3. fejezet
Keserű örömök
Kilinek, az ifjú törp királyi sarjnak, s egyéjszakás szeretőmnek az emlékét a Bríben együtt töltött percek után többé képtelen voltam kitörölni a memóriámból, s hiánya kínfájdalmat okozó tüskeként fúródott a lelkembe. Glorfindel akarata előtt meghajolva, s parancsának eleget téve életem legkegyetlenebb megpróbáltatásai vártak rám, amelyek három különböző tündekirályságban történtek meg velem.
Éjféltájban közel jártunk Brí határához, ahonnét Gondor felé vettük volna az utunkat. Nem volt bátorságunk a Tündék ösvényére lépni, mivel biztosra vettük, hogy a lídércek nem hagyták el a számunkra legmegfelelőbb útvonalat, amely veszélytelenül kivezet minket a faluból. Lovunk patáinak fényes patkói úgy kopogtak a kavicsokon, mint a drágaköveken, amiket lecsiszolnak az ékszerészek. Az éjszaka félelmetes volt, amely valóságos lidércnyomást hozott magával. Útközben Glorfindel így szólt hozzám:
- Gyengéd érzelmeket tápláltál az iránt a törp iránt, ugye? - kérdezte tapintatlanul.
- Ennek semmi köze nincs a küldetésünkhöz - vágtam vissza komoran. - Ami köztem és Kili között történt az rajtunk kívül senki másra nem tartozik.
- Értem - mondta elfogadva a válaszomat. - Tudod, hogy milyen sors vár rád, ha Feanor meghal?
- Az életem hátralévő részét leélem Amanban. Mi más történne velem?
- Nagyot tévedsz, Liani - nézett rám mosolyogva. - Ha eljön az ideje, akkor rájössz az igazságra.
- Miért mondasz nekem ilyeneket? - kérdeztem kicsit ingerült hangulatban.
Glorfindel erre a kérdésemre már nem adott választ, hanem szaporább léptekben haladásra ösztökélte lovát a vaksötét úton. Hirtelen éles sikolyok ütötték meg a fülünket.
- Itt vannak a lidércek! - szólt, s megálljt parancsolt a jószágnak.
- Én nem tudok harcolni. Nincs kardom, amivel szembeszállhatnék a lidércekkel, s megvédhetném magamat tőlük - feleltem, s halálfélelem lett úrrá rajtam.
- Nekem két kardom van. Az egyiket neked adom. Harcolj vele! - mondta, s azzal felém nyújtott egy éles pengét, amit reszkető kézzel szorosan megmarkoltam, de a rémület nem múlt el nyomtalanul a szívemben.
A közelünkben lévő fák mögül váratlanul előrontott a kilenc gyűrűlidérc, s fenyegetően közeledtek felénk. A sötétben az éjfekete ruhájuk által még félelmetesebben néztek ki, s pokolbéli démonokhoz hasonlítottak. Glorfindel bal kézzel erősen átfogva magához szorított, míg jobb kezében tartott kardjával védeni próbált. Egyetlen perc leforgása alatt belegondoltam, hogy milyen egyenlőtlen küzdelemnek nézünk elébe. Két tünde kilenc lidérc ellen?! Micsoda nevetséges felállás! A gyűrűlidércek libasorban vágtáztak, s mikor az első túl közel került hozzánk, bátor védelmezőm kardpárharcot kezdett vívni ellenfelével. A többi viszont engem támadt, s én összeszorított fogsorral a kezembe adott kard lapjához érintettem a fejemet, s próbáltam az irányomba tartó döféseket figyelve úgy vágni, hogy ügyesen eltaláljam a lidérceket. Képzetlen mozdulataimmal azonban kudarcba fulladt majdnem minden manőverezésem, de két lidércet mégis sikerült megsebeznem. Az egyiket a bal karjánál, a másikat pedig a szegycsontjánál, amitől az hátrahőkölve lefordult a lováról. Ám, a küzdelem hevében egy kegyetlenül nyilalló szúrást kaptam az oldalamba jobb oldalról, s mindkét lábamon is mélyvágású sebek tátongtak, amikből lassan szivárgott ki bíborszínű vérem. Glorfindel súlyos sebesüléseket elszenvedve, fogyatkozó erővel előkapta tündeköpenyéből a palantírt, s így szólt:
- Fogd a palantírt és vidd el Vasudvardba! - kiáltotta, s a mellkasomnak nyomta a kemény tárgyat.
- Veled mi lesz? - kérdeztem tőle őszinte aggodalommal.
- Menj! - ordította, s én többé nem kérdeztem semmit, hanem ügyetlenül leugrottam a ló hátáról, s a Tündék ösvényén fejvesztve rohanva elmenekültem a lidércek elől.
Egész éjjel gyalogoltam a hosszú ösvényen keresztül, s néha hátrapillantottam, hogy a lidércek nem követnek-e. Szerencsére úgy tűnt, hogy sikerült leráznom őket, de a Glorfindel iránt érzett aggodalmam nem hagyott nyugodni, s bűntudat gyötört, amiért nem keltem a védelmére, s harcoltam volna tovább a pokol legmélyebb bugyrából előmerészkedett démonok ellen. Reméltem, hátha mégis ki tudott szabadulni az ellenség karmai közül, s utánam eredt, hogy tovább folytassuk az utunkat Gondorba, ahonnét eljutunk Vasudvardba. Ám, hiába várakoztam napfelkeltéig egy terebélyes fa árnyékában, Glorfindel nem jött, s kezdtem azt gondolni, hogy a lidércek fogságba vetették, s most kínok közt szenved Mordorban. Bágyatag szemeimbe sűrű könnycseppek vegyültek, amik végigfolytak az arcomon, s a palantírt szorongató kezeimre potyogtak. Mélyet sóhajtottam, s egyedül vágtam neki a veszedelmekkel teli útnak, de kóborlás közben kezdtem egyre jobban felfigyelni arra, hogy nem találom az utat Gondor felé. Sőt! Amint kiértem az erdőből ismét az Alföldön kötöttem ki, s onnantól fogva nem láttam a Tündék ösvényét, csak a tornyosuló hegyeket és dombokat a láthatáron. Órákon át bolyongtam a mezőn, mígnem eljutottam a Köd-hegységig, amelynek hegyes szikláit vastag hóréteg borította. A hegy lábánál egy patakra leltem, ahol a szomjamat oltottam, s lehetőségem nyílt rá, hogy a vérző sebeimet némileg ellássam. Jéghideg vízzel hűsítettem az oldalamban lüktető, s a két lábamon gennyedző sebeket. Fáradtan feküdtem hanyatt a földre, mikor lépések zajára lettem figyelmes. Három tünde közeledett felém kifeszített íjakkal, s én erőtlenül fogtam a szakadt vászonruhám egyik madzagjához kötött kardot, ami figyelem felkeltően villogott a napfényben. Félelmemben behunytam a szemem, s úgy tettem, mintha halott lennék, mikor az árnyékuk reám vetült. A Lothlórien birodalmából származó Haldír, s két testvére Rumil és Orophin volt az. Megálltak előttem, miközben egymás között nyugodt hangon társalogni kezdtek.
- Ki ez, az idegen tündelány? - szólalt meg Haldír, a legidősebb testvér, s kíváncsian bámult, ahogy a földön mozdulatlanul hevertem.
Idősebbik öccse, Rumil lehajolt hozzám, s a nyaki ütőeremhez tette a kezét, majd így szólt:
- Még életben van, s ha jól látom egy kurtizán.
- A kinézetéből ítélve csakis nolda lehet - mondta Orophin. - Feanor vagy Fingolfin eldobta magától az egyik ágyasát?
- Úgy tűnik - vélte Haldír, s ekkor Rumil meglátta kezemben a palantírt.
- Ismerem ezt a tündét - felelte mosolyogva. - Ez Liani, akit Feanor nagybecsben tart.
- Hogy került, akkor ide? - nézett rá a fivére döbbent arckifejezéssel.
- Az én jó voltomból - felelte, s átadta testvérének a palantírt. - Mit tegyünk vele? Hagyjuk itt?
- Kár lenne érte - válaszolt elmosolyodva Haldír. - Elvisszük Lothlórienbe.
Azzal megragadtak a karjaimnál, s a lábaimnál fogva, s elhurcoltak magukkal Lothlórien birodalmába, ahol Feanor tartózkodott. Hihetetlenül nagy szerencsém volt, hogy azóta már elhagyta Celeborn birodalmát, de valószínűleg régóta vissza is tért Amanba, s most dühtől eltorzult arccal tűvé teszi értem a palotát. Ráadásul mi lesz, ha ezek a tündék a királyuk elé visznek, s az nyomban tájékoztatni fogja Feanort az itt létemről? Most már tisztában voltam vele, hogy hol járt a tündekirályom, s kit neveznek Celeborn királynak, akinek Glorfindel elmondása szerint egy Galadriel nevű, földöntúli szépséggel rendelkező felesége van. Azt azonban nem tudtam, hogy merre található ez a birodalom. Az elkövetkező órákban félálomba merülve aludtam, s a fejem fölött a következő szavak hagyták el megmentőim ajkát:
- Feanor nem tudhatja meg, hogy Lothlórienben van a kedvenc ágyasa - parancsolt rájuk Haldír szigorú hangnemben.
- El kell ismerni, hogy a kegyeltje csodálatosan szép, mint egy angyal - szólt elmosolyodva Orophin, s finoman megsimította az arcomat.
- Nekem köszönhetitek, hogy itt fekszik most a szemünk előtt - szólalt meg Rumil, aki mindvégig a háttérből mozgatta a szálakat.
- Teszünk róla, hogy Celeborn és az úrnőnk se tudjanak róla - folytatta Haldír. - A nolda tündekirály fiának keze nem nyúlik el a birodalmunk határáig, s a tudtán kívül a lány a miénk lehet.
- Úgy érted, hogy csak a miénk? - kérdezte Orophin kéjvágytól feltüzelve.
- Hát, persze - bólintott a fivére, miközben óvatosan bekötötte az oldalamon lévő sebet, amit rózsaolajjal kent be.
- Hogyan fogjuk rávenni, hogy szeressen minket? - tette fel a kérdést Rumil.
- Felajánljuk neki a segítségünket a palantír elvitelének ügyében, de azzal a feltétellel, ha együtt tölt velünk egy éjszakát - mondta el a tervét Haldír, mire a két öccse visszafojtott nevetésben tört ki.
- Biztos vagy benne, hogy a terved beválik? - kérdezte Orophin is.
- Igen - bólintott a bátyja. - Eddig még sohasem vallottam kudarcot a cselvetéseimnek köszönhetően.
A rövid beszélgetés után hosszú időre magamra hagytak, s aznap kerülték a királyi párt, nehogy gyanút fogjanak, s tudomást szerezzenek az engedély nélküli itt tartózkodásomról.
Az első kor kezdetén életbe lépett a tündék társadalmában egy szigorú, s megmásíthatatlan törvény a tündeágyasok tartásával kapcsolatban. Ágyasai kizárólag a tündekirályoknak, s ritkább esetben a tündehercegeknek lehettek. A tündekatonák azonban soha nem tarthattak szeretőket, csak a számukra kiválasztott feleségük lehetett az övéké. Ez, az előírás egyformán vonatkozott mind a nolda, s mind a sinda birodalomra. Ha ezt bármelyik harcos megszegte azt kínhalállal büntették, s vele együtt a hűtlen ágyas is az életével fizetett. Ritkán volt arra példa, amikor egy uralkodó kegyelmet gyakorolt, s száműzéssel sújtotta hűtlen ágyasát. Egyetlen esetben kaphatta meg egy királyt védő, udvari testőr ura valamelyik ágyasát, ha feltétel nélküli bizalommal, hű engedelmességgel, s alázattal alávetette magát a fejedelem akaratának. Ha pedig egy tündekirály meghalt, akkor annak ágyasait egy másik vehette magához. Íj módon az ágyasságra ítélt tündelányok soha nem váltak szabadokká, s egész életüket urukhoz kötve kellett leélniük.
A lothlórieni testvérek nem álltak baráti viszonyban királyukkal, így kockázatosnak, s merész cselekedetnek minősült a részükről, hogy engem a magukévá tegyenek. Mikor felébredtem már sötétség honolt, s feszülten néztem körbe az idegen helyen, ahol még soha életemben nem jártam. Magamra pillantva ráeszméltem, hogy nem a foszlányokra szakadt vászonruhámat viseltem, hanem egy hófehér, csillogó Mithril páncélba meg egy vastag, feszes bőrruhába voltam öltöztetve. Egy lothlórieni fáról származó levéllel volt összefogva a köpenyem a nyakamhoz közel. Megdöbbenve láttam, hogy mindkét karomra kőkemény védőpáncél volt erősítve, s ugyanilyen páncélokat helyeztek a lábaimra is, amelyeken egy-egy selyemkendővel kötözték be a sebeimet. A derekamat pedig egy bőrszíj szorította, hozzá fogva a Glorfindeltől kapott karddal. Egy kagylóhéj formájúra vagdosott fatörzs odvában feküdtem, amit illatos virágokkal díszítettek. A fejem fölött csillagfényt adó lámpások égtek, amiket a fák ágaira helyeztek. Egy fleten vagy más néven fatetőn voltam, s fekvőhelyzetemben egy prémtakaróval voltam gondosan betakarva. Nehézkesen felkeltem, s lépteimtől a fatető deszkája hangosan nyikorgott. A zajt meghallották a közelemben lévő tündetestvérek, s hamarosan találkoztam bájos arcú megmentőimmel.
- Felébredtél? - szólt hozzám Haldír ravaszkásan elmosolyodva.
- Hol vagyok? - kérdeztem.
- Lothlórienben - adott választ a kérdésemre Rumil.
- Ez Celeborn és Galadriel birodalma, akik nolda tündék, mint mi mindannyian - mondta barátságosan Orophin, s olyan közel jött hozzám, hogy belépett az aurámba.
- Hát, ez Lothlórien - néztem rájuk meglepetten, s belegondoltam, hogy a százhuszonnégy esztendő alatt már rég láthattam volna ezt a bámulatosan szép, s káprázatos pompában tündöklő királyságot, ha Feanor nem zárt volna el a külvilágtól.
- Galadriel úrnő vérségi rokonságban áll Finwe királlyal, akinek az első fia, Feanor a te szerető királyod, ugye? - lépett közelebb Haldír is.
- Az életemet végigkísérő szégyen nem marad titokban senki előtt? - néztem rájuk bosszúsan.
- A fülecskéden lévő szalag mindent elárul rólad - felelte kacagva Rumil, s ekkor eszembe jutott, hogy Kili masniba kötése hűen díszítette a fülemet, amit hosszú, Kleopátrás hajfürtjeim takartak el.
- Ki adta neked a palantírt? - érdeklődött Haldír kíváncsian.
- El kell vinnem Vasudvardba egy Szarumán nevű mágushoz - válaszoltam idegesen, s nem mertem elárulni Glorfindel nevét, mivel nem bíztam meg teljes mértékben a három idegen tündében.
Az egyszerű válaszom úgy festett, hogy elegendő volt a számukra.
- Vasudvard túl veszélyes egy magadfajta tündének - csóválta meg a fejét Rumil. - Nem mehetsz oda egyedül!
- Mi segítünk neked elvinni a palantírt, ha cserébe te is megteszel nekünk valamit - tért rögvest a tárgyra Orophin, s alig észrevehetően megnyalta vérbő ajkait.
- Miről beszéltek? - kérdeztem, s hátsó szándékra gyanakodtam a viselkedésükből ítélve.
- Édes, kicsi Liani - simogatta meg az arcomat udvarló ábrázattal Haldír. - Valamit valamiért. Nálunk ez így szokás.
- Túl sokáig nem maradhatsz itt - érintett meg finoman a karomnál Orophin. - Ha a királyunk, s az úrnőnk megtudják, hogy Lothlórienben vagy, akkor mind a négyen meghalunk, ami azt jelenti, hogy csak egyetlen éjszaka kínálkozik fel számunkra, hogy veled lehessünk. Kérlek, ne tagadd meg tőlünk ezt az örömöt!
- A ma éjszakát töltsd velünk, s akkor elvezetünk Vasudvardba - borult térdre előttem Rumil, s lágy csókot adott a jobb kezemre, amit Feanor is mindig szívesen cirógatott a bársonyossága miatt.
Néhány percig szótlanul meredtem rájuk, miközben az a gondolat fordult meg a fejemben, hogy megszámlálhatatlanul sok esztendőn át Feanor szeretője voltam, akitől most távol vagyok, s ha egyszer másnak adtam magam, akkor ezt megtehetem másodszor is. Biztos voltam benne, hogy Kilivel nem fogok többet találkozni, hiszen ő egy jött-ment bányász törp volt, én pedig egy ágyas tünde, akit a palotán kívüli világcsavargásból előbb vagy utóbb úgyis hazaszólít a királya, s akkor újra kizárólag az övé leszek, valószínűleg a halálomig, ha Feanor túlél engem. A Bríben töltött éjszakánk számomra egy felejthetetlen álom volt, de nem ringattam magamat hiú ábrándokba. Hogy is lehetnénk egymáséi, amikor két különböző nép tagjai vagyunk, s szerelmünket áttörhetetlen kőfallal akadályozza a tündekirályommal szembeni kötelezettségem? Ezt a három tündét is most látom először és utoljára életemben, így miért ne engedhetnék meg magamnak egy vad éjszakát velük? A lehetőség csak addig adódik a számomra, amíg szabad vagyok. E hirtelen döntést követően megsimogattam az előttem térdelő Rumil selymes, szőke hajzuhatagát, majd ezt feleltem:
- Ti tudjátok az én nevemet, de én még nem tudom, hogy titeket, hogy hívnak.
- Igazad van - csapott a homlokára Haldír felnevetve. - Az én nevem Haldír, s ők pedig a testvéreim, Rumil és Orophin.
Azok ketten fejet hajtottak előttem, mintha Galadriel mellett a másik királynőjük volnék. Az előbbi mondatom elhangzása után eszembe jutott, hogy ők honnan tudhatják a nevemet, amikor sohasem találkoztunk. Elhatároztam, hogy nem mulasztom el az alkalmat, hogy ezt megkérdezzem tőlük. Haldír felém intett, s mosolyogva így szólt:
- Gyere velünk! - s, kecses mozdulatokkal leballagott a fatetőről, ahonnét a fák felé indult.
Rumil levett egy lámpást az egyik faágról, s Orophin pedig karon fogva vezetett le a fletre vezető falépcsőn. A fákat hosszú csigalépcsők sűrű kanyarulatai hálózták be, amelyeket művészi látványt nyújtó boltívek oszlopai tartottak meg. Minden csodálnivaló alkotás a lothlórieni királyi pár gazdagságáról, s hatalmáról árulkodott. A fivérek egy vízforráshoz vezettek. A sziklákból kristálytiszta víz csordogált, s a kicsiny tó szökőkútra emlékeztető formában volt kiépítve. Haldír ruhástól belesétált a vízbe, s őt követte Rumil, kezében a lámpással, amit letett egy mészkőre.
- Gyere, Liani! Fürödj velünk! - kiáltották, s Orophin a hátam mögé állva finoman betaszigált közéjük.
A víz langyos és lágyan simogató volt. Haldír szorosan magához ölelt, s vizes kézzel megcirógatta a hajamat. Ekkor Rumil közénk állt, s a nyakamba csókolt. Orophin pedig egy levélformájú tálat az egyik csobogó forrás alá tartott, színültig töltötte vízzel, s meglocsolt vele. A testemen végigcsorgó víztől ugyanaz a jó érzés kerített hatalmába, amit akkor éreztem, amikor Kilivel háltam. Szabad voltam, s ismét másoké lehettem, nemcsak a királyomé, aki soha nem tudott igazán boldoggá tenni. Sokszor vágytam rá, hogy több tündeférfi szeressen, s mialatt Haldír, Rumil és Orophin a kegyeikben részesítettek, megfordult a fejemben, hogy bárcsak végleg itt maradhatnék, s azt kívántam, hogy Feanor tudja meg, hogy elhagytam őt, űzzön ki a palotából, hogy végre megszabaduljak tőle.
Lángoló szenvedéllyel váltottam csókokat a velem szemben lévő Haldírral, s utána meg Rumillal. Orophin hátulról átölelve úgy dörgölődzött hozzám, mint egy doromboló macska, aki gazdája simogatására vár. Feléje fordultam, s az ő ajkaira is csókokat hintettem. Orophin viszonzásul elővett a ruhájából egy pici üvegcsét, amiben tejfehér színű por volt. Fogta, beleöntötte a bal kezében tartott tálba, egy kevéske vizet töltött hozzá, s a számhoz emelve megitatta velem. Az üvegcse tartama tündepor volt, amit egy különleges növényből készítenek. Ezt az édes ízű, vízzel elegyített szert minden éjjel megkaptam Feanortól annak érdekében, hogy ne essek teherbe. A tündeszeretőknek ugyanis nem születhettek utódaik, mert különben királyuk ágyának meggyalázóivá váltak.
Én képes voltam egyszerre több tündét szeretni, s mindegyiket egyformán megbecsülni, így a fivérek közül egyikük sem érezte magát mellőzöttnek a szeretkezés alatt. A kéjnek teljében mind a négyen részesültünk egy varázslatos éjjelen át, s mikor a felkelő Nap sugarai átszűrődtek a fák lombkoronái között, jóképű szeretőimmel csurom vizesen, ázott ruhával kiléptünk a tóból, s leheveredtünk a fűbe. Haldír jobbról foglalt mellettem helyet, míg Orophin a hasamra fektette álmos fejét, s Rumil a mészkőre tett lámpást eloltva baloldalt helyezkedett el, majd kezét a melleimre helyezte, amiket lefedett a víztől nedves, vastag szarvasbőrruha.
- Kérdeznék tőletek valamit - mondtam elmosolyodva, s szorosan magamhoz húztam szeretőimet.
- Kérdezz bátran! - suttogta Haldír a fülembe.
- Honnan tudtátok, hogy mi a nevem?
- Feanor gyakran látogatott el Lothlórienbe, s sokat beszélt rólad a királyunknak - válaszolta Rumil kedvesen.
- Évek óta azt a napot vártam, hogy láthassalak téged - szólt Orophin, miközben a szívdobogásomat hallgatta.
- Szeretlek titeket srácok - mondtam, s mély levegőt véve aludni készültem, mikor megéreztem ujjaim alatt egy gyűrűt.
Haldír kezét simogatva észrevettem a középső ujján egy házassági gyűrűt, s kérdően néztem rá.
- Nős vagy? - kérdeztem csalódottan.
- Igen, de ez nem számít - felelte megnyugtatóan, mintha számára természetes dolog volna, hogy megcsalja a feleségét.
- A feleséged tud róla, hogy a háta mögött megcsalod?
- Nem - mondta egykedvűen. - Ettől még fontos vagy nekem, s szeretlek.
- Szeretsz - ismételtem meg az utolsó szavát könnybe lábadt szemekkel. - Gyerekeid is vannak?
- Egy fiam, Handír. A feleségem Glóredhel.
- Mióta vagytok házasok?
- Hatvan éve.
- Értem - feleltem, s nem firtatva tovább az ügyet, álomba szenderültem.
Az előkészületekkel délre végeztünk, s titokban elhagytuk Lothlórient. Haldír hadvezéri rangjához méltóan vezetett minket keresztül a hegyvidékeken, s úgy irányította fivéreit, mintha a tündehadsereggel vonulna háborúba. Én Orophin lován ültem, aki jobb kezével a kantárt fogta, míg bal kezével engem ölelt szorosan magához, nehogy egy vágtázás során kiessek a nyeregből, s a nyakamat szegjem. Az odavezető úton való idő igényes lovaglás alatt halkan megkérdeztem Orophintól:
- Neked is van családod? - kérdeztem, s felnéztem rá ültő helyzetemben.
- Hát, persze - felelte mosolyogva, s megpuszilta a fejem búbját. - Itt van a két testvérem meg te, drága, édes Liani.
Ettől kicsit felvidulva hozzá bújtam, s behunyt szemmel utaztam át szeretőimmel Vasudvard kapujáig a hosszú utat.
Ez alatt, a Vasudvard mellett lévő Orthanc földjén, az Angmari boszorkánykirály, aki a gyűrűlidércek leghatalmasabbika volt, egy nazgul hátán repülve hozta el magával a fogságába esett Glorfindelt, hogy Szauron követői szóra bírják a palantírral kapcsolatban. Orthanc már a nevének hangzásából ítélve is félelmetes hely volt. Toronyerődítményei fölött állandóan fekete felhők gomolyogtak, s sötétség borította be az egész vidéket. Orthanc olyan volt, mint egy szerelőműhely, ahol az orkok megállás nélkül, fáradtságot nem kímélve dolgoztak, mint a rabszolgák. Fegyvereket kovácsoltak, a Fangorn erdőből kivágott fákat aprították tűzifákká, s égették el őket a kemencékben, ahol a vasat és a fémet olvasztották. A boszorkánykirály érkezésének napján az Uruk-Hai-ok vezére, Lurtz új szerzeteket hozott a Gödörnek nevezett munkásgyárba. Két Mordorból származó, fekete orkot hurcolt el erőszakkal Minas Morgulból. Az egyiket Sharkunak hívták, a másikat pedig Gorbagnak, s mindkettőt más-más feladatra szánták. Lurtz orkvezérhez méltó léptekben haladt végig övéi között, odalent a Gödörben, s durva kezeivel balról Sharkut vonszolta a nyakánál fogva, jobbról pedig Gorbagot ráncigálta a számára kijelölt munkaterület felé. A Gödör végében egy lépcső vezetett le a földalatti alagutakhoz, ahol a wargokat tartották, amik farkasszerű szörnyetegek voltak. Lurtz úgy határozott, hogy Sharkunak a wargok idomítását választja feladatául, mivel külső megjelenésében ennek a feladatkörnek az ellátására tökéletesen megfelelt, s alkalmas volt rá. Az üvöltő vadállatok verméhez érve, Lurtz levágta Sharkut a poros földre, majd így szólt morgós, rémisztő hangján:
- Szarumán jó ideje hiányolt egy idomárt, aki betöri a wargokat. Én az ő parancsának eleget téve téged választottalak ki erre a munkára. Ne okozz csalódást!
- Mit mondjak majd, amikor Szarumán csatába kívánja indítani Szauron teremtményeit? - kérdezte a Lurtz vaskos, zömök testéhez képest sokkal vékonyabb, s karcsúbb külcsínnel rendelkező Sharku.
- Nevezd őket, aminek akarod! Hívhatod őket wargoknak vagy farkasoknak. Teljesen mindegy! Végezd a dolgodat! - mordult rá, s Gorbagot maga után vonva faképnél hagyta a megfélemlített orkot.
- Hová viszel? - kérdezte Gorbag, miközben Orthanc egyik tornyának hosszú csigalépcsőjén baktattak fel.
- Értesz a fegyverkovácsoláshoz? - tette fel neki a kérdést Lurtz mogorván.
- Azelőtt soha nem bíztak meg fegyverkészítéssel - felelte, s idegesen nyelt egyet.
- Sejtettem, hogy egy képzetlen Morgul patkánnyal lesz dolgom - morogta, s a toronyba felérve vadul belökte a kistermetű orkot egy rozsdás, csatában használt eszközökkel teli helységbe.
Gorbag feszülten hátrahőkölt, s rémült tekintetét az előtte tündöklő fegyverrakásra szegezte.
- Öt nap múlva kivonulunk Orthancból, ahonnét a Gundabadi-hegységbe megyünk, hogy szövetséget kössünk egy sápadt orkkal, aki nagy segítségünkre lesz az elkövetkező harcokban - világosította fel az orkvezér kimérten.
- Ki az a sápadt ork? - kérdezte Gorbag megilletődve.
- Ő Azog, a Pusztító, aki a Gundabadi orkok légiójának parancsnoka. Majd jobban megismered, ha találkozol vele. Állítólag kedvét leli a fekete orkok halálra kínzásában - röhögte kárörvendően, s távozása előtt a kezébe nyomott Gorbagnak egy éles pengét, jelezve neki, hogyha nem bírja a munkát, akkor vessen véget a nyomorúságos életének.
A fiatal ork ledermedve helyezkedett el törökülésben a sötét lakosztályban, miközben jobb kezében továbbra is a gyilkot szorongatta. Hirtelen erős fájdalom hasított a testébe, s észrevette, hogy bal kézzel véletlenül beletenyerelt egy üvegszilánkba, amely átszúrta vastag bőrét, s a húsába fúródott. Egy heves rántással kihúzta a szilánkot, s a szúrás okozta sebből fekete színű vér folyt ki a padlóra. Gorbag a szájához emelte véres tenyerét, s nyálával próbálta a vérző sebet fertőtleníteni. Eszébe jutott, hogy nem olyan régen történt meg vele, hogy Bakacsinból elhurcolták, s Mordorban orkot csináltak belőle. Szauron bármennyi sok gonoszságot öntött a lelkébe, a szeretet utolsó szikrája azonban nem aludt ki bensőjéből, s nem feledte el régi énjét sem, hogy hajdanán ő is tünde volt. Ettől a visszatérő, el nem múló érzéstől egyre inkább összeszorult a szíve, ami azt a vágyat keltette benne, hogy szeretett volna ismét tündévé változni. Remélte, hogy a Gundabadi hegyvidéken, ahol még sohasem járt, sikerül találkoznia egy olyan orkkal, aki hozzá hasonlóan gondolkozik, s mellette marad magányában. Ez a szándék vezérelte, miközben nagy buzgón nekilátott a rozsdás, életlen kardok és tőrök kovácsolásához.
Időközben az Angmari boszorkánykirály leszállt nazgulja segítségével Orthanc-gödrében, s Lurtz színe elé vetette Glorfindelt. Az ifjú sinda tünde a sárban hason fekve lassacskán felpillantott leendő megkínzójára.
- Lurtz - mondta gyűlölködve.
- Ismerlek téged - vicsorította ki fogait a könyörtelen uruk-hai. - Tudom, hogy Feanor megbízott egy palantír elvitelével Vasudvarba a Fehér mágushoz. Hol van most ez a mágikus eszköz? Halljam!
- Keresd meg! Egy ilyen rátermett orknak, mint te, egy palantír felkutatása nem jelent túl nagy problémát - válaszolta gúnyosan, mire Lurtz állon verte a jobb öklével, majd torkon ragadva szorongatni kezdte.
- Ne játssz az idegeimmel, tünde! Hol rejtegeted a palantírt?! Válaszolj!
- Felőlem halálra kínozhatsz, akkor sem mondom meg, hogy hol van, amit keresel! - nyögte Glorfindel halálsápadtan.
- Hát, legyen - bólintott az orkvezér. - Majd a kínzókamrában szóra bírunk.
Az ott lévő orkok megragadták az erőtlen tündét, s bevonszolták az egyik torony börtönébe, ahol a legkegyetlenebb kínzásoknak vetették alá.
Ezekben a percekben Orthanc határának mentén megjelent a Bakacsin erdőben uralkodó tündekirály fia, Legolas, a fiatal tündeherceg, s vele együtt eljött Völgyzugolyból egy Lindír nevű harcos, meg egy Limdúr nevet viselő, Maglorhoz hasonlóan citerán játszó tünde. Tudomásukra jutott, hogy Feanor megbízottját foglyul ejtették, s nyílsebesen elvágtattak Orthancba, hogy Glorfindelt kiszabadítsák. Úgy tervezték, hogy meglepetésszerűen támadnak, különben nincs esélyük az orkokkal szemben. Három tünde nem győzhet több ezer uruk-hai ellen. A Gödör felé közeledve Legolas így szólt:
- Glorfindelt minden bizonnyal az egyik torony börtönében tartják fogva. A Gödörbe lejutni a legnehezebb művelet, ugyanis a nazgul itt kering a tornyok fölött.
- S, ha az egyik torony tetejére feljutva támadnánk? - kérdezte Lindír.
- Az lehetetlen próbálkozás - rázta meg a fejét Limdúr. - A Gödörbe kell lejutnunk.
- Ne vesztegessük tovább az időnket! - irányította őket Legolas, s immáron a Gödör egyik oldalának szélén állt. - Ha nem cselekszünk időben, akkor Glorfindel meghal!
Azok ketten egyetértően bólintottak. A következő pillanatban feltűnt a nazgul a sötét égen, s lecsapni készült a tündékre.
- Itt a nazgul! - kiáltotta Lindír, s kardot rántott.
- Meg fog ölni minket! - esett kétségbe Limdúr, mire Legolas arcon ütötte.
- Egy gyáva tündének semmi keresnivalója nincs a veszedelem földjén! Ha félsz szembenézni a halállal, akkor tűnj a szemem elől!
Limdúr megdöbbenve érintette kezét a jobb arclebenyéhez, de válaszolni már nem maradt ideje, mikor a nazgul hirtelen közéjük csapott, s Legolas Lindírrel együtt a Gödörbe zuhant.
- Lindír! Legolas! - üvöltötte, s a nyílt terepen fel-alá rohanva próbált elrejtőzni a nazgul elől.
Odalent Legolas és Lindír egy sártengerben találták magukat. Körülöttük orkok tömege hemzsegett.
- Mondd, hogy jutunk át rajtuk? - kérdezte suttogva Lindír, s óvatosan lesöpörte ruhájáról a sarat.
- Keresztülvágunk rajtuk. Más megoldás nincs - felelte Legolas, s kifeszített íjával kilőtt egy nyílvesszőt, amely egy pár lépésnyivel arrébb álló ork fejét szúrta át egy szemvillanás alatt.
A sikeres támadásra azonban tüstént felfigyelt a többi, így elkeseredett harc kezdődött a két tünde, s a vérszomjas uruk-hai fenevadak között. Eközben az egyik torony várbörtönében Glorfindel vallatása megállás nélkül zajlott.
- Utoljára teszem fel a kérdést! - hörögte Lurtz. - Hol van a palantír?!
- Miféle palantír? - kérdezett vissza Glorfindel, s nyelvet öltött megkínzójára.
Lurtz e szemtelen viselkedésre nem válaszolt, hanem intett Mauhúrnak, az egyik kiváló harcosának, hogy egy tüzes nyárssal döfjön bele a tünde testébe, hátha attól megered a nyelve. Az gonoszan vicsorogva felkapott az olvasztó tűzről egy égő vasnyársat, s Glorfindel mellkasába döfött vele. A kínzásokat mindvégig kitartóan elszenvedett tünde felordított fájdalmában, s üvöltését meghallotta a torony közelében harcoló Legolas. Küzdelmét félbeszakítva a torony felé rohant, ahová követte őt Lindír. Az utolsó pillanatban rajtaütöttek az orkokon, s Lurtz kardot ragadva rárontott követőivel a várbörtönbe behatoló tündékre. Legolast, akinek ereiben sinda vér csörgedezett, bizony nem akármilyen fából faragták, ahogy Lindírt sem, aki a Völgyzugolyban élő Elrond legelismertebb lovagja volt. A párharcban győzedelmeskedő tündeherceg egy gyors kardcsapással levágta Glorfindelt az őt szorító láncokról, s lábra állítva kihátrált vele a toronyból.
Gorbag a szomszédos torony ablakából szemtanúként nézte végig a véres összecsapásokat, s gyomra kavarogni kezdett a félelemtől. Ekkor egy kékesfehér színben tündöklő lepke szállt el a torony ablaka mellett. Gorbag követte szemeivel a furcsa lényt, majd egy ügyes mozdulattal elkapta, s a tenyerében szorongatva a következőket súgta az állat fülébe:
- Kérlek, mutasd meg nekem a Gundabadi hegyek legbájosabb ork ivadékát! Segíts, hogy találkozzak egy hozzám hasonló figurával! - mondta, s azzal elengedte a rovart, ami felröppent a magasba, s eltűnt a felhők között.
A lepke előbukkanása után egy hatalmas sas tűnt fel Szarumán vártornyának legtetején, s éles hangján rikkantott egyet. Legolas és Lindír a sebesült Glorfindelt támogatva megörültek a madár érkezésének, hisz a legmegfelelőbb pillanatban jött a segítségükre. A ragadozó madár széles szárnyait kitárva a három tünde alá bukott, hátára kapta őket, majd a Gödör szélén várakozó Limdúrt tűhegyes karmai közé véve elröpült az ellenség földjéről. Vasudvar határától nem messze szállt le, s heves szárnycsapásokkal eltűnt a szemük elől. A Glorfindel kiszabadítására sietett tündék lovai mind ott várakoztak gazdáikra. Lurtz azonban nem adta fel a küzdelmet, s roppant seregével kivágtatott Orthancból, hogy ismét megütközzön a tündékkel. Váratlanul megérkeztek a lothlórieni testvérek, s velük együtt én is, Orophinnal közös lovon ülve. Egyenesen a másik négy tündéhez ügettünk.
- Glorfindel! - kiáltottam rémülten, mikor megláttam rajta a súlyos sebesüléseket, meg a kínzások nyomait.
- Nálad van a palantír? - tért rögtön a tárgyra, mikor újra találkozott velem.
Én válasz nélkül előhúztam szarvasbőrruhámból a küldetés tárgyát, amelyért oly sokat szenvedtünk, s kockára tettük az életünket mindketten. Glorfindel elégedetten bólintott. A következő pillanatban kemény léptek zajára lettünk figyelmesek.
- Az orkok! - nézett széjjel Lindír feszültséggel telve. - Mit tegyünk?
- Liani! - szólt rám Glorfindel. - Add ide a palantírt! Azonnal!
- Itt van! Tessék! - adtam oda rögvest, s ő pedig fogta és elhajította messzire a fák közé.
- Ezt miért csináltad? - nézett rá Legolas értetlenül.
- A palantír Szarumánnak kell. Az orkok úgy is elviszik neki, ha megtalálják a bokrok között - válaszolta a fiatal tünde. - Én Lindírrel és Limdúrral Völgyzugolyba megyek, hogy elláthassam a sebeimet. Te pedig vidd haza Lianit, Amanba!
- Rendben - egyezett bele, s átemelt a lovára Orophin mellől.
- Abban egyeztünk meg, hogy mi visszük el a palantírt Vasudvardba - szólt közbe Haldír csalódottan.
- Erre már nincs idő! - vágott a szavába Glorfindel. - Az orkok támadnak, s nyolcan kevesen vagyunk ellenük!
- Jól van - vont vállat Rumil közömbösen. - Indulhatunk vissza Lothlórienbe.
- Végül is megkaptuk, amire vágytunk - mosolyodott el Orophin, s felém kacsintott egyet, miközben felidézte magában a kéjjel teli éjszakánk csodás perceit.
- Legyetek óvatosak! - intett feléjük Legolas, s elvágtatott velem Aman felé.
A fivérek, s a Völgyzugolyból jött tündék Glorfindelt magukkal véve ellovagoltak Vasudvard közeléből. Épp időben hagyták el a terepet, mivel Lurtz az uruk-hai-ok kíséretében hamarosan ott termett.
- Megszöktek a nyomorultak! - morogta, majd észak felé terelte a csapatot. - A tündékkel később foglalkozunk. Irány a Gundabadi-hegység!
Az orkok fürge léptekben megindultak. Gorbag leghátul kullogott a nála erősebb, s magasabb orkok után. Ám, ekkor megpillantotta a fűben heverő palantírt. Óvatosan fölvette, majd így szólt nyivákoló hangján megjelenésében félelmet keltő vezéréhez:
- Lurtz! Ezt itt találtam a földön - hebegte, s oda vitte hozzá a számára ismeretlen tárgyat.
- Nem hiszek a szememnek! - rikoltotta Lurtz, s büszkén kezébe vette a mágikus erővel bíró eszközt. - A palantír végre megvan!
- Mi a szándékod vele? - kérdezte tőle a közben Gorbag mellé álló Sharku.
- Az indulás előtt átadjuk Szarumánnak. Örülni fog neki - mennydörögte gonoszan, s betért a mágus várkastélyába harcosaival egyetemben.