jobb kezemet. - Én nem hagytam el őt! Csak az ajándékáért mentem el Bríbe, ahol a megbízottjával, Glorfindellel találkoztam!

- Az apám szeme lát téged még Aman határán kívül is, s figyeli minden egyes lépésedet. A történtek után nem kíván visszafogadni, s jómagam is kimondom, hogy egy szajhának kívül tágasabb!

Azzal megfordult, s becsapta az orrunk előtt a vaskaput, aztán bezárta apja várának ajtaját mindörökre. Egy percig szótlanul meredtem magam elé, s visszafojtottan sírva fakadtam.

- Mi lesz velem egyedül? Kihez megyek ezek után? Hiszen nincs senkim, s nem ismerek más tündekirályt Feanoron kívül - zokogtam, s Legolas magához húzva vígasztalt.

- Ne sírj, Liani! Apám, Thranduil a sinda tündék királya, aki szívesen befogad téged az otthonába. Jöjj velem Bakacsin erdejébe, s mellettünk boldogan élhetsz.

- Biztos vagy benne, hogy az apád megtűri egy urától eltaszított ágyas jelenlétét a palotájában? - néztem rá könnyes szemekkel.

- Atyám jó lelkű király, s soha nem veti meg az elűzött, királyi szeretőket - nyugtatgatott, majd egy percig sem várva tovább, megnyergelte lovát, s utunkat vettük Bakacsin irányába, amely Dúnföld határának közelében terült el.

Az érkezésünkig reményteli gondolatok keringtek a fejemben, s nem sejtettem, hogy a Finwe várában leélt százhuszonnégy esztendőnyi raboskodás, s a Feanor kívánságának eleget tett, mindennapi ágyszolgálataim után Thranduil birodalmában még rosszabb vár rám. Dél tájban megérkeztünk az erdő tündék palotájába. Legolas nagy büszkén lesegített a lováról, s kézen fogva vezetett át egy hídon, amelynek túloldalán a főbejárati ajtó állott. Az aranyozott kapu kitárult előttünk, s én átléptem a sakálok birodalmának küszöbét. A tágas trónteremben széles, kacskaringós fahidak tucatjai sorakoztak, s középen egy szarvasaganccsal díszített, fejedelmi széken ücsörgött egy magas, fiatal kinézetű tünde. Ő volt Thranduil, a sindák vagy más néven erdő tündék nagyhatalmú királya, aki mindig tárt karokkal fogadta a halott tündekirályok birodalmából kitaszított és a hűtlenségükért száműzetésbe kényszerített ágyasokat. Fia felvezetett hozzá, s ekképpen köszöntötte atyját:

- Üdv, apám! - hajolt meg tisztelettudóan, s én követtem a példáját.

- Lám, milyen szeretnivaló tündelányt hoztál magaddal szerény birodalmunkba - szólalt meg elmosolyodva, s kecses mozdulatokkal elénk sétált. - Hogy hívnak, szépségem?

- Liani vagyok - válaszoltam szelíden megalázkodva a fölöttem álló, méltóságteljes uralkodó előtt.

- Feanor király bocsátotta el Amanból - világosította fel apját Legolas.

A tündekirály szúrós tekintetével végigmérve körbejárt, akár egy keselyű a zsákmányát, aztán gyengéden félresöpörte a hajamat, hogy ellenőrizze viselem-e fülemen a nyilas medáliont, amely bizonyítékul szolgál ágyas mivoltomra. Meglátva a hallószervemet szorító szégyenbéklyót, elmosolyodva így szólt:

- Elragadó teremtés, nemde? - biccentett az udvari testőrei felé, akik egyetértően, kéjes mosollyal az arcukon bólintottak.

Én akkor még nem voltam tisztában azzal, hogy valójában mit jelent ágyasnak lenni a tündék világában. Ha tudtam volna, akkor el sem jöttem volna a jóképű tündeherceg javaslatára Bakacsinba, aki felkínált engem Thranduilnak, a sindák fejedelmének, akit fűtött a gőg, s elvárta, hogy kéjvágyát minden hozzákerült kurtizán tökéletesen kielégítse.

Thranduil apját, Orophert követte a bakacsin erdei trónon, aki azóta Valinorba költözött feleségével, Rhovalloth-szal. Jómaga nem rendelkezett nagycsaláddal, mint Finwe, Galadriel vagy a Völgyzugolyban uralkodó Elrond, de ennek ellenére mégis állítható róla, hogy egy kisebb famíliának megfelelő létszámú tünde vette körül. Ott volt asszonya, Maenthoron, aki az erdő tündék királynője, s férjével együtt Bakacsin kormányzója volt. Mellette volt fiúk, Legolas, a sindák hercege, s rajta kívül szűk családi körükbe tartoztak apja legfőbb katonái.

Nyolc harcos állt közvetlenül Thranduil szolgálatában. Közülük négyen nem csupán a király védelméről gondoskodó, udvari testőröknek számítottak, hanem szabad bejárás jogával rendelkeztek a fejedelem hálólakosztályába, s hűségükért cserébe néha még az ágyasokat is megkaphatták. Ők voltak név szerint Maglafaer, Laillaer, Aglaer és Limgaer. E négy kiváltságoknak örvendő tünde kísérte el annak idején Thranduilt Ereborba a hatalmas Thrór királynak tett látogatásakor. Mindig kettesével követték királyukat, s feszült figyelemmel álltak mögötte, hogy időben megvédhessék őt, ha netán orvul támadnának reája. Az erebori várban Thrór színe elé járulva, jobb oldalt elől Aglaer állott, mögötte Limgaer várakozott, míg balról Maglafaer tartózkodott királyuk közelében, s hátul pedig a gárda legfiatalabb tagja, az ifjú Laillaer feszített. A tündekirály oly mértékben kedvelte őket, hogy a többi katonával ellentétben előkelő, az erdő valamennyi fájának levelei színpompájához igazodó harci öltözetet kaptak, amelyet ezüstös fehér páncélzat és bordó színű köpeny díszített.

A másik négy magas rangú harcos pedig Feren, Elros, Galion és Lethuin volt. Ők ugyan nem viseltek nemesi ruhát, s nem voltak Thranduil ajtónállói, de a király legbizalmasabb ügyeinek kezelői, s féltve őrzött titkainak hordozói voltak. Az itt tartózkodásom után évekkel később közrejátszottak Thorin, s társainak elfogásában és börtönbe vetésében. Feren volt, aki veszély esetén riadót fújt, s olyankor megfújta harci kürtjét a vár egyik bástyáján állva. Galion az Esgaroth, azaz a Tóváros urával való kereskedelmet bonyolította le. Lethuin a királyi hadsereg tagjaként páratlan kardforgató és íjjal lövő tehetségével tűnt ki a többiek közül, s nyerte el ezáltal a király jóindulatát. Elros pedig a királyság várbörtönének foglárjaként a rabokat felügyelte, s a tündehadsereg őrparancsnoka is volt egyben. Ő volt, aki Thranduil parancsára Tölgypajzsost durván cellába lökte, majd rá zárta az ajtót, miután a leendő törp király nem volt hajlandó alkut kötni őseinek riválisával.

Ők az elsőrangú testőrök háta mögött ácsorogtak, s kíváncsi tekintetüket kitartóan rám szegezték, miközben egymás közt suttogva megjegyezték, hogy Thranduilnak lenyűgöző ízlése van. A tündekirály pedig a következő szavakat intézte hozzám:

- Hát, akkor légy üdvözölve nálunk, Liani - tárta szét a karjait, amiket azután a csapott vállaimra helyezett. - Kérlek, fogadd el a meghívásunkat, s vegyél részt a ma esti vacsoránkon!

- Köszönöm a meghívásodat, felség - mondtam szerény hangnemben, mit sem sejtve róla, hogy Thranduilnak mi a legfőbb szándéka velem kapcsolatban.

- Már hónapok óta nem került hozzánk egyetlen királyi szerető sem, ezért azt szeretném, ha ma éjjel a fejedelmi ágyamba jönnél, hogy felmelegíts a hideg takaró alatt.

- Mire kérsz engem, Thranduil? - néztem rá, s ekkor kezdtem igazán ráébredni arra, hogy a sinda királyságba való belépéssel életem legrosszabb döntését hoztam meg.

- Látom, hogy még nem vagy kellőképpen felvilágosítva a kötelezettségedet illetően - jegyezte meg nevetve.

- Ha azt akarod, hogy ágyszolgálatot végezzek, akkor nem igénylem a befogadásodat - közöltem kimérten, s komoly válaszomra a tündekirály igencsak meglepődött.

- Nem kényszerítelek rá, hogy itt maradj - felelte meleg hangon. - Csupán egy próbaéjszakát kérek tőled, amelynek a kötelező megtétele az érintett ágyassal együtt a tündekirályra is vonatkozik. Ha kedved tartja, akkor a szeretőm lehetsz, de ha holnap úgy döntesz, hogy más tündekirályságban boldogabb lennél, akkor szabadon elmehetsz.

- Rendben - egyeztem bele, bár irtóztam a gondolattól, hogy egy vadidegen tündekirállyal kell együtthálnom, akihez a legkevésbé sem fűztek érzelmek.

- Jól van, Liani - simította meg az arcomat, s lehajolt hozzám, hogy közelebbről is szemügyre vehessen. - Megtisztelsz minket a vacsorán való jelenléteddel.

Néhány perccel később egy elegáns külsejű tündenő lépett a trónterembe. Szép, finom varrású, drágakövekkel díszített öltözéket viselt, fején egy faágakból készült koronával, amely jelezte királynői főségét. Egy megvető pillantással keresztül nézett rajtam, majd Thranduilhoz fordult:

- Ez, az új ágymelegítőd? - kérdezte nem tetszését kifejezve az urától.

- Igen - válaszolt pökhendien - remélem, valóban olyan tökéletesen ért az örömszerzéshez, mint ahogy Feanortól hallottam.

- Nem tarthatsz magadnál több száz ágyast - pörlekedett vele a neje. - Ez már a százötödik választottad.

- A többiekhez hasonlóan megadtam Lianinak is a lehetőséget, hogy szabadon döntsön ezzel az üggyel kapcsolatban.

- Liani? - meredt rám lenézően. - Ne hidd, hogy a férjem minden éjjel a tiéd lehet!

- Nem áll szándékomban kisajátítani magamnak a férjuradat, asszonyom - válaszoltam, s kihúzott háttal jeleztem Maenthoron irányába, hogy nem tartok tőle, még ha ő az erdő tündék királynője, akkor sem.

Hasonlított rá a fia. Anyjához hasonlóan ugyanolyan hamvasszőke haja, tengerkék szemei, izmos és karcsú testalkata volt, ami általában a sinda tündékre volt jellemző vonás. Maenthoron rideg közömbösséggel intett, s a trónteremben lévők megindultak az ebédlő felé. Szokatlan volt számomra, hogy az érkezésem első napján vendégül lássanak, de most már nem utasíthattam vissza Thranduil vendégszeretetét. A tündekirály palotáját elnézve megállapítottam, hogy a sindák birodalma a legkevésbé sem hasonlított Finwe várkastélyára. Míg az kőtömbökből épült, addig az erdő tündék uralkodójának lakhelye hatalmasra nőtt fák tömegeiből épült fel. Thranduil királyságát minden ízében átjárta a pompásabbnál pompásabb virágok illata, várának falait élénkzöldre festették a lombok levelei, erős gyökerek szolgáltak választó küszöbül a tágas méretű termek között, az alaksori járatokat fojtásra képes liánok ezrei hálózták be, s a várbörtön cellái mind faodvakba voltak beépítve.

Az ebédlőben egy széles, s gondosan megmunkált fűzfa kérgéből készült asztal volt bőségesen megterítve. E napnak a sinda család különleges jelentőséget tulajdonított, s ehhez társult, hogy Thranduil megengedte, hogy balról mellette foglaljak helyet az asztalnál, ami számomra érthetetlen viselkedésnek minősült. Amíg Feanorral éltem sosem ülhettem melléje az étkező asztalnál, hisz nem tartoztam a családtagjai közé, ezen kívül ágyasként nem volt jogom hozzá, hogy a királyom mellé üljek. Az ő birodalmában mindig az asztal végében volt a helyem, ahonnét nem kerülhettem feljebb, ahogy szabadságomat sem nyerhettem el soha életemben. Itt Bakacsinban azonban egészen másképp bántak velem, ami egyrészről furcsa volt a szememben, másrészről viszont olybá tűnt, hogy Thranduil sokkal keményebben fog viselkedni, ha úgy határozok, hogy kitartok mellette. A vacsora alatt nem sokat beszélhettem újdonsült ismerőseimhez, ám abból a rövid párbeszédből, amit Thranduillal folytattam, azt szűrtem le, hogy a tündekirály egész lényében, jellemvonásaiban, s megjelenésében hideg és közömbös természetű volt. Hiányzott belőle az a melegség, ami Feanort jellemezte, s beszédstílusából ítélve fanyar modorral rendelkezett, ami visszatetszést váltott ki bennem, így egyre kedvetlenebbül néztem elébe az elkövetkezendő éjszakának. Ezen elgondolkozva Maenthoron hirtelen megbökött hátulról, s elém tartott egy aranykelyhet, amiben eper színű ital volt.

- Ezt idd meg, mielőtt a férjemmel hálsz! - parancsolt rám, mintha a rabszolgája lennék.

Először azt gondoltam, hogy tündeport ad nekem, ami teljesen helyén való és természetes az én számomra is. Ám, mivel egész idő alatt éreztette velem a gyűlöletét, az a fajta gyanakvás lett úrrá rajtam, hogy mi van, ha mérget kevert az italba, s meghalok, mielőtt az urával hálnék éjszaka. Galion közben megszólította a királynét, s az alatt a két perc alatt, amíg Maenthoron félrefordult, kiittam a kelyhet, majd lassan kifolyattam számból a gyümölcsízű levet a székem mögött lévő virág cserepébe. Thranduil meglátva, hogy elfordultam, átkarolt, majd így szólt:

- Minden rendben? - kérdezte mosolyogva.

- Semmi bajom - bólintottam visszamosolyogva, s megérintettem erős, vaskos karját.

Ő továbbra is mosolyra húzódott szájjal nézett ellenállhatatlanul szép, ékszer zöld szemeimbe, s azután így szólt fiához:

- Legolas! - intett feléje.

- Apám? - nézett rá a fia méltóságteljes testtartásban.

- Az utóbbi időben sokszor védted meg hősiesen a birodalmat, s én mindannyiszor büszke voltam rád. Szeretnéd, hogy megosszam veled az ágyamat most az egyszer?

- Örülnék neki - mosolyodott el, s izgalomba jövet reám pillantott.

Erre a kijelentésre felkaptam lehajtott fejemet, s belegondoltam, hogy ha a tündeherceg kegyeiben is részesülök, legalább nem kell kizárólag Thranduilt elviselnem, akinek a puszta érintése is undort keltett bennem. Maenthoron felháborodva nézett farkasszemet a férjurával, s tett rám egy gunyoros megjegyzést, de a tündekirályt ez nem tántorította el a szándékától. A vacsora végeztével karon fogott, s fiával együtt bevezetett a hálólakosztályába, amelynek ajtajánál a négy kegyeltje állt éjjeli őrségben. Meglepő módon az ágyát is szarvasagancs ékesítette, s az ágynemű szintén szarvas prémből volt elkészítve. Thranduil erre az alkalomra fejedelmi ruháját öltötte magára. Egy sötétzöld öltözéket viselt, amelyen egy világosabb árnyalatú, zöldeskék mellényt hordott, s ahhoz még egy levélzöld színű tündeköpeny volt erősítve egy keresztes pók formájú medál segítségével. Ezen kívül a fején viselte ékes, fiatal őzbak agancsából készült koronáját, amelynek pirosos levelek adták meg varázslatos szépségét. Legolas a vadászati alkalmakra, s a harcok idején felvett ruháját hordta magán. Jómagam pedig a lothlórieni fivérektől kapott szerelésemet viseltem.

A szabad döntés jogával felruházott tündekirályom leült az ágyszélére, s két kézzel intett felém, hogy mihamarabb átölelhessen. Először dermedten vártam, ám Legolas a hátam mögé állva gyengéd lökdöséssel apjához taszigált, s én odaadtam magam a sakálok királyának. Thranduil szorosan átfogott durva, erős karjaival, majd egy mozdulattal a szarvas prémpaplanra fektetett. Vad tekintetét, s kemény arcvonásait szemlélve ugyanazt a kiéhezett, s kéjvágyó lángolást vettem észre éles vágású szemeiben, amit annak idején Feanor pillantásából is kiolvastam, mikor először voltam az övé. Thranduil ugyanígy nézett rám, miközben egész testével nehezékként feküdt rajtam. Alig tudtam mozdulni tőle. Valahányszor a nyakamba csókolt vagy az ajkaimra tapasztotta a sajátját, úgy éreztem mintha egy sakál marna belém, s tépné szét a húsomat, miközben kiszívja véremet az utolsó cseppig. Mikor Legolas is odafeküdt mellénk, az apja féltékenyen magához húzott, mint aki sajnálja ágyasát a fiától. A tündeherceg azonban ráhajtotta fejét a melleimre, s szelíd, lágy mosolya arra a pár órára feledtette velem azt az iszonyt, amit Thranduillal szeretkezve éreztem. Ő sokkal finomabb, s gyöngédebb volt velem szemben, mint az apja. Nem nyomott erőteljesen a paplanra, s nem követelte tőlem erőszakosan a kéjörömöt. Az egészben az volt a legfurcsább, hogy nem vetkőztünk le, csupán ott bontottuk szét a ruhánkat, ahol az ágyékunk állt takarásban. Legolas fölém hajolva úgy csókolt meg, mint a menyasszonyát, s őt magamban érezve vigasztaló boldogság fogott el. Thranduil testének a bőrömhöz való súrlódásától viszont fájdalommal fűszerezett kéjérzet kerített hatalmába, amit néma nyögéssel tűrtem el. Nem voltak egyformák, annak ellenére, hogy vérségi rokonságban álltak egymással. A tündeherceg kedves volt lelki alkatát illetően, s jelest érdemlő hálótársnak bizonyult. A tündekirály azonban a vadság génjét örökölte felmenőitől, s agresszivitása mindvégig megmutatkozott a hosszú órákra elnyúló szeretkezés alatt. A tüzes szenvedélytől önkívületbe esve, s a kéjnek teljét magunkhoz ragadva egymáshoz dörgölődztünk. Thranduil jobbról, Legolas pedig balról simult hozzám, s egy utolsó csókkal megajándékozva arcomhoz érintették az övéiket, aztán behunyva szemüket álomba szenderültek.

Sokáig virrasztottam mellettük, s végiggondolva mindazt, ami történt velem, be kellett látnom, hogy ha itt maradok, akkor még nagyobb pokollá változik az életem. Két forró könnycsepp csordult végig az arcomon, s bánattól űzetve felkeltem a meleg, prémtakaróval letakart ágyról. Ott hagytam a két uralkodásra született tündét, akik mélyen aludva, egymás felé fordulva hevertek a paplanon. Odasétáltam a lakosztály ablakához, miközben azon tűnődtem, hogy még az éj leple alatt célszerű volna megszöknöm, bár az őrök éberen figyelő szemei elől nehéz lesz észrevétlenül elosonnom. Legolas füle élesebb volt, mint a rókáé, s meghallotta puha lépteimet a szobában.

- Hová mész? - kérdezte csodálkozva, s hangjára apja is felemelte álmos fejét.

- Készülsz valahová, Liani? - kérdezte ő is, s nyugodt arca bosszúsra változott.

- Sehová - feleltem, s lehorgasztott fejjel visszabotorkáltam közéjük az ágyba.

Legolas megsimogatta a könnytől nedves arcomat, s Thranduil szorosan magához húzott a derekamnál átfogva.

- Fáj valamid? - kérdezte fülembe suttogva a tündekirály.

- Nem ezt kívántam magamnak - feleltem szomorúan.

- Itt szabad vagy - győzködött Legolas. - Nem kényszerítünk rá semmire, csak arra kérünk, hogy szeress minket.

- Szeretlek titeket - mondtam, s ezzel elfogadtam szex rabszolgaságom második félidejének tudomásulvételét.

- Tehát, velünk maradsz? - örült meg Thranduil, s megcirógatta a hajamat.

- Igen, veletek maradok - válaszoltam sóhajtva, s ők hozzám bújva folytatták a félbeszakított édes álmukat.

A reggel langyos, tavaszi szellőt hozott magával. Mikor felébredtem a szeretőim már nem feküdtek mellettem. Valószínűleg hozzávoltak szokva a korai keléshez, s engemet kegyesen aludni hagytak, hogy a tegnapi éjszakát kipihenjem. Nem tudtam hány óra lehet, s felkelve az ágyból kisétáltam a hálóteremből. Az ajtó előtt két oldalt a testőrök álltak, akik egész éjjel őrszolgálatban voltak. Leballagtam a trónterembe, hogy köszöntsem Thranduilt, hiszen most már ő volt a királyom, mostantól fogva neki tartoztam engedelmességgel, ezért természetes cselekedetnek véltem, hogy illendően köszöntsem őt késő reggel, ahogy azelőtt Feanor színe elé járulva is ezt tettem. Ám, helyette Maenthoron gyilkos tekintetével találkoztam, aki férje helyét elfoglalva ült a trónszéken.

- A férjem, s a fiam nincsenek a palotában - mondta komoran. - Déltájban fognak visszatérni, mivel vadászúton vannak.

- Köszönöm, felség - hajtottam meg a fejemet, s keserűen hátat fordítottam úrnőmnek, hogy a jelenlétem ne zavarja túl sokáig.

Ő azonban felkelt ültőhelyéből, s hozzám lépett.

- Sápadtnak tűnsz - jegyezte meg közömbösen, s vizsgálódva megtapogatta mészfehér kezeimet, erősen megnyomogatta a füleimet, s durva, íjkészítésre tökéletesen alkalmas kezével végigsimított a hasamon, majd elképedve így szólt:

- Terhes vagy - mondta, s vadul megragadott a karomnál fogva. - Megittad a tündeport, amit tegnap este a vacsorán adtam?! Válaszolj, Liani!

- Megittam - feleltem ijedten, s nem mertem neki megmondani az igazat, hogy kiköptem, különben képes lett volna börtönbe vetni várandósan.

Feleletemre elengedett, majd haragra gerjedve felsietett a lépcsőn férjura négy testőréhez, s felelősségre vonta őket a történtekért.

- Mit adtatok neki a hátam mögött?! - ordította, s a szemem láttára felpofozta mind a négyet.

- Nem értünk, úrnőm - hebegte Laillaer, miközben Maenthoron ütésétől megtántorodva megeredt az orra vére.

- Thranduil új szajhája teherbe esett, pedig világosan megmondtam, hogy gondoskodjatok a tündeporról! Rátok bíztam, hogy készítsétek oda az asztalra, mielőtt a férjem ágyba hívja az ágyasát, de ti még erre is képtelenek voltatok! Hasznavehetetlen, semmirekellő népség! Takarodjatok a szemem elől!

Azok szégyenkezve odébb álltak. Maenthoron a homlokához emelte mindkét kezét, majd így folytatta:

- Ha Thranduil és a fiam hazaérkezik, ez a gyalázat nem marad annyiban!

- Úrnőm, én… - mondtam, de a karakán természetű tündenő felemelt bal kezével jelezte, hogy hallgassak, s egy szót ne merjek szólni hozzá.

- Megvert veled a sors, te száműzött kis senki! - sziszegte. - A méhedben megfogant fattyút, aki vagy a férjemtől, vagy a fiamtól van, nem tudom, de ez nem is számít, ugyanis nem tarthatod meg semmi szín alatt. Gondoskodok róla, hogy bevedd a magzatelhajtó port, még ha keserűnek fogod érezni az ízét, akkor is!

- Akkor gonoszabb vagy, mint maga Szauron! - vágtam vissza hirtelen bátorsággal.

Maenthoron szemének lángja fellobbant, s arcon akart ütni, ám Legolas és Thranduil váratlanul visszatértek a vadászatról, így a kegyetlen pofon szerencsémre elmaradt. A tündekirály negédesen lépegetett fel a trónszékéhez, s nem számított rá, hogy felesége a nekem szánt arcul csapást neki adja meg. Amint felért szarvasagancsos, fejedelmi ülőhelyéhez, Maenthoron elé lépett, s úgy pofon vágta, hogy a koronája leesett a fejéről.

- Maenthoron - nézett rá ledöbbenve. - Ezt, hogy merted?!

- Mondd el az igazat, Liani! - parancsolt rám, s felkergetett Thranduil színe elé.

Olyan közel voltam hozzá, hogy arcomat majdnem a mellkasának nyomtam, s ő pedig feszült figyelemmel, csupa fülként várta, hogy közöljem vele a mondandómat.

- Hallgatlak, Liani - nézett rám hidegen, s fenyegető pillantásától idegessé válva kénytelen voltam megmondani az igazat.

- Terhes vagyok, királyom. Kérlek, bocsáss meg! - mondtam lehorgasztott fejjel, s szemeimből sűrű könnycseppek potyogtak ki a márványpadlóra.

Thranduil előtt szoborrá dermedten állva már az sem számított, ha a feleségétől kapott pofont továbbítja nekem. Ő azonban finoman felemelte fejemet az államnál fogva, s nejéhez hasonlóan megsimította erős férfikezével a hasamat.

- Fiú ikreket vársz - mondta biztos meggyőződéssel.

- Ikreket?! - rikoltotta Maenthoron ökölbe szorult kezekkel. - Nem tarthatja meg a fattyakat!

- Ez, az ügy Legolast is érinti, ezért vele is beszélnem kell - szögezte le határozottan, s intett fiának.

- Apám - lépett hozzánk Legolas - ezt inkább a nagyteremben tárgyaljuk meg négy szemközt.

Thranduil egyetértően bólintott, majd felém fordulva így szólt:

- Menj a hálószobámba, s ki ne gyere onnan, amíg nem adok rá engedélyt, hogy elhagyd azt a helyet!

- Rendben - feleltem, s a történtektől kikészülve faképnél hagytam őket.

Thranduil fiával együtt átviharzott az olvasóterembe, s helyet foglalt a dolgozószékében.

- Képtelen vagyok felfogni, hogyan történhetett ez meg - ráncolta a homlokát gondterhelten, majd fiától várt választ.

- Valószínűleg nem vette be a tündeport - vélte Legolas, mivel logikusabb magyarázatot nem tudott kitalálni az eset reális értelmezésével kapcsolatban.

- Az lehetetlen! - tiltakozott Thranduil. - A fogamzás ellen minden ágyas kötelességből védekezik.

- Talán félt anyától, s azért nem itta meg. Tartott tőle, hogy esetleg megmérgezi - felelte haloványan elmosolyodva.

- Nem az okot kell elsősorban keresnünk, hanem azzal kell foglalkoznunk, hogy miként szabaduljunk meg a születendő magzatoktól.

- De hisz, ők a fiaink! - emelte fel a hangját apja határozott kijelentésére.

- Nekem csak egy fiam van, s az te vagy! - vágott vissza dacosan.

- Lehet, hogy az ikrek közül egyik az enyém, s a másik viszont a tiéd. Képes volnál megölni a saját véredet, meg az enyémet is?

- Rá akarsz beszélni, hogy megtartsuk egy ágyas ivadékait, akikkel bemocskoljuk magunkat, s a családunk jó hírét?

- A történteken már nem tudunk változtatni. Mi nemzettünk a lánynak utódokat, ezért felelősséggel tartozunk értük. Nem dobhatjuk el a fiainkat magunktól, mintha semmi közünk nem lenne hozzájuk!

- Nem vagyok hajlandó felnevelni egy szajhától fogant utódot! - ellenkezett makacsul, ám Legolas szintén letörhetetlen akarattal kitartott az álláspontja mellett.

- Ha elvetettjük őket, akkor belül mi is orkok leszünk, s semmiben nem fogunk különbözni az ellenségünktől!

- Mi lesz anyáddal? Mit gondolsz, hogy fogadja majd a döntésünket, ha úgy határozunk, hogy Liani megszülheti a fattyait?

- Előbb vagy utóbb kénytelen lesz megbékélni a helyzettel. Én azt mondom, hogy hagyjuk őket életben. Nekem nincs lelkierőm megölni a saját fiamat, sem a féltestvéremet.

- Hát, legyen - sóhajtotta - ez egyszer meggyőztél, de nem engedem, hogy Liani elhagyja Bakacsint. Az utódok életben maradása azzal a követelménnyel terheli a lányt, hogy a haláláig itt marad. Ezt közöld vele még ma!

- Úgy lesz - bólintott, majd lágyan apjára mosolygott. - Köszönöm, hogy hallgattál rám.

- Szóra sem érdemes - felelte bosszúsan, majd az asztalon lévő kenyérrel, s zöldséggel megpakolt tálat Legolas felé nyújtotta. - Ezt vidd föl neki! Ne éheztessük halálra szegényt, főleg miután duplán terhes.

Legolas távozása után a terem hátsó ajtaján besétált Elros egy halom tekerccsel a hóna alatt.

- Hallottál mindent? - kérdezte Thranduil ravasz mosollyal az arcán.

- Igen, felség - bólintott, miközben letette királya szeme elé az ügyintéznivalókat.

- Küldd be a többieket! Fontos közölnivalóm van a számotokra - mondta merően nézve az őrparancsnokra.

Elros tisztelettudóan meghajolt, s hamarosan visszatért a másik hét harcossal. Thranduil elégedetten mosolyra húzta száját, majd így szólt:

- Tiétek a lány - jelentette ki nyugodt hangon. - Innentől kezdve azt tehettek vele, amit akartok.

- Kegyes vagy hozzánk, Thranduil - mosolyodott el Galion. - Megtesszük, amit parancsolsz.

- Helyes - támasztotta állát a kézfejeire - tegyétek a dolgotokat, amikor az adott helyzet megkívánja!

Mialatt a szobámban várakoztam azon tűnődtem, hogy tegnap még száműztek Amanból, s most pedig anya lett belőlem, ráadásul két tündeférfitól vagyok egyszerre terhes, akik valószínűleg még mindig egymás közt tanakodnak, hogy felvállalják-e születendő fiaikat vagy sem. Egy apától és annak fiától fogantak utódaim. Mindkettőnek én vagyok az anyja, de az egyikük apja a sindák hatalmas ura, akinek már van egy fia egy nemzetségéből származó, vele egyenrangú tündenőtől, vagyis az egyik fiam Legolas féltestvére. A másik viszont az övé, aki pedig Thranduil unokája. A két fiam egymásnak féltestvérei, s Thranduil ivadékának Legolas az idősebbik féltestvére. A tündeherceg fiának pedig nagyapja fia a féltestvére. Az is lehet, hogy mindkettő Legolastól van. Vagy Thranduiltól? Ennél zavarosabb vérrokonságról soha nem hallott még senki a tündék világában. Vajon milyen nevet fognak adni nekik, ha majd világra jönnek, s mi lesz énvelem?

Kellemes tavasz köszöntött Bakacsin erdejére. A lombos fák kirügyeztek, a virágok rigófüttyre kinyíltak, s velük együtt az én hasam is hónapról hónapra növekedni kezdett, ahogy fejlődtek méhemben örömkönnyeket fakasztó magzatjaim. A Bakacsinban való tartózkodásom alatt ismét egy vár foglya voltam, mint annak idején Finwe kastélyában. Thranduil hatalmas palotájának erős falai biztonságot és védelmet nyújtottak a számomra, de a szabadságtól megfosztottak, mint egy elítéltet, aki rászolgált a fogságra. A vár kapuján csak harcosai kíséretében léphettem ki, de ott is csak az udvarkertbe. Ő maga nem sokat törődött velem, csupán a mindennapi betevőimről, a kényelmemről, s az egyre közeledő szülésre való felkészítésemről gondoskodott. Legolasnak pedig a rendszeres vadászat és hadgyakorlatozás miatt nem volt ideje kellő gondot fordítania rám, így valójában nemigen foglalkozott velem senki a sindák közül. A tavaszi évszakot forró nyár követte. A levegő fülledt és tikkasztó volt. Abban az időben Thranduil parancsára a katonák naponta hoztak friss vizet az erdei forrás kútjáról, s óránként itattak, hogy megóvjanak a végzetes kiszáradástól. A nyár elmúltával beköszöntött az ősz, amit hűvös szélfuvallat kísért. A hasam akkorára nőtt, mintha nyolcas ikreket hordanék a szívem alatt. Az idő múlásával tündekirályom jobban kezdett figyelni rám. Naponta ellenőrizte az egészségügyi állapotomat, kezeimet erősen fogva segített lesétálnom a veszélyesebb lépcsőkön, s napról napra szembe került feleségével, akinek eltökélt szándéka volt, hogy Valinorba utazik férje szüleihez.

Egy novemberi nap délutánján nehézkesen vonszoltam magam végig a palota göröngyös, fák gyökereivel átszőtt folyosóin, s úgy éreztem, hogy fiaim születésének napja elérkezett. Legolast kerestem, hogy segítsen levezetni a szülést, mivel biztosra vettem, hogy Thranduil segítségére semmiképp sem számíthatok. Végül a hosszú járkálástól kimerültem, s kénytelen voltam leülni egy bükkfából faragott székre. A lábaim között fehéres folyadék jelent meg, aminek látványától kétségbeesetten kiáltozni kezdtem, hogy jöjjön már valaki a segítségemre. Hangom visszhangozva zengett a várpalota termeiben, ami garantálta, hogy segélykiáltásomat mindenki meghallja, aki odabent tartózkodik. Kisvártatva Thranduil jelent meg fia, s az őrök kíséretében.

- Liani! Mért kiáltoztál? Mi bajod? - nézett rám Thranduil, mint aki nem lenne tisztában azzal, hogy perceken belül szülni fogok.

- Segíts megszülni a fiadat meg az unokádat - válaszoltam dühösen, s beléje kapaszkodva felálltam.

- A legfontosabb, hogy nyugodt legyél a szülés alatt - fogott karon a másik oldalról Legolas. - Ne félj! Segítünk.

- Nem fog fájni? - néztem fiaim apjaira, s ők magabiztosan csóválták a fejüket, hogy nincs mitől tartanom.

Lefektettek egy ágyra, szétbontották a hasam alatt a ruhámat, majd betakartak egy cobolyprém lepedővel. Legolas és Thranduil megszorították a kezeimet, miközben ösztökéltek, hogy erőlködjek amennyire csak bírok. Mivel első szülés volt, a fájdalommentesség ellenére a félelem a saját, de elsősorban a gyerekeim élete miatt egész idő alatt ott keringett a fejem fölött, mint egy átkot szóró, sötét felhő. Közben oda hívták Galiont, aki rátette erős kezeit a hasamra, s nyomás helyett energiát adott át a fiaimnak, akik ezáltal önállóan tolták ki magukat a testemből. Aglaer és Lethuin pedig a lábaimat fogták, nehogy rugdossak szülés közben. Mélyeket sóhajtva végül megszültem utódaimat, akiket Laillaer és Maglafaer vettek ki óvatosan belőlem. Verejtékezve feküdtem vissza a takaróra, s Legolas szájon csókolt.

- Sikerült. A fiúk megszülettek - szólt csöndesen, s megsimogatta az arcomat.

- Mindketten jól vannak? - kérdeztem, s szemeim könnyel teltek meg.

Legolas megnyugtatóan bólintott. Laillaer selyemkendőbe bugyolálva átadta neki a fiát, s ő szorosan magához ölelte a síró csecsemőt.

- Melron - mondta boldogan mosolyogva - ezt a nevet adom neki. Legyen jó barátja a noldáknak és a sindáknak egyaránt.

- Szép név - mosolyodtam el, s életemben először karjaimba vettem egyik fiamat.

Thranduil az ágy mellett állva átvette Maglafaertől a tőle fogant gyerekemet.

- Ő a tiéd, királyom - felelte, s ura karjaiba adta a vászonkendőbe csavart, visító újszülöttet.

- Thandronen - mondta, s arcára elégedett mosoly ült ki - ő az én vérem.

- Most már két örökösöd van - mondtam, s ő óvatosan az ölembe fektette féltve dédelgetett fiát.

A hangos sírásokra Maenthoron is betoppant közénk. Gyűlölettel teli tekintetét egyenesen reám szegezte, miközben a fiaimat szoptattam.

- Elégedett vagy? - fordult Thranduil felé, aki az ágyam mellett ülve kitartóan figyelte, hogy Thandronen életének első percében is erősnek bizonyul-e, ami már abban megnyilvánul, hogy milyen mértékben táplálkozik.

- Elégedettebb már nem is lehetnék - válaszolta félvállról.

- Ne háborgasd most őt! - szólt az anyjára Legolas, mivel megakart kímélni engemet a feszültségtől, miután néhány perccel ezelőtt hoztam világra féltestvérikreimet.

- Megfogjátok bánni mindezt! - sziszegte, s dühödten faképnél hagyott minket.

Miután kiviharzott a teremből, Thranduil fia példáját követve megcsókolt, s a fülembe súgott:

- Pihenj! Megviselt a szülés.

- A fiaimmal mi lesz? - kérdeztem aggódva, mert hirtelen az fordult meg a fejemben, hogy alvó állapotomban elveszik őket tőlem.

- Apám testőrei addig vigyáznak rájuk - felelte Legolas mosolyogva, s segített felülni az ágyon, hogy bizonyítékul láthassam, amint Laillaer és Aglaer karjukba véve újszülöttjeimet átballagnak a szomszédos terembe.

- Köszönöm, Legolas - simultam hozzá fáradtan, majd nemsokára elnyomott az álom.

Thranduil és Legolas csöndben elhúzták a lakosztály függönyét, s megkezdték apaságuk első napját, amely fiaik királyi főségekké való nevelésével járt együtt.